Jön az Amerikai Űrerő?

Deathmatch...

...avagy a haderőnemek és a törvényhozás mindenki-mindenki ellen játéka

A Capitolium (vagyis a Kongresszus) két szárnya, amely az amerikai két törvényhozási házának ad otthont

Hogy dióhéjban rámutassak a problémák nagyságára, azt is látni kell, hogy működik az amerikai szövetségi döntéshozatal. Az Egyesült Államokban kétházas döntéshozás van, az alsó házat Képviselőháznak (House of Representatives), a felsőházat Szenátusnak (Senate) hívják, a kettőre együtt Kongresszus néven hivatkoznak. Az alsó házban jelenleg 435 képviselő ül, és őket közvetlenül választják meg az adott szavazókörzetekben az állampolgárok, a felsőházba minden tagállam két-két szenátort küld, akiket szintén közvetlenül választanak meg az adott állam szavazói. A két ház jogilag nagyjából egyező erőt képvisel, noha a Szenátus hagyományosan meghatározóbb, bár mindkét háznak olyan jogkörei vannak, amelyek nagyjából kiegyenlítik a két ház közötti erőviszonyokat. Ez csak azért fontos, mert hiába van az Egyesült Államoknak egy megválasztott elnöke (jelenleg Donald Trump), a költségvetést a Kongresszusban határozzák meg és a törvényeket is mindkét háznak jóvá kell hagynia. Ez hagyományosan megnehezíti az elnöki hatalom gyakorlását, ha a törvényhozásban nem az elnök által képviselt párt van többségben (ugyebár két nagy pártcsoport van, a konzervatív értékeket való Republikánus párt, és a bizonyos téren liberálisabb Demokrata párt - ami így ebben a formában nagyon leegyszerűsíti a dolgot, de most ne merüljünk el ennyire mélyen a mocsárban). Ez vezetett például oda, hogy demokrata Barack Obama elnöksége idején a republikánus törvényhozás ellenállása miatt elnöki rendeletekkel próbált meg törvényi jellegű döntéseket életbe léptetni...

Egy angol nyelvű folyamatábra arról, hogy lesz egy tervezetből törvény (jó esetben)

A költségvetés, vagyis a pénzelosztás azért roppant szövevényes ügy, mert alapvetően úgy néz ki, hogy a haderőnemek kidolgoznak egy tervezetet, hogy a következő évben (években) milyen programokra, milyen feladatokra mennyi pénzre lesz várhatóan szükségük. A Pentagon, más szóval az Amerikai Védelmi Minisztérium még beleszólhat ebbe, lehúzhat vagy hozzárakhat a tervezethez. A tervezet eljut a Kongresszusba, ahol mind mindkét házban az erre hivatott bizottságok megvitatják annak tartalmát, ha kell, beidézik az adott programmal kapcsolatos katonai vezetőket, hogy tisztázzák az esetleg kérdéses pontokat, majd nekiállnak húzd-meg-ereszd-el játékot játszani, hogy mire mennyi pénzt adnak, vagy akár olyan is megtörténhet és megtörténik, hogy korábban a tervezet valamelyik stádiumában már lehúzott tételt visszaraknak. Aztán szavaznak a tervezetről a bizottságban, ha átmegy, akkor bekerül a költségvetési tervezetbe, amiről pedig az alsó és a felső ház is szavaz. Ez pedig megy tovább az elnök asztalára, aki vagy aláírja, vagy megvétózza azt, utóbbi esetén megint a két házba kerül megvitatásra és futnak még egy kört. Pofonegyszerű még így tömören is leírva, nem? :)

A 2013-as, nem regisztrált lobby feltérképezésére próbát tévő ábra, érdemes a számokat figyelni,
hivatalos lobby összeg: 3,2 milliárd dollár, becsült összes lobbypénz 2013-ban: 9 milliárd dollár

