Borjú-fő

A márciusom nagyon szerencsésen jött össze. Az időjárás és a szabadidőm is engedte, hogy minden hétvégén el tudjak menni egy napra túrázni a Pilisbe, vagy a Visegrádi-hegységbe. Elsején a Pilis-tetőn, következő hétvégén Kiskovácsitól Szentendréig túráztam néhány kitérővel. Jelen írásom a hónap harmadik szombatjáról szól. Az azt követő hétvégén ismét eljöttem Visegrádra, de akkor már csak biciklivel. Március 22-én tehát Visegrádon és a környékén jártam. Jó szórakozást!

Előző túrám után javasolták nekem következő úti célnak Borjú-főt és környékét a Visegrádi-hegységben. A térképen látható „egykori honvédségi terület” felirat is biztató, légvédelmi rakétaállomás volt ott. Részben ezzel is sikerült pár ismerős érdeklődését felkelteni, így nem mentem egyedül.

A csapat egyik tagja felajánlotta, hogy menjünk autóval. Ez nagy kényelmet ígért, de az útvonaltervezést megnehezítette. A kiinduló és a befejező pontnak ugyanis praktikusan meg kellene egyeznie. A környéken azonban nem tudtam a kezdő csapat számára megfelelő nehézségű körtúrát kijelölni. Így sajnos maradt az oda-vissza út, amit egyébként jobb szeretek elkerülni.

Forrás: Cartographia

Megszületett végül az útvonal: Visegrádon, a Fellegvár környékén terveztünk parkolni és indulni. Onnan először a közeli Nagy Villám csúcsán található Zsitvay-kilátóból kilátunk, majd a kék jelzésen a Borjú-főt érintve az Urak Asztala hegytetőn lévő volt katonai bázis maradványait nézzük meg. Könnyű túrának ígérkezett, szerencsére így is lett.

Autóval indultunk tehát útnak Budapest belvárosából szombat délelőtt, kis késés miatt csak 9 után. A GPS kedves női hangjával hadakozva, tanácsainak gyakorlatilag teljesen ellentétesen cselekedve, de némi morgás árán kijutottunk a városból és az irányt Szentendre és a 11-es út felé vettük.
Az első fontos állomásként egy állítólagosan olcsó leányfalui benzinkút volt megjelölve. Tankolni kellett ugyanis, mert kocsi üzemanyagtartálya szinte üres volt, de mégsem a legegyszerűbb megoldást választottuk. A benzinszint visszajelzője már induláskor is a piros tartomány felső határán vigyorgott és nem tudtuk, mennyi a tartalék. A négy személlyel mégis nagyobb terhelés, eléggé ki lesz számolva a tankolásig.

Szentendréről kifelé menet egy masszív dugóba keveredtünk. Némi lassú csordogálás után a lehetséges kerülőkön kezdtünk agyalni. A térképem hátul van a csomagtartóban, a telefon GPS-ének a belvárosi magabiztossága eltűnt, hosszú percekig tervezte az útvonalat. Fejből pedig nem ismertük annyira a környéki utakat, hogy elinduljunk vaktában.

Kb. 20 perc dugóban araszolás után jött a telefontól a megváltó javaslat, miszerint visszafordulva, Pilisszentlászló felé vágjunk át a hegyeken. Remélhetőleg mihamarabb találva benzinkutat is.

Igen, mint azt utólag megkaptam, napok, mit napok, hetek óta attól zengett minden, hogy az útfelújítás miatt hatalmas dugó lehet azon a szakaszon. Egyáltalán nem néztünk előtte forgalmi adatokat, mert minek… a rádióban pedig csak egy belvárosi koccanásról adtak hírt, semmi más hasznosról nem hallottunk. Bizonyára sokan indultak el hozzánk hasonlóan, meg is lett az eredménye…

Emellett természetesen Szentendrén, biztonságos távolságban is tankolhattunk volna, de akkor már az volt a lényeg, hogy kaland van! Elindultunk hát a javasolt szerpentinen és reméltük, hogy elég lesz a benzin. Nagyjából végigvisítottuk a következő fél órát.

A gázpedált csak a leheletünk nyomta le a gyorsításhoz, lejtőn pedig csak gurultunk. Csodaszép az a szerpentin Pilisszentlászló környékén. Korábban nem voltam még arra, de biztosan visszamegyek túrázni. Szerencsére elég sokat is láttunk, mert még nem zöldültek ki a fák, helyette a békamentő kordonok szegélyezték az utat. Amint visszarázódok a megfelelő kondícióba, bringával el is tekerek ide.

