Invázió egy novellában 3-4. (Update) +5. fejezet! (18+ nyelvezet)

Egy képzelt (vagy valós?) invázió lehetséges hatásai az életünkre.... avagy: induljon a kaland! (3. és 4.+ 5. rész) – írta: Meggyi001, 4 hete

Ha véletlenül lemaradtál róla: Invázió egy novellában (18+ nyelvezet!) 1. és 2. rész

Chapter III

Szívem szerint ajtóstul rontottam volna a házba. Azonnal berohanni, nekifutásból páros lábbal mellbe rúgni Willt, aki úgy repülne és esne a falnak, mint egy rongybaba. Vagy csak csendben a háta mögé kerülni, és a tengerészeknél tanult fejtekeréses mozdulattal kitörni a nyakát. Nagy kedvem lett volna ehhez, de nem tettem. Mert mi van, ha tévedek? Ezért inkább az eszemre hallgattam. Ezalatt a pár perc alatt, míg kint voltam a kertben, és hullára találtam vizelés közben, el is felejtettem, hogy mekkora cigifüstöt is csináltunk a szobában. Rendesen köd volt. Szerencsére a feleségem már jó egy órája felment aludni, valószínű, hogy köhögőrohama lenne itt lent. Will (ha Will az) még ugyanott ült a kandallóval szembeni fotelben, após guggolt, és a tegnapi parazsat piszkálta. Ma még nem mertünk begyújtani, mert a tovaszálló füst azért elég feltűnő lett volna. Nem tudtam, mit csináljak, de egyvalamiben biztos voltam. Baszottul hosszú volt a nap… magamban számolni kezdtem, hogy mit éltem át, csak a mai napon:

1: Ufót láttunk a város felett
2: Valószínűleg megtámadták az emberiséget
3: Egész délután menekültünk
4: Este az erdőben egy vélt találkozásnál lábon kihordtam egy szívrohamot
5: Még ugyanazon este, hugyozás közben egy hullát találok a hátsó kertben, aki úgy néz ki, mint Will

Hirdetés

Will rám nézett, és megkérdezte. – Te Frank, hánytál, vagy mi van? Tiszta fehér vagy. Minden oké? – Mily őszinte aggódás, na, várjál csak, gondoltam magamban, most megkapod. – Á, csak sok volt a whisky. Meg egy hullát találtam, míg dobtam egy sárgát. Pont úgy nézett ki, mint te, képzeld. – És mosolyogtam. Na, most mit fogsz tenni te klón, bazdmeg. Semmit nem tett. Mosolygott ő is. Majd szép lassan az asztal felé nyúlt, ahol a Glock 17-ese feküdt. Úh, ezt lehet elkúrtam a hülye ötletemmel? Basszameg. Már pislogtam jobbra-balra, hogy merrefelé ugorjak el a lövés elől, de nem az történt, amit vártam. Ugyanis Will keze, nem állt meg a Glocknál, hanem tovább ment felette. A whiskyspoharán állt meg. Na, ez a klón vérprofi…. ha klón. John bácsi is megszólalt. – Srácok, sok volt ez mára mindenkinek. Éjfél is elmúlt. Reggel kipihenten felkelünk, megbütyköljük az aggregátort, majd hírek után nézünk. Bármilyen veszély is van, egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt: a fáradt katona félig hulla már! Egyelőre úgy néz ki, hogy itt biztonságban vagyunk. Gyerünk, ágyba mindenki! – Most éreztem azt, hogy valamit gyorsan tennem kell! Valahogy jelezni kell az apósnak. De hogyan? Hogy jelezzek, hogy Will ne vegye észre? Megvan! Rájöttem! Régen, mikor még kocsmatúrákat szerveztünk apóssal, volt, hogy szénné vertünk pár lúzert pókerben, a kocsmákban. Az egyik ilyen jelzésem, ami az jelentette, hogy: „figyelem, fontos!”, na ez a mozdulat pedig: bal kézzel bal fülcimpa érintés, és utána bal kézzel orrcsúcsvakarás. Jó tudom, gáz kicsit. De hát részegen jókat mulattunk ezeken anno. És most milyen jó szolgálatot tett, hiszen legnagyobb örömömre, mikor megtettem a mozdulatokat, John bácsi viselkedése szemmel láthatóan, legalábbis nekem, megváltozott. – Will fiam, menj fel előre, mindjárt megyek én is! Frankkel minden ablakot itt lent megnézünk, bezárunk. – Will rám nézett, majd elfordult és felment. – Baj van, Frank? Mi ez a régi jelzés? Már azt hittem, hogy rosszul látok! Mi az, ami nem várhat reggelig? Baszott fáradt vagyok. Te nem? – kérdezte, nyugalmat és udvariasságot erőltetve magára. Nyilván, ha nem muszáj, nem akart megbántani. – John bácsi. – kezdtem. – Tudod, hogy jó katona voltam. Ugye, tudod? – Persze, miért? – kérdezett vissza az öreg. – És azt is tudod, ugye, – folytattam –, hogy sok esetben sokkal előbb megéreztem a bajt, mint a többiek. Sokszor az én éleslátásom húzta ki a bajból a többieket. Két év után Irakban, úgy hívtak a többiek: mázlis. És most, nagyon rossz előérzetem van, John bácsi, nagyon rossz! Jól tudom, ugye, hogy fent minden vendégszoba ajtaján kívülről is van retesz, nemcsak belül ugye? – Jól tudod, jól. – válaszolt az öreg kíváncsi szemekkel. – Akkor most szépen kérlek, hallgass rám! A mi szobánkat a feleségemmel, majd Will ajtaját is reteszeld el kívülről, ha lefeküdtünk! Van egy jó tervem, de segítened kell benne, John bácsi! Ugye, megteszed nekem? – kérleltem aggódva, szinte már könyörögve. – Hm. – hümmögött az öreg. – Úgy látom, hogy ebből nem lehet baj, és bízok is benned… hm … szóval, miért ne? Jó, megteszem. De reggel elmondod, hogy mi ez, jó? – nézett rám kicsit szigorúbban, mint eddig. – Persze, persze. Le fog esni az állad John bácsi. Ígérem. – És felmentem én is a szobámba.

