Folytatás

A nevem John. Ha hihetek a többieknek, akkor most huszonegy éves vagyok. A 101-es Menedékben születtem és nőttem fel. Édesanyám meghalt, mikor világra hozott. Komplikációk léptek fel, nem volt megfelelő orvosi berendezés és kellék, kevés volt a gyógyszer. Ezt mondta nekem édesapám. Ő nevelt fel. Tanított, mesélt, játszott velem.

Kevesen voltunk a Menedékben. Talán ötven-hatvan felnőtt és gyermek összesen. Mindig ugyanazt ettük és ittuk. Játékaink nem nagyon voltak, egymással játszottunk, és sokat olvastunk. Komolyabbaknak látszottunk, mint a régi gyerekek. Ezt a Vigyázó mondta nekünk. A Menedék mélyen a föld alatt húzódott, falai, ajtajai csupa jaj-hideg fémből készültek. Ablakok nem voltak. Nem volt mit kifele látni. Csak sziklák, kövek és a porhanyós föld ölelte át szűkre szabott otthonunkat. Minden olyan egyforma volt. A termek, a hálószobák, a laborok és műhelyek, az irodák. Furcsa zene szólt mindig, olyan hangszerek kíséretében, melyeket még csak nem is láttam soha. Egyet-kettőt megmutattak nekünk régi, dohos szagú, poros és málló könyvekben, de nem érintettünk egyet sem.

A könyvek lapjai bomlásnak indultak, akár a Pusztaság. Így hívtuk azt, ami a Menedéken kívül terült el. A felnőttek első dolga az volt, hogy minden gyermek a lehető leghamarabb megtanuljon írni. Furcsa kartonlapokat szereztek, és arra kellett lemásolni a régi és rothadásnak indult könyvek ezernyi sorait. Hogy emlékezzünk, mondta egyszer édesapám. Hogy fennmaradjon a tudás és bölcsesség, már ami megmaradt, és amivel még rendelkezünk. Ilyenkor keserűen nevetett. És mi írtunk és írtunk. Ujjaink a nap végére elgémberedtek, volt, akinek a csuklója bedagadt. Most jöttem csak rá, hogy életem legnagyobb részét olvasással és írással töltöttem. Talán Plutarkhosz sem írt ennyit életében. Pedig impozáns feladatot hajtott végre: állítólag csak az utókornak fennmaradt művei több ezer oldalt tettek ki, és akkor nem beszéltünk azokról a művekről, melyek megsemmisültek. Mint most nagyapáink, ükapáink könyvei.

2277. Az írnokok és a tudósok szerint ez a jelenlegi hivatalos évszám a hagyományos időszámítás szerint. Lázasan kutattak, keresték a történelem megmaradt morzsáit. Ami biztos: a számítógépeken, merevlemezeken, egyéb adathordozókon tárolt adatok tetemes mennyisége megsemmisült. Véglegesen, visszavonhatatlanul. Ezért minden másnál fontosabb volt a múlt információtöredékeinek felkutatása, feljegyzése. Édesapám azt mondta nekem mindig, hogy mi jók vagyunk, és a Menedéken kívül nagyon sok rossz és gonosz van. Ezért kell itt élnünk, hogy megőrizzük a civilizáció parányi darabját, fenntartsuk az egységet, és az évek hosszú sora alatt leírt, megszerzett tudást. Amit majd tovább kell adnunk a mi leszármazottainknak. Nem lesz könnyű, ezt mindig hozzá tette.

Azt is furcsállottam, hogy nem nevettünk. Igaz, nem is volt min. Tanultunk, írtunk, takarítottunk, és hallgattuk a régi zenéket. Ha valakinek születésnapja volt, az csak abban különbözött a többi naptól, hogy a fejünkre díszes kartonsapkát tettünk, az ebédlőt feldíszítettük színes kartondarabokkal, és ki tudja honnan, de egy érdekes ízű süteményt, – ahogy a felnőttek mondták –, tortát ettünk, melynek a tetején annyi gyertya állt, ahány éves volt az ünnepelt. Egyedül Amata szokott nevetni. Még évekkel ezelőtt behívott a szobájába, és mutatott egy vékony könyvet, más néven újságot. Vicckavalkád, ez állt a címlapon. Az oldalak rövid írásokkal teltek meg, mindegyik végén mosolygó fejek ugráltak, így választva el a bekezdést a következő rövid írástól.