Ez azért szép, mert alapvetően a szavazatokért éles lobbyharcok folynak. A lobby az Egyesült Államokban törvényes keretek közé van szorítva, ami valójában persze folyton igyekszik megtalálni a szürke (és néha a fekete) zónát, ahol ezeket a kereteket kijátszhatja. A döntéseket rengeteg dolog befolyásolja, például egy adott állam képviselői figyelembe veszik azt, hogy a saját államuk profitál-e az adott tételből. Egy légibázis működtetése, egy hajógyár üzemeltetése, egy repülőgéptípus megrendelése, amelynek az alkatrészeit az érintett államban készítik mind-mind pénzt juttat a központi költségvetésből az adott állam területére. Ami azért fontos, mert az államok közvetlenül nem nagyon kapnak pénzt a központi költségvetésből, erre a saját (korlátozott lehetőségeket képviselő) adóbevételekből kell megoldást találniuk. Persze a különféle gyártócégeknek vannak saját lobbystáik, ők a politikusok pénzelésével érik el akaratukat (ez lehet közvetlenül pénztámogatás, vagy a politikus számára "kedves" alapítványok, szolgálatok pénzelése), de még a különféle haderőnemek is foglalkoznak lobbyval (ők az adott politikus választóterületén való bázisok, katonai objektumok helyzetének kiemelésével tudnak "kedveskedni"), és ezek eltérő módon próbálja az állam képviselőit meggyőzni arról, hogy az a sor a költségvetésben vagy a törvénytervezetben valójában jól néz ki - avagy rosszul.

Már ez is rémálommá teszi a törvényhozást, de ehhez még jön, hogy a fegyvernemek egymással is versengenek. Ami körülbelül úgy néz ki, hogy amíg a harctéren mindenki lelkesen tolja a csillagos-sávos lobogót, odahaza azon dolgoznak, hogy a másik bakancsának fűzőjét összekössék, a sajátjukat pedig aranyba és ezüstbe foglalják.

Hogy ez mennyire így van, akkor most két példa következik, aki ismeri a CVA-58 USS United States-osztály és a C-27J Spartan történetét, az most nyugodtan lapozzon...

A Haditengerészet, a Légierő és a politika tánca a CVA-58 hordozó körül...

A II. világháború után az újonnan átalakuló-függetlenedő USAF (vagyis a légierő) volt az egyedüli nukleáris csapásmérő erő. Mivel a két atombomba bevetése után az új katonai hurráoptimizmus az lett, hogy a nukleáris elrettentés miatt nem lesznek háborúk, mert aki háborúzni akar az Egyesült Államokkal, az kap pár atombombát (aztán termonukleáris bombát) a nyakába, és onnantól majd nem fog akarni háborúzni. Az US NAVY (haditengerészet) számára nem volt elfogadható, hogy a légierő mellett másodlagos stratégiai erő legyen, így sebtiben kellett nekik nukleáris csapásmérő bombázó, és ezért három úton indultak el.

Az AJ(-1) Savage lett volna az első fecske, az adott korban hatalmas (23 tonnás max. felszállótömegű) gép azonban csak a Midway-osztályú hordozókon működhetett, így gyorsan nekiálltak az sokkal népesebb Essex-osztályú egységek fedélzetét megnagyobbítani és megerősíteni, hogy azok is fogadhassák az átalakítás után a Savage bombázókat. A Savage minden volt, csak kiforrott nem, a protogépek mindegyike balesetet szenvedett, de az US NAVY így is megrendelte, mert szüksége volt rá akart egy stratégiai bombázót. Viszont a hatótávolsága csak 2700km körül mozgott, ami kevés, hogy tengerről indulva elérje a Szovjetunió fontosabb régióit - ahhoz meg pláne, hogy onnan vissza is térhessen a bomba ledobása után.

Egy AJ-1 Savage az USS Oriskany nevű, Essex-osztályú hordozó fedélzetén, 1952-ben,
érdemes megnézni a gép méreteit a fedélzet méreteihez képest...

A második megoldás egy új A1D Skywarrior változat (az AD-4B) volt. A gép logikus választás volt, mivel 11 tonnás max. felszállótömegével az Essex-ekről is indulhatott alapból, de ez a típus (sem) rendelkezett a mély szovjet területek elleni nukleáris csapáshoz szükséges hatótávolsággal.