Reggel, mikor felkeltem, már javában fent volt a nap. Szerencsére ez nem azt jelentette, hogy már benne lennénk a délelőttben, és átaludtam minden idők legnagyobb ufóinvázióját, hanem azt, hogy a nap kel korán. Egész pontosan 5:12-kor. Ránéztem az órámra, negyed 8. A retesz az ajtómon már ki volt nyitva kívülről, és hallottam, hogy lent már Willék bütykölik az aggregátort. Nem baj, hogy kinyitotta após az ajtót, hiszen csak annyit akartam, hogy Will ne tudjon megszökni éjjel, vagy átjönni hozzánk valamiért. Mondjuk ölni, ha klón. Az asszonyt megkértem, hogy készítsen reggelit nekünk és a kutyáknak is, valamint megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, senkinek nem lesz baja. Nehezére esett neki is elhinni, ami tegnap óta történt velünk, és éjjel velem. Mire leértem a többiekhez, örömmel közölték velem, hogy kész, megjavították. Csak kisebb elektromos gondja volt, kiégett valami. – Hát – kezdtem én is az örömhírt. – nekem is lenne egy fontos mondandóm! – Néztek, hallgattak kicsit, koszos, olajos arccal mindketten, hogy oké, mondjam csak, figyelnek. Én meg úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt, most már úgyis mindegy minden.

Belevágtam a képükbe. – Tegnap este megtaláltam Willt a kertben, halottként. John bácsi, szerintem, aki itt áll mellettünk, egy klón, akinek köze lehet a tegnapi ufóinvázióhoz. – Rég láttam ennyire elnyúlt arcokat és kidülledt szemeket, mint most. Aztán kb. egyszerre jöttek a reakciók mindkettőtől. Após eszeveszett röhögőgörcsöt kapott, begörnyedve és csapkodva a térdét, Will pedig valami ilyesmiket mondhatott, hogy „én nem vagyok normális, és hogy ő nagyon is él, és hogy ő márpedig ő, és hogy ha nem hiszünk neki, kapjuk be… és megint, hogy nem vagyok normális”. Alighogy lenyugodtak a kedélyek, természetesen mindketten látni akarták az állítólagos Will hullát. – Gyertek csak, gyertek, megmutatom! – Csalogattam őket magam mögött. Nagyon nem kellett őket csalogatni, mindketten szinte a sarkamra léptek. Hogy is volt, merre is mentem? Tépelődtem magamban… aha! Ecetfa, majd onnan hátrébb jócskán a bokor tövében. Meg is lett a bokor hamar, diadalittasan mutattam nekik, hogy na ott, az alatt hever Will hullája! Előre engedtem őket, mert ki akartam élvezni a látványt előre. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy após lefogja a megbukott klón Willt, és leüti. Ehelyett a bokor alsó ágai széthúzása és összevissza tördelése után, mindketten felálltak rátapadt levelekkel a térdeiken, és após megkérdezte: – Frank, mennyi whiskyt is ittál az este? 9-et? Itt kurvára nincs senki, basszus! – Ezt nem akartam elhinni! Képzelődtem csupán? Mekkora égés ez már megint, basszameg. Hát, akkor nincs más hátra, mint a töredelmes bocsánatkérés mindkettőjüktől, a valós ufóproblémára koncentrálás, és a család védelme. Ezeket gondoltam, és éppen szólásra nyitottam a szám, mikor enyhén jobbra néztem, a kert jobb vége felé. Aztakurvaélet! A kert jobb hátsó végében lévő bokor alól kilógott két cipő, úgy, mint tegnap este! Elbasztam a bokrot, rossz bokorhoz vezettem őket! Na de most kapsz Will, megvagy! – Ott van John bácsi, kibaszottul ott van! – Üvöltve mutattam előre, miközben már rohantam is oda. Mire odaértem és húzkodtam kifelé a lábainál fogva a hullát, már após is mellettem térdelt, és ő is teljes erővel segített húzni, cibálni. Mikor a teljes test kint volt a napvilágnál, láttam, hogy após elsápad. Láttam, hogy ő is felismerte Willt a halottban. De hol van Will? Túl nagy lett a csend hirtelen. Térdelve hátranéztünk. Will nem jött el a bokorig. A kert közepén állt, és minket nézett. Tekintete komor volt, arca szürke...

Chapter IV

Will szemmel láthatólag nagyon nem érezte jól magát. A komfortzónája valahol most a hegy másik oldalán tartózkodhatott. Ha klón és csak játszik velünk, akkor valami félelmetesen jól be lett tanítva, programozva. Oscar-díjas, minimum. Úgy viselkedett, mint egy normális ember, mint akit mi is ismerünk régről. De persze a tökéletes megtévesztéshez pont ez kell. – Srácok. – Kezdte el-el csukló hangon. – Srácok, most ez tényleg az, aminek látszik? Mármint, hogy nem csak egy hulla, ami magában is elég borzasztó persze… hanem még úgy is néz ki, mint én? – Lassan mindketten felálltunk. Nem fenyegetőn, de magabiztosan, erőt sugallva. Rendesen maga alatt volt Will, úgy érzékeltem. És most tényleg nem tudtam hová tenni az érzéseimet. Pedig az eszemre is kell hallgassak, nemcsak a szívemre. – Figyeljetek ide. – Magyarázkodott tovább. – Will vagyok, a rokonotok. Ember vagyok! Ismertek, tudjátok, ki vagyok nem? – Szinte már kiabált Will. – Ne hülyéskedjetek már velem, jó? Ugyanúgy én sem tudom, hogy ez itt ki, és hogy miért hasonlít rám. Fogalmam nincs róla! – Hát, ha akartuk volna, sem tudtuk bizonyítani az ellenkezőjét, így úgy döntöttünk, hogy egyelőre ennyiben maradunk. Hogy ő az igazi Will. Aztán majd csak lesz valami, és mindig szemmel fogjuk tartani. – Ja, – mondta Will, miközben előttünk lépkedett befelé a házba. – és nem fogom sem megvágni, sem felvágni magamat sehol, hogy lássátok a véremet, meg ilyenek. – Hát ez bolond, gondoltam. Bár, az igazat megvallva, egész jó ötlet, mosolyogtam magamban.