- Ezek viccek – mondta nekem Amata.
- Viccek? – kérdeztem – Azok meg micsodák?
- Olyan olvasmányok, melyeken lehet nevetni. Nézd! – mutatott a nevető fejekre. Arra
gondolt, hogy ha ott vannak a vigyorgó fejek, akkor a sorok mulatságosak, és nevetni kell. Az igazat megvallva, nagyon kevés olvasmányon nevettem. Nem értettem sokszor, hogy mit akarnak a betűk mondani, elmagyarázni. A végét meg aztán végképp nem értettem sok esetben.

Egy sziklapárkányon ülök most. Testemet egy vastag, speciális páncélzat borítja, a T51b széria. Nehéz volt megszerezni, Isten lássa lelkem, sokan haltak meg a küldetésem közben, de megérte. Most már sokkal kevésbé vagyok sebezhető. Mert harcok, küzdelem mindig akad, a túlélés egy életforma lett ebben szürkészöld világban, most bizonyosodik be igazán, kik maradnak talpon. Kicsivel korábban lelőttem két vadkutyát és egy igen fürge, hatalmas skorpiót. Jó nagyra nőtt a bestia. Ezektől félek a legjobban, csak a kavicsokon és fűszálakon sercegő kapirgálását lehet hallani, ahogyan közelít áldozata felé. Hány ilyen halált láttam már, ahol asszonyok, gyermekek üvöltve és sírva estek áldozatul.

Apám azt is mondta, hogy nők és gyerekek lehetnek figyelmetlenek, óvatlanok, de mi, férfiak soha. Ezért kell tanulni és tanulni, amennyit csak bír az agyunk, edzeni a testünket, elménket, mert nekünk mindig ébernek kel lennünk. Kicsit furcsának találtam, hogy miért mondja nekem ezeket a szavakat a Menedékben, ott, ahol bár szerény körülmények között, de mégis: békességben, a vad külvilágtól elzárva élt parányi csapatunk. Aztán nagy sokára rájöttem. Egész végig arra készített fel engem, hogy elhagyjam a békés, biztonságos otthont. Célja volt velem. Szerintem már a születésem óta tervezte a szökését a Menedékből, és az volt a terve, hogy én utána megyek, megkeresem. Ezért kellett annyit olvasnom és tanulnom, hogy biztonságban tudjon majd engem idekint. Mikor már nem lesz mellettem.

A táj halványzöld fényben terült el alattam, itt-ott tüzek gyúltak, hogy körülötte pusztaságlakók, ghoul-ok, egyszerű túlélők, a reménykedők, vagy Enclave katonák, Talon- harcosok melegedjenek. Egyikük sem gondolt arra, hogy a következtető pillanatban akár meg is halhat. Valaki szájharmonikán játszott, a többiek csukott szemmel hallgatták. Olykor-olykor felsírt egy kisgyerek. A Pusztaság következő reménykedője, bizonyítéka az emberi fajnak, és tanúbizonyság arra, hogy Isten nem törődik velünk többé már. Édesapám elolvastatta velem a Bibliát. Már hogy képben legyek afelől, mely szerint miként is gondolkodtak egykor a bolygó lakói, hogyan képzelték el az utolsó órákat. Érdekes egy olvasmány volt. Mese a jóról és a sok gonoszról. De akárhogyan is kerestem, nem találtam tanulságot a végén.

Akár a saját sorsunkkal kapcsolatban sem. Apám azt mondta, hogy fontos a hit kérdése, kell minden ember lelkében lenni valaminek, vagy éppen valakinek, amibe, akibe belekapaszkodhat, ha már minden logikus és tudományos módon igazolt egy problémát, vagy éppen egy találmányt. Főleg, ha az adott problémát nem sikerült megoldania, feltárnia. Ezért is adta nekem a Bibliát. Bevallom, a technikai eszközök, gépek, nyomtatott áramkörök, a fizika és kémia tankönyvek jobban felcsigáztak. Hittem az erőben, a logikában, az ember megoldó képességében, hogy akármit is hoz a sors, úgyis magára van utalva, és a megoldások nem állnak készen, mint a vallások meseszerű olvasmányainak végén, hanem azokat magunknak kell megalkotni, kipróbálni, alkalmazni.

to be continued???