A hatótávolság problémája volt az, ami miatt a Douglas A3D, illetve későbbi jelöléssel az A-3 Skywarrior-t életre hívták. Csakhogy ezt eredetileg pont az United States-osztályú hordozókra szánták (és még nagyobb lett volna, mint a későbbi 31 tonnás felszálló tömegű A3D). A haditengerészet tervei szerint az ekkoriban éppen 83 ezer tonnásra tervezett United States-osztály 5 (először 8-at terveztek) egysége köré szerveznék a csapásmérő-bombázó hordozó-csoportokat, amely egy United States-osztályú hordozóból, egy Midway-osztályú hordozóból és két megerősített fedélzetű Essex-osztályú hordozóból, illetve kísérőhajókból állna. Az US osztálynak nem is volt más dolga, mint a hozzá tervezett óriás-bombázókból 14-et vigyen, illetve az őket kísérő hosszú távú vadászok otthona legyen. Hagyományos fegyverzetű vagy taktikai csapásmérésre szánt bombázókkal és vadászokkal nem rendelkezett volna, igaz némi önvédelmi ágyúfegyverzete volt.

Csakhogy a NAVY nyakán szorult a hurok, ezért átmeneti ötletként megcsinálják a P2V Neptune atombombázót (a P2V egy tengerészeti felderítő repülőgéptípus, amelyek szárazföldi repterekről indulnak), ezeket szerelték fel nukleáris bomba ledobására, amíg a Savage hadrendbe nem áll...

1947 - Létrejön a különálló USAF. Az elsődleges saját feladatának a jövő hadviselésének elsődleges fegyverének, a nukleáris fegyverekkel mért csapásmérést tekinti, illetve az ellenséges bombázóktól való védelmet, amelyhez magasra emelkedni képes légvédelmi vadászokra volt szükség.

Egyben létrejön a Védelmi Miniszter posztja, az első védelmi miniszter az igen jó politikai háttérrel és kapcsolatokkal rendelkező James Forrestal, aki korábban a Tengerészeti Miniszter posztját töltötte be. Truman elnök megálljt parancsol a katonai költségvetésnek, közölve, hogy az 1948-as költségvetés azonos lesz az 1947-essel (14,4 milliárd dollár), noha ennél majdnem másfél milliárddal kértek többet a fegyveres erők. A leépítések első sorban a NAVY-t, és az USMC-t érintenék, támogatva, hogy az Egyesült Államok a jövőben a légierő nukleáris csapásmérő képessége által fogja a jövő háborúit megnyerni, a szárazföldön pedig az US ARMY fogja a szükséges katonai jelenlétet biztosítani.

1948 - Folyik a harc a B-36 stratégiai bombázó és az United States-osztályú hordozók között a költségvetésben, a törvényhozás szerint a kettőből az egyik valósulhat meg. Forrestal a United States-osztályú hordozókat preferálja, és 5 építésére ad utasítást.

Közben zajlik a választás, Truman regnáló elnök kihívója Thomas Dewey republikánus elnökjelölt. Forrestal titokban találkozik Dewey-el, és megegyeznek, hogy Dewey megválasztása esetén (ami elég valószínűnek tűnt ekkoriban) Forrestal marad a védelmi miniszter.

1948 november 2.: Truman nyeri a választásokat, így marad a Fehér Házban.

Truman 1948. november 3-án diadalmasan tartja fel a Chicago Daily Tribune aznapi számát, amely szerint republikánus ellenfele, Dewey nyerte a választásokat

1949 márciusa: Forrestal útjában áll Truman költségvetési terveinek, amelyek a védelmi kiadások drasztikus csökkentését írják elő. Trumant továbbá árulásnak tartja, hogy a háta mögött egyeztetett Dewey-el, így 'kéri', hogy mondjon le. Forrestal utódja Louis Johnson, aki Truman 1948-as kampányának fő pénzügyi-támogató felelőse (fundraiser)...

Forrestal belebetegszik a lemondatásába, pszichiátriai kezelésre szorul agresszivitásba hajló depressziója miatt. Május 22-én kiugrik a kórház 16. emeleti konyhájának ablakán. Általánosságban öngyilkosságnak tekintik az esetet, noha vannak összeesküvés-elméletek, melyek szerint meggyilkolták.