A TV-n és rádión próbáltunk később keresgetni valami adásféleséget. Szinte mind hallgatott. Az egyik országos zenei rádiócsatornán aztán végre fogtunk valamit. De még így is nehéz volt összerakni, hogy mit akarnak a másik oldalon mondani, valószínűleg nem működött minden adótorony. Szaggatottan, sercegve jöttek a szavak: “....yelem, figyelem!.... nem próba!.....denki menjen bizt….lyre….. kijárási tilalom van érv…...senki ne hőskö…... oda ér a katonaság minde…. ” Inkább éreztük, kitaláltuk, hogy mit is mondhattak, mint értettük. Amint véget ért, kezdődött az egész szöveg elölről. Aha. Szóval előre felvett szöveg. Szóval kijárási tilalom van, és mindenki húzza meg magát otthon, vagy ahol épp van. Ezek szerint tényleg komoly a helyzet. Háborús. Az én terepem, bár nem idegen fajokkal szoktam csatába bocsátkozni, ráadásul ismeretlen terepen, kurvára nem ismert fegyverekkel. Közösen elterveztük, hogy holnap kora reggel após terepjárójával óvatosan lemegyünk a városba, asszonyt és a kutyákat hátrahagyva, megvizsgálni az ufóincidenst, hogy mennyire vagyunk veszélyben. A fegyverarzenált sem árt kicsit feljavítani, mert amink van, az édeskevés, bármihez. Élelem van bőven itt fent, hónapokra. A nap hátralevő részében semmi említésre méltó nem történt. Mármint nem találkoztunk kis szürkékkel, se nagy szürkékkel, úgy egyáltalán látszólag a megszokott rutin szerint folyt az élet az erdőben. Semmilyen televízióadást nem tudtunk befogni, se egyéb rádióadást. A zenei csatornán ugyanazt ismételgették egész nap, unalmas robothangon. Azért kibaszottul kíváncsi lennék, hogy mi történt. Megtámadtak minket? De hol vannak a vadászgépek és a nagyobb légelhárító lövegek? Meg egyáltalán bármi más harci hangok, amit egy háborús városban vagy országban lehet hallani ilyen esetben. Persze nem ufóinvázió esetében, hanem háborús esetben. Délután apósom nagy nehezen előbányászta a padlástérből a már évek óta nem használt Jason Rotary Power 410X csillagászati távcsövét. Igen poros volt, látszott rajta, hogy nem mai darab. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna egy ilyent. Mindhárman felmásztunk a tetőre, kísértve a leesést, de muszáj volt valamit látni a városból, az ufóból, vagy bármiből. Szóval feküdtünk a tetőn, és azt próbáltuk épp, hogy a lábai nélkül hogyan fogjuk kényelmesen, hogy közben le ne essen a kezünkből. És mi sem. – John bácsi – kezdtem neki. – Milyen messze lehet ellátni ezzel? – Jó időben, szabad szemmel… úgy… kb. 20-25 mérföldre simán. – felelte. – Ezzel pedig még úgy a duplája szerintem. – Hm – hümmögtem –, az egész jó. Eltelt vagy két perc is, míg após nézte a távcsövön a szabad szemmel szinte nem is látható várost. Nem bírtam tovább. – Mit látsz, John bácsi? Van valami mozgás? – kérdeztem nagyon türelmetlenül. – Hát… nézd meg te is fiam magad. – és átadta. Nem az a látvány fogadott, amit vártam. Ufó sehol nem lebegett. A város pedig mintha ködbe burkolózott volna. Rengeteg helyen pedig füstoszlop emelkedett a magasba. Több száz helyen. És semmilyen mozgás nem volt tapasztalható. Semmi. Se emberi, se más. – Nem számít, hogy mit láttunk, holnap reggel mindenképp lemegyünk és körbenézünk. – mondta após.

Másnap kora reggel már autóban zötykölődtünk, és Willt nézegettem. Valami logikai csapdával kellene megfogni. Amire nem számít, amire nem számíthat! Ezen töprengtem, miközben a bal kézfejemet vakargattam. Mostanában egyre többet viszket, pedig nem is csípte meg semmi, mégis néha mintha… nem is tudom, valami pír van rajta, vagy mi. – Te Will. – álltam neki valaminek, amiből még én sem tudtam, hogy mi lesz. A terepjáró közben igen nagyokat dobott rajtunk, és figyeltem, hogy Will bal kézzel kapaszkodik. – Te balkezes vagy, nem? – kérdeztem óvatosan, bár tudtam, hogy átlátszó a szándékom. – Igen, az. Miért? – kérdezte. – Hát csak úgy eszembe jutott, hogy minap a Glockkal jobb kézzel hadonásztál. – Frank bátyus, figyu, – állt neki magyarázkodni – már mondtam, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz! Ember vagyok! Amúgy meg bal kézzel is írok, de jobb kézzel lövök, és ütök baseballban is. Kétbalkezes érted? – és vigyorgott. John bácsi is megszólalt elölről. – Na, ezt én is tudom tanúsítani. Kétbalkezes a gyerek tényleg! – és ő is vigyorgott. Hát basszus, akkor ez sem bizonyíték semmire, a fenébe. Pedig már azt hittem, hogy sikerül kiugrasztani a nyulat a bokorból.

