YAL-1A, a majdnem megvalósult...

YAL-1A, a majdnem megvalósult...

A válasz a COIL (chemical oxygen iodine laser, Kémiai Oxigén-Jód Lézer) nyújtotta, amelynél egy speciális kémiai eljárás generálja a lézert, ami klórgáz, jód, hidrogén-peroxid és kálium-hidroxid reakciójából születik. A gépen még két további lézer kap helyett, TILL (track illuminating laser, követő-megvilágító lézer) és BILL (beacon illuminating laser, jelző-megvilágító lézer). A TILL még csak megállapítja, hogy a célpont helyzete pontosan mi a géphez képest, illetve pontos távolságot ad meg, ezután a BILL-el lövik meg a célt, megvizsgálva azt, hogy a célpontig milyenek a légköri viszonyok, hogy torzítja a légkör a lézernyalábot. Ezen adatok alapján a fő lézer tükrét megfelelő fókuszra állítva nyithat tüzet a COIL, amely (az akkori várakozások szerint) mintegy 4-6 másodperces idő alatt átégeti a rakéta vékony fém burkolatát, és berobbantja az üzemanyagát - ha folyékony hajtóanyagú rakétáról beszélünk, mint a SCUD. Ha modern, szilárd hajtóanyagú rakétáról, akkor remélhetőleg annyira megrongálja, hogy a vibráció, légellenállás és a gyorsulás közben fellépő erőhatások széttépik a meggyengített rakétatestet.

A YAL-1A, jól látható a fő lézer tornya és tükre

1996-ban a Lockheed, Boeing és TWR cégek kaptak tehát egy 1.1 milliárd dolláros megbízást, hogy hozzák össze ezt egy olyan rendszerben, ami képes 12-18 órán keresztül járőrözni, és 20 interkontinentális ballisztikus rakétát, vagy 40 SCUD-hoz hasonló célpontot legyen képes elpusztítani egy feltöltésből.

A gép az ellenséges ország légi határain kívül maradna, és műholdak vagy AWACS gépek derítenék fel számára az indított rakétákat, majd az információkat Link-16 adatkapcsolaton továbbítanák a számára. Mikor a céladatokat megkapja, már a saját optikai érzékelőivel keresi meg a rakétát, majd megsemmisíti.

Felmerült másodlagos felhasználási területe az ASAT (Anti SATellite, műhold-elhárítás), vagyis, hogy az alacsony Föld körüli pályán keringő műholdakat lőheti le, vagy vakíthatja meg, ami miatt azonban a saját katonai kémműholdakkal rendelkező országok méltatlankodtak, és ellenséges lépésnek vették (az ASAT egyébként is megérne egy külön szemezetet, gyakorlatilag a világűr fegyvermentes övezetnek nyilvánítását mindkét szuperhatalom megszegte a hidegháború alatt...)

A YAL-1A tornya, amely a tükörrendszer házaként is szolgál

2001-ig az előmunkálatok zajlottak, majd 2002-ben egy Boeing 747-400F gépbe elkezdték beleépíteni az egész hóbelevancot. A fő lézer 1.6 méteres tükre a gép orrába került egy bonyolult toronyba, amely lehetővé teszi, hogy a lézert a gép előtti félgömbben (egész pontosan +/- 120°-ban körkörösen, fel-le és jobbra balra) bármerre lehessen célozni.

A YAL-1A ABL (AirBorne Laser) gépet 2007-ben a TILL és BILL lézerekkel kezdték el tesztelni, a "célpont" egy KC-135 volt, aminek az oldalára egy fekete alapon fehér színű, rakéta alakú festés került. A COIL lézert 2009-ben "sütötték el" először a gép fedélzetén, majd 2010-ben már sikeresen pusztított el célrakétákat.

A már említett több, mint másfél méteres adaptív tükör 341 apró mozgató motor tudja a kívánt alakúra formálni, mégpedig ezredmásodperces pontossággal, így 400 km-en kb. fél négyzetméteres területre tudja az energiát fókuszálni, ami még mindig azt jelenti, hogy kb. 2-4 másodperc kell, amíg a rakéta burka átég, ha pedig a rakéta a hossztengelye mentén forog, ugyanez az idő 4-8 másodpercig nyúlhat.

Az ehhez szükséges lézernyalábot hat kémiai reaktor állítja elő, egyenként közel három tonnásak, és a gép hasán lévő harminchat fúvókán át távozik a reakciótermék (és vele együtt a hulladékhő jelentős része).

A YAL-1A tesztlövészete 2010-ben, érdemes megfigyelni, hogy azért itt nem több száz km-ről lövi a rakétát.