1949-es találkozó: balra Stuart Symngton, a légierő osztályának vezetője, jobbról a második Louis Johnson védelmi miniszter, jobbra pedig John L. Sullivan, a haditengerészet osztályvezetője

1949 áprilisa: Johnson leállítja az United States-osztály építését, és felfüggeszti a programot. Pár nappal később utasítást ad, hogy sorolják át az USMC légierő ágát (United States Marine Corps Aviation) a légierő alá. Ezen kívül kvázi nekiáll leépíteni az USMC-t, kezdve ott, hogy felszámolja az USMC jelenlétét a Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff, JSC)-n belül. A Kongresszus felhorkan, és ezt a tervet csendben elvetik.

Omar Bradley tábornok, a JSC vezérkari főnöke (hogy akarva, vagy akaratlanul, nos, nem egészen tiszta), de alájátszik Johnson és Truman elképzeléseinek. Johnson számára kifejti, hogy a partraszálló hadműveletek a múlt, a jövő a légi szállítás és a légideszant lesz. Erre hivatkozva Johnson közli is a haditengerészet főparancsnokával, hogy a jövőben semmi jóra nem számíthat, a felszíni flotta leépítésre fog kerülni.

Mellékesen Johnson az US ARMY hagyományos fegyverzetét is leépíti, megtagadja, hogy a II. VH-s harckocsikat, könnyűfegyverzetet és szállító járműveket elraktározzák tartaléknak, és inkább baráti országok számára kínálja fel eladásra. Johnson a haderők "egységesítése" mellett kardoskodik, megnyirbálva a haderőnemek független döntéshozó képességeit. A tervei szerint megszűnne a különálló parancsnoki láncok, bizottságok, beszerzési eljárások megoldása, és helyette egységes döntéshozó lánc jönne létre, amelynek a csúcsán a JSC áll.

A CVA-58 United States hordozó fantáziarajza 1949-ből

1949 májusa: Az United States-osztály elkaszálása (amiről a Kongresszust még csak nem is értesítették) komoly reakciókat váltott ki. Mivel ez a hajóosztály volt ekkoriban az US NAVY jövőjének kikiáltva, ezért John L. Sullivan, a haditengerészeti osztály vezetője lemondott, vele együtt több befolyásos admirális is (ennek oka részben az, hogy a JSC-n belül a hadsereg és a légierő felülreprezentált volt a haditengerészet és a Tengerészgyalogsággal szemben, így az US NAVY érdekei háttérbe szorultak a JSC-ben). Johnson védelmi miniszter Sullivan utódjának Francis P. Matthews-ot nevezi ki, aki szintén Truman 1948-as választásában vett részt. Truman alá is írja a kinevezést, noha Matthews is elismeri, hogy hajózási ismeretei kimerülnek egy tavi evezésben.

1949 június-október: Az "Admirálisok lázadása" (Revolt of the Admirals) folytatódik, a haditengerészet nyomozásba kezd, és rámutat arra, hogy a légierő, a légierőt kiszolgáló gyártók, a védelmi minisztérium illetve Truman körei túlságosan is összefolynak. Előásnak továbbá egy USAF jelentést, amely aggódással tekint az új szovjet vadászgépekre, amelyek képesek lehetnek a 12km-en repülő B-36-osok elfogására. Daniel Gallery ellen-tengernagy egy napilapban nekiáll a NAVY szemszögéből kommentálni az eseményeket, amely annyira feldühíti Johnson-t, hogy hadbíróság elé akarja állíttatni. Erre nem kerül sor, ám Gallery-t előléptetik altengernaggyá, majd nyugdíjazzák.

Egy korai B-36 Peacemaker (~Békecsináló) a levegőben

Egy kongresszusi meghallgatás kezdődik, ahol a légierő és a hadsereg kifejti, hogy az egy lehetséges ellenfél (a Szovjetunió) ellen nincs értelme stratégiai bombázókat telepíteni repülőgép-hordozókra, és hogy a 12 km magasan (40 ezer láb) repülő B-36-osok biztonságban vannak az ellenséges vadászoktól. Ezt alátámasztotta Matthews tengerészeti miniszter véleménye is.