A város. Borzalmas állapotok fogadtak minket, ahogy közeledtünk. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Mintha egy rég elhagyott metropolisz határán lettünk volna. Mindent benőtt a fű, a gaz, a bokrok és fák. A beton töredezett, ablakok mindenhol betörve. Madarakat láttunk párat, ahogy a városból szálltak kifelé. Ahogy beértünk beljebb, ugyanaz fogadott minket itt is. A távcsövön tegnap látott több száz füstcsíknak sem volt semmi nyoma. Halott minden. És nemcsak halott. Régi. Valahogy azt éreztem, hogy itt sok-sok éve nem járt ember. Pedig ezt az eszem határozottan elutasította. Hiszen pár napja még itt éltünk mi is békében. Ilyen egyszerűen nem létezhet, ilyen nincs, csak maximum a filmekben. Egy szó jutott eszembe, kihalás. Nem értettük, hogy mi történhetett. Kábán, értetlenül és szótlanul mentünk még beljebb a városba. Az egyik tér szélén megálltunk, mert egy katonai teherszállítót fedeztünk fel, félig a járdán állt, és rajta rengeteg kézifegyvert. Még mindig siri csend honolt, csak a szél zizegtette a növények leveleit. – Fedezzetek. – mondtam apósnak, ahogy kikászálódtam a kocsiból. – Körülnézek a teherautónál. – Rendben. – bólintott az öreg, és szorosabbra fogta a távcsöves puskáját. Húsz méter választott el csak a fegyverektől, de már a fele távnál láttam, hogy rozsdás mind valószínűleg. Dühösen megfordultam, hogy jelezzek hátra, hogy szerintem nincs értelme átkutatni ezt a rozsdalhalmazt. Jeleztem is volna, ha lett volna kinek. Ugyanis a terepjárón, ahonnan egy perce szálltam le, nem volt senki. Tágra nyílt pupillával, remegve az idegtől gyorsan körbefordultam, keresve a többieket, hátha csak elbújtak valami elől a kocsi mögé, vagy bármi más tereptárgy mögé. De nem. Sehová nem bújtak és sehol nem voltak. Egyedül maradtam. Sőt, a távcsöves puska ott volt az ülésen, csakhogy John bácsi nélkül. Nem értettem ezt az egészet, bele is fájdult egy pillanatra a fejem az események megértésébe, felfogásába. Most mi történik velem? Ezek a hülye ufók vagy valakik szórakoznak velem, vagy mi? De még mielőtt teljesen begolyóztam volna, megszólalt bennem a katona. Fogtam a puskát, és baromi gyorsan elindultam a legmagasabb épület felé, amit láttam…

