Mestia

Mestia a Kaukázus egyik legmagasabban fekvő lakott települése, úgy egyébként télen egy síparadicsom. Az ide felvezető egyetlen út a legközelebbi nagyvárosból (Zugdidi, de csak Rejtett Csöcsnek neveztük) három órányi hegyi tekergés, ami sokszor egyébként nem is opció, mert ha omlik a szikla (eső, vagy olvadás után), akkor le van zárva addig, amíg el nem takarítják. Eső nem volt (lefelé két nappal később igen, volt is meglepetés itt-ott), így is néha eltűnt az aszfalt ott, ahol korábban leomlott egy kisebb kőmennyiség, ide már masszívan kellett a 4x4 és az emelt has, és kaptunk bőven ízelítőt a grúz vezetési kultúrából is, ami leginkább azt jelenti, hogy annyival megyek, amennyivel maximum lehetséges anélkül, hogy elrepülnék a kanyarban, a többi autó pedig csupán egy kikerülendő akadály függetlenül attól, hogy jönnek-e szembe, vagy nem. Két sávon négyen, két irányban, dudálva, villogva. És mosolyogva, mert itt nem haragszanak egymásra vezetés közben, csak mindenki pont tojik az összes létező és nem létező szabályra. Az, hogy kanyarban előz a helyieket szállító, lefingott Transit, miközben szemből jön egy Zil, az tök normális. A grúz baleseti statisztikák igen aggasztóak, ráadásul nincs műszaki, konkrétan azzal mész ki az útra, amivel akarsz. És a járműpark is szürreális, ott vannak a szovjet csodák (Lada, Moszkvics, Volga, ZIL, IZS) és a Japánból és az USA-ból importált, sokszor jobbkormányos, 10-12 éves Toyota, Honda, Mercedes SUV-ok, meg a helyi buszjáratokat ellátó Matrushkák, jellemzően huszonéves Ford Transitokkal. Nincs Volán, hanem magánemberek vesznek kábé bontóból egy kisbuszt, kiteszik a táblát az elejére, hogy Mestia, elindulnak felfelé, aki integet, azt felveszik, a sofőrnek fizetsz tényleg pár száz forintot és leszállsz útközben, ahol akarsz. Menetrend nincs, előbb-utóbb jön egy busz.

Az út gyönyörű, a táj pazar, egy folyó medrében próbál tekeregni az út, akárhol megállsz, ott remek fotókat csinálhatsz, de haladni kell, mert Mestia rohadt messze van. De megéri. A lefoglalt szállásunk túlfoglalva volt, átvittek minket egy másik helyre, ami akkor nyílt és tök tipikus volt. Egy grúz ember épített egy házat és elnevezte hotelnek, de a család is ott lakott, mert miért ne, sárban gyalogoltunk fel, mert az út még nincs kész, egy rohadt nagy kutyát (Balu) kikerülve, aki tök barátságos volt egyébként és csak a tulaj 16 éves fia beszél angolul, de mindenki roppant kedves. És itt már kaptunk abból ízelítőt, hogy a minőség az itt mást jelent, mint nálunk, szinte bármi, ami épül, évek múlva már esik szét, de van, hogy ahogyan átadják, úgy sz*r, ömlött fel a csatornaszag a klozetből, nyekeregtek az ágyak, ha pedig belsőépítészeti szemmel nézem, akkor roppant nagy gányolás minden, de bizonyára olcsó volt. Mestiában olyan a rendőrség épülete, mintha a jövőből jött volna, de már hullik le a vakolat, a főtéren a díszburkolat egy kátyúhalmaz, dőlnek össze a házak, van még mit tanulni, de a saját hibájukból fognak majd úgyis. Ettől még remekül aludtunk, pláne egy ilyen nap után.

És másnap felmentünk a Chaaladi gleccser aljához. Ez egy másfél órás túra a Kaukázusban, alapvetően felfelé, köves-sziklás hegyoldalakon, nyilván mindenkinek más az ilyen jellegű felkészültsége, de még én sem fáradtam el túlzottan, szóval simán meg lehet csinálni, ha nem vagy nagyon puhány. A gleccser az év ezen szakaszában erősen olvad, aminek az eredménye egy zubogó, 1 fokos folyó, ami zuhan lefelé a hegyről, tényleg olyan hideg, hogy ha mellette állsz a 15-17 fokban, akkor mintha rád öntenék a jéghideg klímát. Persze, hogy embertelen szép az egész, bár az élményt beárnyékolta ez a baleset, ami ottjártunk előtti napon történt. A híradásokban eleinte az volt, hogy az áldozat lezuhant valahonnan, aztán már az, hogy rázuhant egy szikla. Ez közelebb áll a tényekhez, az olvadó gleccser végéhez ugyanis nem tanácsos odamenni, mert ahogyan a jégből víz lesz, úgy néha egészen nagy méretű sziklák zuhannak le a tetejéről a vízbe, de ez csak akkor világos, ha egy ideig már ott nézelődsz és látsz egy ilyen omlást. A szerencsétlenül járt túrázó ezt bizonyára nem vette észre, a baleset nyomai itt voltak a sziklán a gleccser előtt és persze semmi tábla, kerítés, korlát nincs ott fent... Borzasztó tragédia.

Mestia másik érdekessége, hogy egy csomó középkori torony meredezik a hegyoldalban és a városkában is. Nem csak itt, hanem két-három faluval arrébb is vannak ilyenek, baromi jól néznek ki messziről (de közelről azért mindegyik erősen romos), ilyen állítólag nemigen van máshol a világon, mert nem valami uralkodó erődjének megmaradt részei, hiszen nincsenek fallal összekötve és elég véletlenszerű az elhelyezkedésük. A lényeg, hogy a módosabb családok maguknak építettek fel egy ilyet, aztán ide menekültek, ha jött az ellenség, vagy tűz ütött ki, netán sárlavina, ha baj volt, akkor tüzet gyújtottak a tetején és azt látták a többi tornyokból, azok is tüzet gyújtottak és rövid időn belül mindenki készültségbe helyezte magát. Ezek tehát privát tornyok, a mai napig azok, egyébként, általában össze is vannak építve egy házzal. Egy csomóhoz odamentünk közel, de bejutni egyikbe sem tudtunk.

Aztán jártunk a helyi múzeumban (egyébként érdemes) és próbáltunk képbe kerülni, hogy itt milyen népek éltek régebben, itt még magyar vonatkozás is van, mert Mestiától északra, már orosz területen élnek a kabarok, akik anno a népvándorlás során a magyarokkal is találkoztak és keveredtek, de ebben az egész kaukázusi régióban szinte követhetetlen, hogy ki kicsoda, ki független, ki szakadár, ki kivel harcol, ki kit szeret, de valahol végig azt lehet érezni, hogy a szálakat alapvetően az oroszok mozgatják. Hosszú anyag lenne, ha ebbe belemennénk oszétokkal, abházokkal, csecsenekkel, kabarokkal, azeriekkel, grúzokkal és örményekkel, mert még a törököket is ide lehet keverni végül, a lényeg, hogy káosz az egész, mindenki haragudhat mindenkire valamiért, Grúziának is van baja bőven. És van sara is bőven.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!