Tavasz

Gyorsan eltelt ismét egy év és megint azon kapom magam, hogy a gondolataimat kergetem. Az idén nem sokat írtam, eltelt az idő. A személyes dolgokra nem térek ki. A makettépítés kissé a háttérbe szorul, pedig nagyon haladnom kéne vele. Marad a túrázás, amiről az elmúlt évekhez hasonlóan most ismét ejtek pár szót, képekkel kiegészítve. Az első oldalon kicsit több a szöveg, mint a kép, de a folytatásban egy kicsivel jobbak az arányok.

Egy januári hétköznap estén kaptam túrázós haveromtól az e-mailt, hogy menjünk el a Gerecse 50 teljesítménytúrára. Menjünk, válaszoltam gondolkodás nélkül, aztán ahogy a metróról leszálltam pár perc múlva, akkor kezdtem el tűnődni, hogy mire is vállalkoztam. Egye fene, este regisztráltam is online, hogy erősebb legyen a hajtóerő.

Volt 2-3 nagyobb, bő 30 km-es túrám, de csak egyedül, saját tempóval, aminek a végén azt szűrtem le magamban, hogy egy napra elegendő a 30 km-es távolság és azt sem szervezett keretek között időre, hanem csak kényelmesebben szeretném teljesíteni. Minek rohanjon az ember?

Telt-múlt az idő, az ülőmunka és a viszonylag mozgásszegény életmód mellé el kellett kezdeni edzeni, de legalább átmozgatni magamat. Hirtelen március lett, 15-én pedig szintfelmérést terveztünk haverommal. Az úti cél a Visegrád–Dobogókő OKT szakasz. Ugyan csak ~25 km, de kellemes 1200 méter körüli szintemelkedés van benne. Ezt az irányt elsősorban haverom térde miatt választottuk, futó betegség, nem bírja a lejtőt, de nekem is volt már hozzá szerencsém az elmúlt pár évben. Azóta szerencsére csak ritkán, de majdnem mindig a legrosszabbkor kerül elő a fájdalom. A kellemeset (kevesebb térdfájás) összekötöttük a hasznossal (több szint = több edzés).

Aznap jó tempót mentünk, bizakodó voltam. Ezután igyekeztem napi szinten is sokat sétálni, ha a városban közlekedtem, de nagyobb edzések helyett mindig közbejött valami. Áprilisban már csak egy Hűvösvölgy–Rozália téglagyár OKT szakasz fért bele egy vasárnapunkba, ami bemelegítésnek kevés, mégis több mint a semmi.

2017. április 15. szombaton Gerecse 50. Pénteken szabadságon voltam, pihentem. Este nem nagyon tudtam elaludni, bezzeg hajnalban már sikerült. Majdnem későn is keltem, így majdnem későn is indultam. Haverom szokás szerint késésben volt, de Kelenföldön az utolsó pillanatban elérte a vonatot. Látszik, hogy nem sokat aludt... Esélylatolgatás: nem sokat vártunk magunktól, de a 10 órás időt céloztuk meg a reggeli kómában. Én pesszimistább voltam, 10 és felet tippeltem, és ezen az első bő 20 km-en nem is változtattam.

Az egész túra hangulata azonnal magával ragadott, már ahogy a vasútállomásról a rajt/cél felé sétáló embereket megláttam. Mi 6:30 körül rajtoltunk, és voltak akkor is bőven, de a folyamatos indulás miatt eloszlott a több ezer induló. Teljesen felpörögtem, de tudtam, hogy 50 km-re kell tartalékolnom az energiáimat. Az első emelkedőnél persze rendesen kifulladtam, de mindig így kezdődik a bemelegítés, és szerencsére rettentő erővel húzott magával az emberfolyam.

Attila sokat segített a túra első felében, tapasztalt futóként tudatosan gazdálkodott az időnkkel és az energiával. Ő tartott vissza, hogy ne menjek gyorsabban, hiába éreztem akkor úgy, hogy menne gyorsabban is. Mégis jól diktálta a tempót a kiszemelt 10 órás teljesítéshez, és persze ahogy tudtunk, azért lopva a perceket, de igyekeztünk gyorsabban menni.

Pusztamarótnál (22 km) viszont kezdte érezni, vagyis akkor szólt nekem egyértelműen, hogy valami nem oké a lábával. A következő ellenőrzőpont Héreg, ami még 5 km-re volt. Matekozunk. Mit fog ő bírni és mire vagyok én képes? Hol van kiszállási pont? Szétváljunk-e, vagy sem? Döntöttünk, szétváltunk. Van bennem energia, irány a legendás Bánya-hegy. Az első randinkon ugyan kifulladva, de megújult energiával köszöntem el tőle. Piszok meredek, de a teteje felé már lankásodik. Az utolsó pár 100 méteren szinte már kipihentem magam, ahogy pecsételtem.