Eredetileg a tengerészeti tisztek meghallgatásától azt várták, hogy Matthews-t erősítik meg, ám nem ez történt. Ernest King, Chester Nimitz, William Halsey, Raymond Spruance, Arleigh Burke és más neves tengerésztisztek egymás után mondtak ellent főnöküknek, a haditengerészeti miniszernek. Kijelentették, hogy már most van olyan tengerészeti vadászgép (a McDonnell F2H Banshee), amelyik képes 46 ezer láb (14km) magasba emelkedni, és így veszélyes a B-36-ra. Márpedig ha ők tudnak ilyen vadászgépet kiállítani, teljesen reális, hogy a szovjeteknek is van ha nem is készen, de fejlesztés alatt ilyen vadászgépük. Ez pedig azt jelenti, hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lesz szükségük, amelyre vonatkozólag még csak rendes terve sem volt a légierőnek (egyébként itt került elő az XF-85 Goblin és más hasonló "parazita-vadászgép" elképzelések esete, amikor a B-29 és/vagy B-36 bombázók magukkal cipelnék a vadászfedezetet - vagyis a légierő is tisztában volt vele, hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lehet szüksége).

Az XF-85 Goblin tesztelése egy B-29-es bombázóról indítva

A meghallgatáson a tengerészet álláspontját képviselő Denfeld admirálist Matthews kirúgta, úgy, hogy az admirális az újságokból értesült erről.

Hoyt S. Vandenberg a légierő tábornoka, Louis E. Denfeld a haditengerészet admirálisa és Omar N. Bradley a hadsereg tábornoka 1948-ban

A Kongresszus kemény választ adott a meghallgatás körülményeire. Megrótták Matthews-t Denfeld eltávolítása miatt, valamint nem tartották a légierő és a hadsereg véleményét mértékadónak a haditengerészet jövőjéről szóló vitában. Megrótták Johnsont is, mivel a Kongresszus feje fölött döntött a B-36 és az United States-osztállyal kapcsolatosan, holott erre nem lett volna felhatalmazása.

A végén mégis Johnson jött ki viszonylag jól, hiszen a Kongresszus ugyanakkor támogatta a haderők egyesítésére vonatkozó törekvést, csak az eljárásokat sérelmezték.

1950 év eleje: Megfelelően Johnson elképzeléseinek, egy 1000 stratégiai bombázóból álló elrettentő erő kiépítését kezdik el, a haditengerészet leépítésével párhuzamosan. A katonai költségvetés tovább csökken 13,3 milliárd dollárra.

1950 április: Az első AJ-1 Savage hadrendbe áll az USS Coral Sea-n. A Neptune-féle atombombázókat kivonják. A Savage-t sok kritika éri, és Johnson szeretné, ha leállítanák az A3D programmal együtt.

Egy F9F-2 Panther vadászgép készülődik a USS Valley Forge fedélzetén a Koreai háború elején, noha a Panther relatíve modern gép volt ekkoriban, a hordozó főleg légcsavaros F4U Corsair gépekkel bírt

1950 június 25.: Kitör a Koreai háború, Truman első akciója az lenne, hogy blokád alá vonatná Észak-Koreát. Csakhogy erre a haditengerészet nem képes, nincsenek meg a megfelelő felszíni haderői, egy jó részüket ugyanis leszerelésre rendelték vissza a hazai kikötőkbe. További fájdalmas feleszmélés, hogy a légierő sem képes a levegőből valóban hatékonyan segíteni, lévén nincsenek dél-koreai repterek, amiket igénybe vehetnének, és nincsenek nagy hatótávolságú harci gépek, amelyek képesek lennének Okinaváról felszállva támogatni a szárazföldi erőket. Az egyetlen légi támogatást az USS Valley Forge, az Essex-osztályú hordozóról felszálló harci gépek jelentik az első időszakban.

További sokk, hogy a felszámolt partra szálló erők is hiányoznak, illetve a hadsereg is egy atomháborúra kezdett el készülni, nem pedig egy ázsiai országban zajló hagyományos fegyverekkel vívott háborúra. Az már csak hab a tortán, hogy a támogatásként odaküldött amerikai B-29 bombázóknak az 50 ezer lábra (cirka 15km-re) is felemelkedni képes, 37mm-es és 23mm-es gépágyúkkal felszerelt MiG-15-ös vadászgépekkel kell szembe nézniük. A modernebb B-36-osok nem nagyon szerepelnek a harcokban (felderítő repüléseket leszámítva), hiszen kifejezetten atomfegyverekkel való használatra tervezték őket...