Chapter V

Nem tudom, hogy hány percig vagy hány óráig gyalogoltam. De mire teljesen kitisztult a fejem, és felnéztem, már alig volt növényzet a városban. Úgy látszik, hogy csak a széleit foglalta vissza a termeszét. Meg kellett álljak egy pillanatra. A katonaságnál és a csatamezökön megtanult „automata” gyaloglás megtette a hatását. Mert valószínűleg úgy is figyeltem a környezetem, hogy nem figyeltem, csak gyalogoltam. Mélyen bent voltam. Ez már a belváros. Legalábbis pont előttem volt 200 méterre a távolról kiszemelt kb. 300 méteres torony. Akkor legalább 10 mérföldet tettem meg….az…..kb 2.5-3.2 óra gyalog. Madarak itt is voltak. De csak a szokásos városi madarak. A városban síri csend honolt. Csak a szél, a fák zizegése, és a távolból madarak. Semmi egyéb. Ijesztő. Kurvára ijesztő! Hová tűnt John bácsi, Will, meg egyáltalán mindenki??? Meg mi a fasz ez, hogy a város amiben éltünk, lakatlan és kihalt, de úgy, mintha évszázadok teltek volna el! Ezek a kérdések kavarogtak bennem, már vagy huszadjára, természetesen válaszok nélkül. A felhőkarcoló elött körbenéztem kicsit jobban. Semmi jele erőszaknak, lövéseknek, tűznek. Vagy bárminek, ami ellentmondana a logikának. Csak a szokásos szélein málladozó de még erős beton mindenhol, kitört üvegek, néhol pedig burjánzó bokor. Rozsdás autók, motorok, biciklik. De érdekes módon, ezek sem karambolos vagy vészhelyzetekben. Csak szépen az utakon egymás után, és rendezetten a parkolókban. Annyira szürreális volt az egész, hogy ha nem velem történne ez, esküszöm azt mondanám, hogy ez csapda. Vagy hogy az egész meg van rendezve. De kinek lenne erőforrása erre? Hogy egy ilyen nagyszabású világméretű eseményt megrendezzen, ha nem igaz? Senkinek…. vagy legalábbis semmi emberinek. Ismét felnéztem, és rá kellett jöjjek valamire. Mint minden rendes bagós tudja, egy hosszú lépcsőzés elött kötelező rágyújtani! Meg közben. Meg utána. Közben persze többet. Miközben rágyújtottam, és jó zajosat szívtam a cigiből, kettő dolog is felkeltette a figyelmemet. Egy: 5 szál cigim maradt csak. Pótolni kell mielőbb, bárhonnan. Kettő: a bal kézfejem már nem csak viszketett, hanem vérzett is. Mint egy elvakart szúnyogcsípés kb, úgy nézett ki. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és nem is értettem, így nem foglakoztam vele többet. Kivéve, hogy megígértem magamnak, hogy többször ránézek ezentúl. Bent a torony alsó szintjén tudtam, hogy mit kell keresni. A liftek mögött szoktak húzódni a vészhelyzetekre épített lépcsők. Mielőtt nekivágtam a ki tudja hány lépcsőfoknak, gyors önellenőrzés; távcsőves nálam, glock nálam, cigi nálam. Ennyi bőven elég is ebben a helyzetben. De most már ideje lenne többet is megtudni, vagy legalább a magasból körbenézni kicsit a távcsövessel, hogy mi történhetett, így gyorsan neki is vágtam. Emlékeim szerint 95 emelet vár rám, az 300 valahány méter. Beszarás. A huszadik szinten kész voltam, meg kellett álljak, és már a harmadik cigim fogyott el. Úgy döntöttem, hogy amíg „pihegek” kicsit a cigivel a számban, körbenézek utánpótlás ügyben. Egyenesen a folyosó legutolsó szobájába mentem, úgy gondoltam, hogy itt az irodavezetők, vagy hasonlók dolgozhattak, megkopott idegrendszerekkel, cigikkel a fiókban. Ahogy végig mentem a folyóson, mindegyik irodába be kukkantottam kíváncsiságból. Egy kivételével mindben patika rend volt. Abban ez egyben viszont totál káosz. Ami papír vagy irat létezett, az szét lett szórva, minden felborítva vagy összetörve. De itt is mi történhetett? Láttak valamit előre, ami miatt menekülni kellett? Úgy éreztem, hogy ennek az irodának a lakója közel áll hozzám lelkileg. Én is biztos szétbasztam volna mindent, ha mondjuk 20 év meló után megtudom, hogy menni kell végleg és nincs visszatérés ide, ahol ennyit dolgoztam és ennyit ügyeltem a rendre. A vélt irodavezető irodájában igazam lett. A fiókban egy bontatlan doboz cigi hevert. Csakhogy szokatlanul könnyű volt. Ez a kiszáradás jele. Márpedig, gondolkoztam tovább, ha a nylon borításban is így kiszárad, akkor ez sok éve itt van. Gyorsan körbenéztem a szobában, jobban megvizsgálva a bútorokat. Hm. Por volt mindegyiken. Legalább 1 mm vastag, és egyenletes. Kurva élet. Ezek szerint több évtizede nem járt itt senki! A pihenőkkel (cigizéssel) és kutatásokkal együtt 3 órámban telt mire felértem a tetőre. De ha a negyvenhetediken nem állok meg egy kávézó szobánál, és nem tömök két marék kockacukrot a számba, akkor tuti nem bírom ki. Sikerült egy liter ásványvizet is meginnom, és egyet magammal vinnem. És végre fent a tetőn. Délután 3 körül járhatott, kellemes meleg volt. Kora nyári időjárásnak megfelelő, kevés felhővel. Pfu, baszott nagy tető volt. Még helikopter leszálló is volt. Az emberi jelenlét hiánya itt is meglátszott. Felgyűrődött kátránylemezek, a fém korlátok mindenhol rozsdásak, a beton itt is porladozik lassan. Pár falevelet sodort elém a szél. Falevelek 300 méter magasan?- nyílt nagyobbra a szemem. Kicsit jobban körbe nézve a távolabbi tetőrészen volt még egy magasabb rész, egy 20*20 méteres „fennsík”. Tele volt még zöldellő fákkal, bokrokkal. Hát, eső és napfény jut nekik bőven. Gondolom a buzi fejesek ide jöttek ki pihenni, vagy a titkárnőjükkel „felhőket” nézni. Mindenesetre most ez lett a legjobb les a városban. A legmagasabb ponton vagyok, ami csak található a közelben, bokrokkal takarva, és az épület szélén van, ennél jobb nem is kell. Itt még az sem látszik, ha cigizek, mosolyogtam magamban. Mint 16 perc 20 másodperc múlva kiderült, ekkorát rég tévedtem. Fekve nézelődtem, ágakkal takarva, mint Irakban. Sehol semmi. Csak csend, madarak, és üres épületek. Jó negyedóra után, a jobb szemem sarkából villanásokra lettem figyelmes. Az egyik kb. 700 méterre lévő 60 emeletes toronyház felső részénél, az egyik ablakban csillogott valami. Biztos az ablak , gondoltam, visszaveri a nap fényét. De itt már tudtam, hogy tévedtem. Ilyet csak egy kezdő katona gondolhat. Kibaszott nagyot tévedtem. De egyvalamit még tudni kell egy 300 méteren lévő tetőről. Ilyen magasságban, szinte mindig van légmozgás. És itt tévedtem a cigivel kapcsolatban. Most valamiért gyakorlatilag megállt a szél, amit balga módon nem vettem észre. Ekkora hibát csak egyszer követtem el, még kezdő koromban, Kolumbiában. És mivel a harmadik cigit szívtam el egymás után, ezért a füst megállt a fejem felett a bokor, és közelben lévő kisebb fák ágai közt. A napfény szinte árnyjátékot játszott ezzel a mini füst színpaddal itt a fejem felett. Akinek jó a szeme, valószínűleg egyből észre vehette, hogy itt bizony valami ég, valami füstöl. Vagy valaki. Vagy én ugye. Szóval csillogott valami ott távol az ötvenhatodikon. Szép lassan odafordultam a fegyverrel, ahogy egy lesben álló vadász is tenné. Valami mozgott az ablakban, valami, mintha egy……és kb eddig jutottam a gondolatmenetemmel, mert szemközt hírtelen egy fehér dupla fény csillanás, és már kaptam is az agyamba az energia hullámot. Ami baszott gyorsan ide ért. Nem volt egy másodperc sem. Ezeket már fekve gondoltam, miközben a fejem felett megláttam a füst oszlopot. Bassza meg, elkaptak…. Az utolsó gondolataim voltak ezek, mielőtt a bizsergő hangyahadsereg érzés teljesen ellepte volna a fejemet, és a végtagjaimat….

