FALLOUT

"A világvége az emberiség által generált folyamat, nem pedig egy dátum." – írta: Hunork, 12 éve

Fallout

FALLOUT

Első lépesek

„Azt hiszem, bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől.
És ezt is kell tennie.”

Kurt Vonnegut

Minden olyan szürke és barnás és poros volt. Amerre a szem ellátott, tikkadt pusztaság, nyögdécselő és megfáradt táj. Egykor pompás színvilágban tündöklő épületek, út menti házak, villódzó fényű benzinkutak, hetyke postaládák, acél-hideg kandeláberek, s most helyettük csak romok, pusztaság, és egy megmagyarázhatatlan, furcsa szag; a pusztulás, a törékeny élet elmúlásának a szaga. Fémes szag.

Madarak sem szálltak az égen, nem rikoltoztak varjak, nem csiviteltek pacsirták, gólyák sem szelték a levegőt régi otthonukat kutatva. A régen zöldellő pázsit mostanra átalakult egyfajta sárgás, mondhatni rozsdás mezővé, minden olyan száraz és ropogós volt. A fák kényelmetlenül hajlongtak ide-oda, ágaik töredezve hulltak alá, a gyümölcsöknek se híre, se hamva, olyannyira, hogy egyre sűrűbben fordult elő a gyökerek végleges elszakadása az anyaföldtől; irdatlan zajjal dőltek lomha testükkel a pusztaság sárguló mezejére az erdők korábbi terebélyes védelmezői. Az utak mentén lerobbant és kiégett és meghorpadt járművek jelezték, valaha nagy tülkölések közepette szelték az utakat a négykerekű masinák, és most már csak intő jelként álltak őrt a gyomokkal benőtt aszfalton. Papírhulladékok táncoltak szerte a tájon, apró örvényekkel kézen fogva jártak polkát, keringőt, rumbát, senki nem zavarta őket, nesztelenül kavarodtak a szürkeségben. Ha állott valahol egy épület, szinte segítségért kiáltott, nem akadt egy sem, melyet gondoztak volna, a segélykiáltás egykori gazdáiknak szólt, a vakolatok leperegtek, a téglák vörös port okádva véreztek, a gerendák recsegve-ropogva törtek be tetőket, tornácokat, az ablakok meg tüntetésképpen megrepedve, szilánkokkal vicsorítva nyitottak utat a megáporodott levegőnek. Bent a szobák, a valaha békés és meghitt otthonok darabokra hullva, átitatva szeméttel és mocsokkal lesték, mikor jön már valaki?

De nem jött senki. A fürdőkádak, mosdók, piszoárok rozsdafolyást hagyva maguk után éltető vízért fohászkodtak, ők arra vártak, hogy végre-valahára valaki tiszta vizet eregessen üregeikbe. Tiszta víz azonban már nem létezett. A víznek is fémes szaga és íze volt. Sok helyütt a csapok némák maradtak, a vízi erőművek és tisztító üzemek áram híján kiapadtak, így többé már nem tudták az élet magvát adó nedűt tovább szállítani a bonyolult csatornákon át. Tehát áram sem volt. Nem villództak tévék, nem harsogtak rádiók, eltűntek harsány műsorvezetők, tévésorozatok, rádiójátékok szereplőinek hangjai az éterből, a tévékészülékek és rádiók nesztelenül, és félelmetes csendben meredtek a semmibe. Noha régen az utcák, parkok és játszóterek szózivatartól és gyerekzsivajtól voltak hangosak, most csak a hinták, mászókák és forgalomirányító lámpák nyikorogtak, összekeveredve a szürke szél szállította hulladék sercegős zajával.

A városok, ha lehet, még inkább elhasználódtak, mindenfelé korom, kosz, üres üvegek, és szűk sikátorokban tekergő kartonlapok jelezték: itt véget ért az élet. Ha valaki erre téved, akkor vastag talpú bakancs híján kénytelen lenne üvegszilánkokon lépkedni, különben a megpróbáltatás hasonló lenne a parázson járáshoz. Mivel áram itt sem tekergett a vezetékekben, „hálából” a város csatornahálózata bedugult, orrfacsaró bűz lepte be az utcákat, szinte minden kereszteződésben a csatornafedelek kirobbanva úsztak az ürülékben, és az így keletkezett szag egybeolvadt a levegő fémes szagával, melynek köszönhetően a városokban még a szívósságukról híres patkányok is eltűntek. Neves és egyszerű épületek roskadtak magukba, s ahogyan egy-egy ház, múzeum, iskola beomlott, megroggyant, azt vészes és ásító csendben tette; csak a törmelékek halk pusmogását lehetett hallani.