Johnson dönt arról, hogy a haditengerészet megkapja a szuper-hordozóit (a Forrestal-osztály, amelyet Johnson elődjéről nevez el a haditengerészet...), és az Douglas A3D géppel a nukleáris csapásmérés képessége is realizálódik, vagyis végül megkapják (ha nem is pont úgy, ahogy szerették volna) amit akartak.

A Spartan-történet...

Egy C-23A Sherpa az Afganisztáni Kandahári repülőtéren

Ha azt gondoljuk, hogy ez már a múlt, akkor szépen tegyük ezt a gondolatot el valami jól záró dobozkába. A Légierő és a Hadsereg közötti vitára jó példa egy viszonylag friss és elképesztően abszurd helyzet. Anno létrejött egy megállapodás, mely szerint a merevszárnyas légi járművek (tehát a repülőgépek) a légierőhöz tartoznak (kivételt képeznek a hordozófedélzeti és tengerészeti repülőgépek), a Hadsereg pedig csak forgószárnyas (helikopter) légi járművekkel fog rendelkezni. Csakhogy a Légierő egyes feladatokra nem akart pénzt áldozni, így ezeket leépítette. Ilyen volt a kis, kiépítetlen reptereken keresztül való ellátmányszállítás. A Légierő úgy döntött, hogy a négy légcsavaros C-130-asnál kisebb teherszállító gépekre nincs szükség, tehát ilyeneket nem is tartott fent. A hadsereg viszont látta értelmét az elszórt, kisebb helyőrségek logisztikai kiszolgálására, ahol szükség-reptereket lehet viszont kiépíteni, és a helikoptereknél praktikusabb a kisgépek alkalmazása. Nyolc C-23 Sherpa (a brit gyártmányú Short 330 és 360 katonai jelzése) gépek így kerültek a Légierőtől a Hadsereghez - a Légierő nem akarta üzemeltetni őket, de félrenézett, ha a Hadsereg áldoz rájuk pénzt, márpedig a Hadsereg úgy vélte, hogy sok esetben érdemesebb ezekre a gépekre építeni, mint helikopterekre.

C-27J Spartan teherszállító gép, alig látható US ARMY felirattal...

Ez jól működött addig, amíg 2001 után először az Afganisztáni, majd az Iraki katonai beavatkozáskor az Amerikai Hadsereg rá nem ébredt, hogy a Sherpa-k kiöregedtek és kevés van belőlük a végrehajtandó feladatokhoz képest, ezért egy tendert indítottak leváltásukra 2005-ben, és 2007-ben ezt megnyerte az európai EADS amerikai leányvállalata az Alenia G.222-vel, aminek az amerikai típusjelzése C-27J Spartan lett, és 75 gépet terveztek rendelni. A C-27J kis túlzással egy fél C-130J, csak két turbólégcsavarja van négy helyett és cirka 11 tonnát vihet 19 tonna helyett. Csakhogy menet közben a Légierőtől rosszallás jött a C-27J beszerzés miatt, úgy vélték, ezzel a Hadsereg megszegte a korábbi törvénybe lefektetett szabályt, mely nem enged merevszárnyú gépet nekik. 2009-ben így a C-27J program átkerült a Légierőhöz.

Lekonzervált C-27J gépek sora az Arizonai sivatagban található 'Boneyard' területén

Csakhogy az USAF nem akarta a C-27J-t. 2011-ben még éppen elkezdték használni a típust aktívan Afganisztánban, erre 2012-ben a Légierő közölte, hogy kivonja a rendszerből a típust, és helyette C-130J Super Hercules gépeket használ majd. A döntés eredményeként 2013-ban a gyakorlatilag még friss, vadonatúj gépeket szépen sorban elkezdték az arizoniai repülőgép-tároló területre, a 'Boneyard'-ra (szó szerint kb. Csontpark) vinni, ahova a kiöregedett, kivont gépeket szállítják át tartós tárolásra, hátha még egyszer hasznukat veszik. A legabszurdabb az volt, hogy a 2014-es szállítási határidővel készülő további öt gépet a gyárból egyből a Boneyardra kívánták küldeni....

Ezen döntések mögött pedig évekig tartó viaskodás és lobbytevékenység, kongresszusi vita volt - és ez korántsem kiemelkedő dolog, számtalan hasonló eset van jelenleg is folyamatban...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!