Fény. Fény az alagút végén. Nagyon hosszú alagút, és nagyon szűk…bla,bla,bla. Alagút a faszomat. Meg fény. El ne higgyétek már. Ha eltalál egy lövedék, főleg ha fejbe, akkor meghalsz bazdmeg. Az agyi funkciók azonnal leállnak. Az agytörzs elpusztul x perc után, ha nem élesztenek újra. Megszűnnek a reflexek, a spontán légzés, a pupilla nem reagál a fényre, stb. stb….ja és amit sokan nem tudnak, hogy azonnal összeszarod és hugyozod magad, mert elengednek a záróizmok is. Még szerencse, hogy velem nem ez történt.

Valamin feküdtem. Puha és jó illatú volt. Be is voltam takargatva ezzel a jó illatú valamivel. Nagyon kényelmes és kellemes érzés volt. Nem akartam, hogy ez az érzés elmúljon. Tény, hogy itt láttam egy halvány fényt. De később rájöttem, egy lámpa volt, ami a lecsukott szemhéjam résein keresztül kúszott be a retinámba. És egy halk emberi hangot is hallottam. Egy kedves női hangot. Doktor úr – mondta a női hang. – kiszedte a bal kézfejéből a kanült, és az érzékelőket is elvakarta. - Nem volt lekötözve? – kérdezte ezt már egy érces férfihang. – De igen, doktor úr, de nem lehet folyton lekötve, ön is tudja. Amikor úgy érzékeltük, hogy abbahagyta egy időre a vakaródzást, mindig kioldottuk a szíjakat. – Hm, hm – mormogott az orvos a bajsza alá – nem értem, hogy miért kel fel mindegyik idő előtt. – De ezt a mondatát senki nem hallotta, olyan halk volt. – A szokásos ébredési protokollt alkalmazzák, a fizikait is, ne csak a mentálist, bár szemmel láthatólag fizikailag kitűnő állapotban van, köszönhető az új ágyaknak. – utasította az orvos a nővérkét. Itt valószínűleg kaphattam valamit, mert hirtelen magába húzott a puha selymes ágy, és mély álomba merültem. Másnap reggel úgy ébredtem, mintha csak otthon lennék. Nyújtózkodás, ásítozás, bambulás a semmibe kicsit….hoppá, hoppá….. hol is vagyok… a hírtelen felismeréstől tágabbra nyílt a pupillám, a szívem lökött egy kis adrenalint, és azonnal semmivé oszlott a békés reggeli sziesztám. Egy elég modern orvosi ágyban feküdtem. A szobám ablaktalan és puritán volt, nagyon letisztult és modern. Egyértelműen korházi szobának nézett ki. A fény forrását próbáltam be azonosítani, de nagyon nem sikerült. Mindenhonnan jött, a falakból és egy kicsit talán több felülről, kellemes nappali világossággal töltve fel a helyiséget. Még kettő ilyen speciális ágy volt bent a szobában, csak üresek, és szemben mintha valami padszerű ülőkék lettek volna, gondolom a látogatóknak. Egy csomó monitort láttam még a falakon, mindenféle számomra idegen adatokkal. Hirtelen nyílt az ajtó és két férfi lépett be rajta orvosruhában, és mögöttük egy nővérke. Megálltak mellettem és mosolyogtak. Azon gondolkoztam, hogy most nem kellene e idegesnek lennem vagy izgatottnak, vagy bármi hasonlónak? De nem, semmi. Nyugodt voltam és szinte „boldog”, sőt úgy éreztem, hogy szinte vártam már ezt a találkozást. Ebből azonnal rá is jöttem, hogy valami stimulálószert vagy kedély javítót engedtek belém, gondolom, hogy ne okozzak gondot, ha felébredek. Mindezek a gondolatok kettő másodperc alatt futottak végig az agyamon. A magasabbik, szemmel láthatóan ő volt a „rangidős” a szobában, megszólalt. - Engedje meg, hogy üdvözöljük nálunk Mr. Willson. Vagy szólítsuk inkább Frank-nek? – Kérdezte, mire én bólintottam. – Rendben – Folytatta. – Bemutatkoznánk, a nővérke, aki mindig ön mellett volt, Jenna. Nagyrabecsült kollégám Dr. Wattson, idegsebész specialista és exobiológus, jómagam pedig az emberi agy tanulmányozásra szántam az életemet, és nem áll tőlem messze a robotika sem, Dr. Mengele vagyok. – E két név hallatán őrült fejforgatásba és nézelődésbe kezdtem, fürkészve a szomszéd ágyakat és a szembe lévő székeket. Szemmel láthatólag az előttem álló három ember nem értette, hogy mi lelt engem, és ők is azt nézték, hogy vajon én mit nézek. – Keres valakit talán Frank? – Kérdezte komoly arccal. – Igen – feleltem – Stallone-t. – Ő egy rokon vagy barát talán, akit idevárt? – kérdezte ismét a doki komolyan. – Az bazdmeg, egy rokon – mormogtam, de hangosan ezt mondtam - Teljesen hülyének néznek? Dr. Mengele és Dr. Wattson mi? Beszarás… – Nem értjük, hogy mi a baja, vagy az ijedelem oka Frank. – És csodálkozóan néztek rám - A nevünkkel van baj talán? Dr. Wattson ősei angolszászok voltak Skóciából, én pedig Európa közepéről származom talán, Németország, azt hiszem, így hívták akkoriban. – Jó – bólintottam megadóan - lépjünk ezen túl.- Úgysem tudnék bármit csinálni, ha valami rosszat akarnának tenni velem, gondoltam. – Az egyszerűség és az együttműködés kedvért úgy teszek, mintha misem történt volna. – mondtam udvariasan. – De ezt hogy értette, hogy akkoriban doki? Talán már nem így hívjak? Pár napja még így hívták legjobb tudomáson szerint. – És itt a hetedik érzékem szólt, hogy veszélyes vizekre eveztem. Tudtam, éreztem, hogy amiket most fogok hallani, az valami hihetetlen lesz, valami…. megmagyarázhatatlan. De előtte – folytattam a kérdezősködést – mióta fekszek itt? És hol voltam? Megsérültem? – Megsérült Frank. Támadás érte a bázist, amit védett. Az északi sarkon volt egy nemzetközi atombunker, ön ott volt parancsnok. – válaszolt Dr. Mengele. – És ha hiszi ha nem – folytatta a doki – pontosan tudtuk az ön halálának az időpontját és helyét. Volt erről az incidensről egy nem digitális feljegyzés is. Így sikerült megmenteni. Szó szerint magukra robbantottak egy jéghegyet, és volt egy kis sugárzás is. Azonkívül mindenki jégbe fagyott, sok sok évre. Csak kevés embert tudtunk megmenteni. De – folytatta, és a szomszédos ágyakra mutatott – hála az új Alpha orvosi ágyaknak és a modern tudománynak, és egy kis rehabilitációnak - gyógyultan és egészségesen fekszik itt előttünk.