A lakóházak és néhai közintézmények még inkább a kihalás, az üresség jeleit mutatták. A szobákban megrepedt és dohos szagú bútorok próbáltak vigyázzban állni, több-kevesebb sikerrel. Ablaküvegek törtek apró darabokra, ahogyan a szél gondtalanul és nyikorogva végezte a dolgát. Nem volt, ki becsukja őket. A padlón megégett és málló könyvek hevertek, a konyhabútorok korábbi lakói megrepedve borultak ki a fiókokból, gyerekjátékok sírtak a földön, vagy egy-egy járóka lyuggatott falú rejtekében, s foszlásnak indult ruhadarabok, kabátok, ingek, pantallók, felöltők várták haza gazdáikat. Virágcserepekben száradtak el rózsák, violák és petúniák, vízipálmák könyörögtek egy csepp vízért, majomkenyérfák hullatták leveleiket felpúposodott parketták réseibe. Tévék és rádiók körvonalazódtak vastag porral beburkolva szekrények szomorú díszeiként elektromos jelre várva, hogy legalább csak egy hangot vagy csak egy sercenést adjanak ki kondenzátorokkal kibélelt testükből.

Sok város büszkélkedett azzal korábban, hogy a közelükben, többnyire atomenergia által hajtott erőművek gondoskodtak lakóikról, de azok, kezelőszemélyzet és áram híján, egy ponton megadták magukat a fizika törvényeinek, és kékes és narancsos fény kíséretében kiégtek, fellángoltak, szétrobbantak. Grafiteső lepte el ezeket a településeket, ólomízű eső eregette magát az égből, tovább pusztítva és aprítva a még megmaradt civilizációs emlékeket. Neutron- és plutónium atomok, sugárzó részecskék kebelezték be a levegőt, kúsztak egyre kifelé, folyton csak kifelé a mezők és erdők felé a szürke szél segítségével, hogy így jelezzék: immáron ők a bolygó igazi urai, jelenlétük mostantól megkérdőjelezhetetlen, visszavonhatatlan, kéretik őket innentől kezdve komolyan venni. De nem követe eme kérést üdvrivalgás, sem konfettik szivárványban úszó áradata, sem pedig ékes hangú szónoklatok. Csak csend.

A bolygó korábbi urai, „védelmezői”, az emberiség, a térség valaha létezett változatos és bámulatos faunája nem mutatkozott. Minden élő és élettelen segítségért kiáltott, igaz, szinte hangtalan, de nem érkezett segítség. Úgy látszik, eljött az idő, mikor a természetnek magának kell orvosolnia a problémákat, károkat. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig. De idő van, bőséggel. A Nap még mindig ugyanúgy felkel a keleti égbolton, s bár most nem tündököl úgy, mint régen, de ez nem az ő hibája. A bolygó légköre egyszerűen tele volt porral és hamuval, sugárzó részecskék garmadájával, így nem engedte meg a Napnak, hogy úgy tündököljön, mint annak előtte. Ettől még a meleg, köszönhetően a radioaktív felhőknek, átitatta a földrészeket, tavakat, tengereket, folyókat. Nappal tikkasztó meleg borította be a vidéket és a romos városokat, part menti kikötőket, éjszaka azonban csontig hatoló hideg vette át az uralmat a természet, a megmaradt természet felett. Az óceánok voltak a leggorombábbak. Hatalmas hullámokkal borították be a közelükben terpeszkedő földterületeket, forgószelekkel megtámogatva romboltak porig falvakat, városokat, hogy a pusztítás egyhangú végén szürkésbarnás és mocskos vízzel, állattetemekkel és hajóroncsokkal ajándékozzák meg azokat. A tetemek rothadásnak indultak, szaguk összekeveredett a táj fémes ízével, a szellő kormos szagával, melyet a kevés túlélő csak úgy hívott, a Vigyázó lehelete.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

  • Alarik

    Az Alarik egy, a Földtől 840 fényévre található kettős naprendszer körül keringett.

Előzmények