Babós Imre nyomában – A Gâlcescu gleccsertóig

Gyepszőnyeges hágókon, csipkézett hegygerinceken át indultunk meghódítani a 2000 méter feletti csúcsokat. – írta: Bluerainbow, 4 hónapja

Királyok útján jártunk a szerpentinek veszélyes és szédítő magasságába. Majd gyepszőnyeges hágókon, csipkézett hegygerinceken át, merész nagyjaink lábnyomaiba lépve indultunk meghódítani a 2000 méter feletti csúcsokat, felfedezni a katlan mélyén fénylő tengerszemeket.

"Gyönyörködni akarok a hegycsúcsokról feltáruló képben. Szívembe akarom vésni a táj minden jellegzetes vonását, el akarom vinni magamban szülőföldem havasainak lelkét. Megnyugtató színes varázsára a nagyvárosi élet taposómalmában olyan sokszor szükségem van." (Babós Imre, 1937, Páring)

Mindig voltak elsők. Úttörők és lázadók, akik nem a megszokott felé haladtak, hanem kíváncsiságuknak és tudásszomjuknak köszönhetően elindultak felfedezni csodálatos világunkat. Olyan útra lépni, hol nem járt előttünk más, mindig magában hordozza a győzelem és veszteség kettős érzését, s azt a kielégítetlen hiányérzetet, mit nem gyógyíthat más, csakis az új felfedezés öröme. A Páring-hegység rejtett kincseit az 1884-ben alakult Kárpát Egyesület Zsil-völgyi osztálya kezdte feltárni. Önzetlen munkájuknak köszönhetőek az első turistaösvények és jelzések. Ezen lábnyomokban haladhatott a kitűnő turista Babós Imre és ezen útvonalon indultunk el mi is, 1937-es leírásai nyomán, felfedezni a hegygerinc lebilincselő szépségeit, csipkézett csúcsait és füves hegyhátait éppen úgy, mint jég csiszolta katlanjait és türkiz színű tengerszemeit.

„Messze, nagyon messze egy régi világ határán tünedeznek elő a Páring-hegység meredek oldalai és csúcsai. Hunyad déli határán, a kárpáti koszorú egyik gyöngyszeme ez a hegyvidék. A keserűséggel, szenvedéssel teli utolsó évtizedek előtt kedves helye volt a magyar turistáknak. Ma is az volna, ha nem lenne olyan messze. Az a hő kívánságom, hogy bárcsak minél több magyar turista tudna gyönyörködni a Páringban.”

A Transzalpin (Transalpina), vagy más néven a Királyok útja összeköti Erdélyt és Olténiát, a Fehér megyei Szászsebes és a Gorj megyei Novaci között. Románia legmagasabb aszfaltozott útja nem csupán a szerpentinek veszélyes világba, de a felhők fölé emelkedő hegycsúcsokra is kalauzolja az utazókat. Nincs olyan kanyar vagy sziklafal, ahol ne lennének kíváncsi turisták, ne álldogálnának bámészkodó emberek csodálva a természet tökéletes alkotását. Ám a táj igazi szépsége nem érhető el gépjárműből. Mint a legtöbb esetben, itt is gyalogtúra vezet a célig. A Muntinu-hágó alól már kitárulkozik előttünk a csúcsok masszív kőgerince, s a hegyek szerelmeseinek innen már nincs vissza út. A szerpentin kígyózásán áthaladva az útról az Urdele-hágó előtt kanyarodunk le és a gépjárművet a túrajelző tábla mellett hagyjuk. A főgerincet követő Păpușa felől érkező piros sáv jelzést követjük nyugat felé.