Nincs felfekvés, nincs izomelhalás és csontritkulás. Az új elektromos tréningnek köszönhetően pedig olyan a fizikai állapota, mint egy kommandósnak….vagyis mint amilyen volt – mosolygott a doki. Hm… - kezdtem neki a hümmögésnek – ez mind szép és jó és hihető is, talán….mondjuk tényleg piszok erősnek érzem magam. Fejben is otthon vagyok, úgy érzem… de!....akkor…. mik ezek az emlékek, amik a fejemben vannak??? Az ufó, a rokonaim, a menekülés, a hulla…. a kihalt város ....ja és mintha le is lőttek volna egy felhőkarcoló tetején. Mik ezek? Ezek meg sem történtek? – kérdezte Frank értetlenül. - Hogy is mondjam, – és fancsali képet vágott a doki, miközben láthatólag egy egyszerű és mindenki számára érthető válasszal próbált előrukkolni – rájöttünk, hogy ha az agy „tétlen” kóma vagy mesterséges altatás alatt, azt nem viseli jól a szervezet. Sem a test, sem az agy. Természetesen csak a hosszú távú „altatásról” beszélek. És persze nem önön kísérleteztünk, ezeket már sok éve tudjuk - szabadkozott az orvos egyik kezét feltéve. - Az események pedig – folytatta – hát, hogy is fejezzem ki…. félig emlékek, félig mesterségesen generáltak. Sok történet szálból választhatott az agya, és ön arra indult amerre ő akarta. Természetesen az álmait mi nem láttuk, csak a rengeteg elbeszélésből, más betegek után tudjuk, hogy hogy szokott ez zajlani. Valószínűleg voltak úgynevezett „ugrások” is az álmaiban, vagy különös megmagyarázhatatlan történénesek. Ezeket, kicsit később, itt nálunk regressziós hipnózis alatt ismét át tudja élni, elemzés céljából. Persze csak ha kíváncsi rá. – és itt kicsit komolyabb hangra váltott Dr. Mengele. – Még valamit tudnia kell Frank. Nem akarunk önnek hazudni ebben. Mindenki….akit csak ismert valaha… mindenki halott, rég. A családja is. Sajnáljuk, hogy nekünk kellett ez közölni - és szomorú arcot vágott. - Igen, erre már rájöttem magam is – mondtam rekedten. De – folytattam kb egy perc után, addig mindenki csendben volt a szobában. - Mi ez az akkoriban hogy hívták Németországot izé? Választ várok. – mondtam komolyan. Ha ez tényleg a hírhedt Dr. Mengele leszármazottja, esküszöm lebaszok neki egy kurva nagy pofont…. a rokona múltjáért.

Dr Mengele sóhajtott egyet - Úgy látszik még nincs tisztában az idővel Frank, de ez az ön esetében természetes is. És mivel nagyon jó mentális állapotban van, és sok mindenen átment a közelmúltban, ami szintén megedzette a tudatát, ezért tartunk egy rögtönzött történelem órát, egy idővonalat, ha úgy tetszik. Ha meg tudja állni, csak a végén kérdezzen, vagy reagáljon. Most 2224-et írunk. – Itt megállt egy pillanatra azért Dr. Mengele, és kíváncsian fürkészte Frank arcát. De mivel semmi olyan reakciót nem vélt felfedezni Frank arcán, ami aggodalomra adott volna okot, tovább folytatta. – Szóval ha úgy vesszük, 204 éves Frank. – Itt már gondolom kikerekedett a szemem, mert Mengele a monitorra is ránézett, nemcsak az arcomra. – Jó, elhiszem – mondtam – sejtettem, hogy eltelt pár év…. tovább? - Mire a doki egy színes sci-fi történetbe kezdett bele:

• 2030 körül: 8 milliárd ember él a földön. Éhezés, háborúk. Kevés gazdag, sok szegény. És ez nem jó arány. Ázsia nem bírta tovább a kivándorlókat bent tartani, és Európa felé fordult.

• 2037. Teljes káosz a földön. Teret hódított a vallás, a muszlim vallás. Szinte minden ország vezetői muszlimok. Új dogmákat és törvényeket hoznak létre. Európa és Amerika forrong. De a muszlimok rengetegen vannak. Az atombombákat nem merik bevetni.

• 2050 körül: kötelező áttérni mindenkinek a muszlim vallásra, ellenkező esetben kivégzés. Nem tűrik el a hitetleneket. A történelem ismétli önmagát. A tereken nagy halmokban könyveket égetnek.

• 2055 körül: a kevés megmaradt más vallású emberek a földön kemény csatákat vívnak a túlélésért. Mindenhonnan menekülniük kell. Eddigre szinte az összes nem muszlim vallású könyvek, digitális írások megsemmisültek. A fanatikusok mindenkit kíméletlenül kivégeznek.

• 2080. Egy valószínűleg földönkívüli számítógépes vírus és/vagy fejlett EMF bombák minden adatbázist és biztonsági mentést elpusztítottak a földön. Mindent. Minden filmet, zenét, videót, képeket, ekönyveket… Mindent, ami digitális formában tárolva volt. És teljesen mindegy volt, hogy online volt e vagy sem. Egyszerűen eltűnt minden adatunk, emlékünk, írásunk… minden, amit eldugtunk, minden ami megmaradt a muszlimok után…..