Szó mi szó, a YAL-1A sikeresen végrehajtott több tesztlövészet, ahol látszólag bizonyította, hogy harcképes lehet. Mégis 2010-ben úgy döntöttek, hogy a programot lezárják, és a második YAL-1A-t már be sem fejezik. De miért? Nos, akadtak olyan dolgok a fejlesztés és a tesztelés közben, amik miatt ez logikus lépésnek tekinthető.

16 év fejlesztés és több, mint 5 milliárd dollár befektetés árán (amiben ugye nincsenek benne az elődmodell ALL költségei) a rendszer nem tudta közel sem hozni azt, amit eredetileg elvártak tőle, nevezetesen:

*Az eredetileg vártnál sokkal kisebb lett a kémiai reaktorok teljesítménye, pontos számot soha nem említettek, de tény, hogy az 1 MW-os lézer teljesítménye elmaradt a várttól. Ebből fakadóan a hatásos lőtávolsága drasztikusan kisebb, mint a kívánt érték.
*A fedélzeten szállított, mintegy 20 tonnányi üzemanyag csak hét lövésre elegendő, ami nagyságrendekkel kevesebb, mint az elvárt 20-40 lövés.
*A kémiai anyagok erősen toxikusak. Annyira, hogy a YAL-1A személyzete a tesztlövészeteken vegyvédelmi ruhában volt a fedélzeten, mivel ha felszállás közben baleset miatt esetleg kifolyik a sok kémiai anyag, akkor nekik annyi (feltehetően vegyvédelmi ruhában is, de legalább a biztonság illúziója megvan)
*Egy YAL-1A (az Y a kísérleti gépre utal) vételára hozzávetőleg másfél milliárd dollár, éves üzemeltetési költsége 100 millió dollár környékén mozgott 2010-es árakon.

A YAL-1A tehát beleállt a földbe képletesen, holott korábban erről harsogott a média, mint az új meghatározó katonai rendszer. Tény, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttek vele, tehát azért nem lehet azt mondani, hogy az 5 milliárd dollár teljesen feleslegesen ment veszendőbe...

A Berijev A-60

A teljes képhez hozzá kell tenni, hogy az oroszoknak is volt/van egy hasonló programja, ez az 1980-as években elég jól haladt, de aztán pénzhiány miatt 15 évre leállt. 2010-ben állítólag újra repült a gép, ám a lézere nem tudni, hogy működőképes-e. A gép mindenesetre úgy tűnik röpképes.

Az elemzések szerint ez nem rakétavédelmi, nem is vadászgépek elleni, hanem inkább a kémműholdak megvakítására szolgálhat. Ehhez sokkal kisebb energiájú lézer is elegendő, a kémműhold optikája ugye szépen összegyűjti a beérkező fényt, és ha az éppen egy nagy energiájú lézernyaláb, ami így koncentrálva éri a CCD-t... nos, akkor az ennek hatására nagy eséllyel sértődötten elfüstöl.

Amúgy a szovjetek igencsak az élen jártak a szilárdtest lézerek terén (ie.: hozzávetőleg az 1980-as években jártak ott, ahol ma az amerikaiak), még lánctalpas alvázra épített lézerük is volt, amely az ellenséges aknagránátok, rakéták ellen védte volna a harckocsikat, illetve megvakíthatta volna az ellenséges optikákat (pl. harckocsik célzórendszerét) illetve a kezelőszemélyzetüket. A rubinlézer teljesítményéről nem találni adatot, de feltehetően 30-60kW körül lehetett (amely alapján viszont az eredeti feladatkörét nem biztos, hogy hiánytalanul be tudta volna tölteni). A pénzhiány persze ezt is tönkre vágta, és rendszerbe sosem állt.

Persze nem kell az USAF-ot félteni, a COIL lézer programot nem lőtték le, csak átalakították, egy C-130-asba egyetlen kémiai reaktor modulból álló rendszert építettek, hozzávetőleg 100 kW-os teljesítménnyel (amúgy ha ebből visszakövetkeztetünk, akkor a YAL-1A valós teljesítménye valahol 600kW körül lehetett). Ez az Advanced Tactical Laser (ATL) program, ami az légierő reményei szerint az AC-130-asok következő generációjának a fegyvere lesz. 2009-ben azonban még csak azt tudták demonstrálni vele, hogy egy motorháztetőn tönkretették a fényezést:

Ez persze még elég kevés, vagy keresni kell olyan ellenfeleket, amelyek számára komoly csapást jelent az, ha a járművük festésében kár keletkezik. :)

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!