Nem szoktam leülni több percre pihenni túrázáskor, elég, ha már sík a terep. Még erősebb tempóban is elég, ha csak visszaesik az irodista pulzusom valami biztonságosabb szintre és kapok levegőt, azzal én már pihenek. Ha leülnék, sokkal rosszabb lenne elindulni. Nem vagyok sportember, de lassan talán kezdem megtanulni, mit bírok. Annyiban jó a sok résztvevős teljesítménytúra, hogy a tömeg viszi magával az embert.

Ezt már sokadjára írom, de engem teljesen felpörgetett és magával ragadott a hangulat. A Bánya-hegytől lefelé többnyire beálltam valaki mögé, felvettem a tempóját és mentem a tömegben egyedül. Az előttem haladó húzott magával, és ezen a hosszú szakaszon egészen jól tempót mentem. Vértestolnától Koldusszállásig lefelé piszok meleg volt és a monoton szakasz közben megváltás volt a szóda, majda végén a lajtos kocsi. Tankoltam vizet és ettem is pár falatot, de talán már későn, hiába éreztem akkor az ellenkezőjét.

Az ott lent mind medvehagyma. Szinte harapni lehetett az illatát.

40 km. Ennyit és ilyen tempóval még nem mentem korábban, de sietek tovább felfelé Kisrétre, a következő ep-ig. Rövid szakasz, egy kis szint és már 42 km fölött járok egy kicsivel. Felérve nagyon elfáradtam. Tömöm magamba a müzliszeletet és egy kis szendvicset, a pecsételés után pedig rögtön indulok tovább. Egy kis kólát kortyolok még és izót. A lejtőn lefelé néhány 10 méter után beköszönt a jobb térdem. Tulajdonképpen kellemes meglepetés, hogy csak most fájdult meg... Holtpont. Vánszorgok, pedig "csak" lefelé kell menni. Sorra előznek le az emberek... Kicsit elkeseredtem.

Eltelt jó pár perc és néhány száz méter, mire kezdett visszatérni belém az élet. Valahogy a térdem is kialakult. Kicsit csökkent a fájdalom, a kaja leért, a cukor fel, én pedig megembereltem magam. Az autópálya felé vezető bozótos szakaszon nekiindultam a lejtőn. Akkor már eldöntöttem, hogy megcsinálom, megyek, ahogy a csövön kifér. Az autópálya után, kiérve a kövesútra, egészen a turulig hosszú, de lapos emelkedőn haladtam. Fájt mindenem, de végre éltem! Sorra előztem az embereket. Vitt magával a hangulat, a lendület, a vágy, hogy megcsináljam minél hamarabb.

Fent a turulnál hatalmas volt a tömeg, lépni alig lehet. Keresem az utat, mert először jártam itt. Meredek lépcső lefelé... Mi lesz veled térdem? Nos, a jobb térdem köszöni szépen, terheljem a bal lábamat. Mennék, de vannak hétvégi, lassabb túrázók is (én is szinte mindig hétvégén megyek). Szűk és meredek a lépcső lefelé, ahol fáradtan, fájós lábakkal nem fogok balettozni. Követtem hát az előttem haladókat.

Lent a városban már lassultam, elfáradtam. Az utolsó bő 1 km-en elveszett a lendület. Láttam az időmet, hogy pár perc híján, de nem lesz meg az a lélektani idő, így elengedtem.

A lélektani határ pedig a 9 óra lett volna, de csak, mit csak, számomra hatalmas űridővel 9 óra 9 perc alatt teljesítettem gyalogosan a 2017-es Gerecse 50, hivatalosan 49 027 méteres szakaszát. Az indulástól kezdve 10 és fél órával számoltam, de már "csak" a szintidőn belüli teljesítésnek is örültem voltam. Félúttól viszont éreztem, hogy van még energiám. Meg akartam mutatni magamnak, hogy mit tudok gyalog, és sikerült!

Hazaérve még fel voltam pörögve, egy teljesen más állapotba kerültem. Zakatolt a szívem, forró volt mindenem, talán lázam is volt. Alig tudtam elaludni, pedig másnap reggel vonatozhattam haza a húsvét miatt. Bár alig tudtam lábra állni, éjfélkor kidobott az ágy, akkor jött rám a falhatnék. Jól túlterveztem magamat kajával aznapra, szóval a 3 megmaradt szendvicsemet betoltam. Akkor már sikerült visszaaludnom.

A viszontlátásra 2018-ban is! Már csak pár hónap.

Ennyi volt a tavaszom, de a folytatásban kicsivel kevesebb szöveggel, kicsivel több képet láthattok.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!