• 2090-2115. Az adatok eltűnésével egy időben körülbelül a muszlim hit is kihalásnak indult. De az emberiség még mindig nem tudott talpra állni a veszteségből. Minden nyelv sok írása eltűnt. Akár vallásos volt, akár nem. Generáció váltás történt. A muszlimok egyszerűen kihaltak. A gyerekeik nem akartak többé a vallás mögé menekülni. Sok évbe telt, de az emberek szépen lassan rájöttek, hogy össze kell fogni, vagy az emberiségnek vége. És mindent elölről kellett kezdeni. Szájhagyomány útján és a megmaradt és megtalált pár száz könyvből tanultak az emberek meg mindent, búzát vetni, gazdálkodni, építkezni, vagy éppen az üres adatbázisokkal rendelkező számítógépeket használni. Mindezt már vallás és előítélet nélkül. Egy milliárd ember fogott össze egy emberként. A megmaradt egymilliárd.

• 2125. Évek kellettek, mire az itt-ott megmaradt pár száz megtalált könyvet sokszorosították, és eljuttatták minden országba, hogy tanulhassanak belőle az emberek.

• 2131. Az emberiség talpra állni látszott. Feltámad poraiból, mint a harmadik napon az a bizonyos Főnix madár. Az eldugott, elrejtett titkos földalatti katonai bázisokról előjöttek a megmaradt tudósok gyerekei, unokái. Akik a tudás birtokában voltak, hiszen egész életükben erre a napra készültek. Minden ember, aki értett kicsit is a tudományokhoz egy helyen gyűlt össze, hogy meg osszák a tudásukat, és elkezdtek robotokat gyártani. Mindenféle automatizált robotot, hiszen sem a gyárakban, sem a földeken nem maradt elég ember dolgozni.

• 2140-2145. Robot gyárt robotot. Több millió robot teszi egyre kényelmesebbé az ember életét. Minden helyen ahol nehéz munka van, vagy csak szimplán „emberhiány van”, robotok látják el a feladatokat.

• 2194. Megérkeztek ők. Az idegenek. A 2080-as „digitális tisztogatás” csak az előfutárjuk volt. Hogy minket, embereket visszataszítsanak a sötét középkorba, ahol nincs technológia. Ahol nem kell tőlünk tartani. Ahol rabszolgák lehetünk csak. De mi nem adtuk fel.

És megérkeztünk a jelenhez Frank, 2224.Lassan harminc éve próbáljuk felvenni a harcot az idegenekkel. Eddig sikertelenül. Még azt sem tudjuk, hogy hogy néznek ki. De valószínűleg szénalapú, oxigénfogyasztó, hossztengelyük mentén szimmetrikus értelmes lények. Bármennyi embert, androidot vagy gépet is küldünk, senki nem jön vissza soha. A részletekkel most nem untatom, a jelentéseket később megkaphatja elemzésre. Sejtésünk szerint többségük még életben lehet. Nincs megfelelő katonai rutinunk, tudásunk. Hiába vannak fejlett fegyvereink, repülőink, űrhajóink, robotjaink és még sok egyéb….hiányzik valami. A személyes döntés a helyszínen egy katonától. Egy igazi katonától, aki tud harcolni, aki tud rögtönözni. Aki bátor, aki már harcolt, aki már megsérült….és aki már sok háborút megjárt. Egy stratéga. Ezért kell nekünk ön. Segítsen nekünk Frank. Ön hadviselt ember, sok tapasztalattal. Tanítson meg minket harcolni. Mentse meg a világot Frank! – Csak néztem és néztem nagyra nyílt szemekkel. Ha ez mind igaz, kibaszott nagy szarban van az emberiség! – Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a hallottakat – mondtam. A fejem most hirtelen nagyon zavaros lett a sok információtól és történéstől. Pihennem kell kicsit, gondoltam… - Természetesen Frank, holnap benézünk, és megbeszélünk mindent – bólintottak a dokik, és kimentek mindhárman.

Öt perccel később a két orvos megállt egy ablaknál, ahonnan látni lehetett a földet és az űrt egyaránt. – Egész jól viselte. Sőt, eddig ő viselte legjobban a történteket….a mesénket. Szóval, mikor mondjuk el neki? – kérdezte Dr. Wattson, miközben kortyolt egyet a kávéjából. - Mit? – kérdezett vissza mosolyogva Dr. Mengele, miközben egy műholdat figyelt. – Azt, hogy az űrben vagyunk, és kikergettek minket a földről? Vagy azt hogy ő is klón, mint amiről álmodott? És hogy nem az első klón, akit ezért hoztunk létre? Idővel, Dr. Wattson, idővel mindent megtud…. – és még ijesztőbben mosolygott. – Ahogy megmentette a világot.

Vége az első könyvnek.

Közösségi közkívánatra, és mert szerintem is egy nagyon kreatív ötlet, lehetőség nyílik a történet átírására,egyes részek más szálon futtatására, vagy befejezésére. Az írásokat egy blogbejegyzésben tegyétek közzé, azt követően én linkelem ide. Privát üzenetben vagy simán a topicban kérek egy megjegyzést, hogy a történet honnan folytatódik, stb.

Alternatív befejezés az 5. fejezet azon részétől, ahol Frank-et eltalálják a tetőn.
Írta: Eztis_Aztis Invázió egy novellában alternatív befejezés dráma

Prológus (előzmény)
Írta: Eztis_Aztis Invázió egy novellában (Prológus: Frank a katona)

Alternatív folytatás az ötödik fejezet azon részétől, mikor Frank meglátta a feléje kilőtt villanásokat.
Írta: Victoryus Invázió egy novellában... Chapter 5 alternatív folytatás (18+ szöveg előfordul)

Előzmények