Volt még hátra néhány kilométer, amikor az üzemanyagszint-jelző mutatója megpihent az alatta lévő kis pöckön. Ez már a vég, nevettünk, de van kanna hátul. Persze valamennyi tartalék van még ilyenkor is, de nem tudtuk mennyi az annyi. Szerencsére már csak lejtő volt hátra, így leérve Visegrádra a 11-es út kereszteződéséhez gyorsan megálltunk telefonon keresni egy benzinkutat. Mert ugye az menet közben túl egyszerű lett volna.

Végül gond nélkül tankoltunk és megbeszéltük a továbbiakat. Itt végre elővettem a fényképezőgépet és a térképet a folytatáshoz. A Fellegvár felé vezető útra annak rendje és módja szerint elfelejtettünk felkanyarodni. Egyszerűen nem vettük észre a helyet. Az idősek otthonától visszafordulva másodjára már megtaláltuk a megfelelő irányt. A tetőig több ingyenes parkoló is van, félúton az egyiknél megállva megkezdtük túránkat a kék körút jelzésen.

Felérve rendezett terület látható. A Nagy Villám-csúcs alatt étterem, fizetős parkoló és a bobpálya van. Vele szemben pedig a Tabán nevű, nagyon szép rét heverészik. Az egyik táblán még földcsakrákról is magyaráznak valamit, de nem mélyedtem bele, mert nem az én világom.

A Zsitvay Kilátó 400 Ft-os (felnőtt) belépő díját érdemes kifizetni a fentről nyíló látványért. A torony alsó, zárt részén pedig egy apró élővilág-ismertető kiállítás is látható. Teljes a körpanoráma, a légköri viszonyoktól függően egészen messzire el lehet látni.

Utunkat ezután a kék és a kék kereszt jelzésen folytattuk Borjú-fő irányába. Egészen könnyű volt a terep szerintem. A korábbi hétvégék saras dagonyázásának már nyoma sem volt, száraz volt az ösvény. Több kerékpárossal is találkoztunk, tekintve, hogy egy szakaszon a kijelölt kerékpáros útvonal is erre vezet.

A sugárzó napsütést apránként kezdték eltakarni a vékony felhők, mire a kilátóhelyhez értünk. Egyre magasabbra mászva azonban megszaporodtak az éppen kinyílt erdei virágok, életet adva az egyelőre még téli álmából ébredező erdőnek. Tavaly még ennél is szebb látványban volt részünk Prédikáló széken, igaz az a márciusi hóvihar miatt egy hónappal később, április 20. környékén volt.

A Sóstó-réten leültünk néhány percre levegőzni. A többiek ittak egy-egy sört és becsekkoltak Borjú-főre. Meg sem várták, hogy odaérjünk. Szörnyű. De ami késik, nem múlik. Innen pár perc sétára volt csak a kiszögellés. Az utolsó 50 méteren volt egy meredek emelkedő. A kék jelzésről egy kis kitérővel érhető el a szikla.

Szeretek egyedül túrázni, sokkal nyugodtabb, azonban vannak előnyei, ha társaságban indulunk. A jó hangulat, a közös időtöltés mellett például van, aki fényképet készítsen rólam is. A fenti képen látható emlékkő alatt néhány méterre van még pár kiugró szikla, oda is kimásztunk.
A Borjú-főről szép kilátás volt, de nem tűnt túl tisztának a levegő, a fények sem voltak már olyan jók a felhősödés miatt. Erősödött a szél, de az emelkedőn egyáltalán nem fáztunk. Zöldülés után érdemes lesz visszatérni a látványért, addig pedig meg kell tanulnom fényképezni.

Nem messze, tovább a kék jelzés mentén található a Moli-pihenő, a Molnár Lajos emléktábla. Egy padon pihenhetünk meg az eddigi meredek emelkedő után, megcsodálva a szemben lévő csúcsokat és a Dunakanyart. Nem időztünk túl sokat, a gerincen elég nagy volt szél. Hiába a biztató időjárás előrejelzés, a hűvös és a felhők nem voltak túl bizalomgerjesztőek.

A Vízverés-nyeregig egyértelmű volt az út, és bizonyos szempontból utána is. Itt is egy szép tisztás található, és felette az Urak Asztala nevű hegytető. Ide azonban a katonai múltja miatt eredendően nem vezet fel turista útvonal. A kék jelzés csak a hegy keleti oldalán, néhány tíz méterrel lejjebb halad és dél felől lehet rendezett körülmények között feljutni, a régi kövesúton.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!