A füves legelőn átvágva a Jézer csúcs (Munții Iezer) lábához érkezünk. Ez az első, még szelídebb szakasz, mely máris 2157 méter magasságba emel és amely tetejéről még utolsó pillantást lehet vetni a Transzalpin kacskanyírgós szerpentinjeire az Urdele kopasz sapkája felé.
A Jézer csúcsra jól látható jelzett ösvény vezet fel, mégis csak lassan, lépésben jutunk előre, mert szakaszokban meredek kaptatókon át haladunk. A tetőn szívet szorító figyelmeztetést találunk arra, hogy itt kezdődtek nagy kalandok és értek végett fiatalon emberi életek.
A Jézer csúcsot ereszkedő nyereg köti össze a következő, már markáns kiemelkedéseket, sziklás peremeket tartogató Mohoru csúccsal (Mohorul). Míg a lábnak kellemes ez az ereszkedés, a két csúcs között barátságtalan, szinte csontig hatoló szél zúg.
„ A szellős gerincen gyönyörködtem az északi oldal meredek letörésében. Lépten-nyomon meg kell állni olyan lenyűgöző a táj. Itt fenn örök csend uralkodik, de csak a városi élet mértékével. Mert hol keletről tör fel egy szélroham és hozza erősítve a meredek oldalakon alázuhanó számtalan csurgók, messze vízesések morajlását. Hol nyugatról ugyanezt, hogy itt a gerincen adjanak kiegyenlítő találkozót.”

A Mohoru hegycsúcson vezető ösvény egészen a már említett letörés felé vezet ki minket. Oly közeli a szakadék és vékony a perem, amin állunk, hogy ezt a szakaszt nevezném meg túránk legnehezebb részének. A cél felé vezető útból mindig csak egy apró darabot láttunk, jelzéstől – jelzésig. S minden sziklás, kövekkel mintázott szakasz megkövetelte a figyelmet és tiszteletet a táj iránt. A Mohoru csúcs 2337 méter magas. Az ösvény kicsivel a tető alatt vezet végig, s úgy nyújtózik előttünk, mint egy lustálkodó nagy macska. Közben kitárul előttünk a nyugati látóhatár és megláthatjuk a hegység szívében levő impozáns hegycsúcsok. Hosszú, de könnyű séta következik, a Mohoru-nyeregben majd innen a Pleșcoaia-nyeregbe, ahol szétágazik az út. A Pleșcoaia alól jól látható kép tárul elénk Rânca településről. A szállodákból és vendégházakból álló település létjogosultságát a Transzalpin útvonal és a hegy tetején lévő víztározó megépítése adta. Kaotikus és rendezetlen, de a maga furcsa módján, pontosan ettől érdekes és látványos.

Mi jobb irányba folytattuk utunkat, a köveken lévő piros háromszög jelzést követtük a Tavak Kéményéhez (Hornul Lacurilor).Célunk a völgykatlan volt, ahol a Páring legnagyobb glaciális tava, az 1934 méter tengerszint feletti magasban fekvő Gâlcescu-tó található.

Ám ebből az irányból meredek fal és kősziklás perem fogadott, ami újabb megmérettetésre szólítja fel a túrázókat. A Gâlcescu-tó 3,5 ha felületű és legnagyobb mélysége 9,5 méter. Mellette a Vidál-tó és még néhány apró vízgyűjtő. Ragyogó napsütésben visszaverődik felszínükön a fény és páratlan türkiz ékkő csillogásában tündökölnek a katlan fenekén. A parton kúszófenyők, borókás és gyapjúsás. Júniusban virágzik a havas szépe, tárnicsfélék és magashegyi növényfélék sokasága pompázik a katlanban.

Fájó szívvel búcsúztunk a tavaktól és indultunk, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk az aszfaltos útra. Egy teljesen más világba nyertünk betekintést, s mindazok, akik szeretik a hegyeket és örömüket lelik a túrázásban, úgy érezhetik, feltöltődtek energiával – most élnek igazán.

Szöveg: Habarics Ilona
Fotó: Habarics Ilona és Zsolt

Hirdetés

Minden

Azóta történt

Előzmények