Prológus

Mostanság tombol a DLC-láz. Már lehetetlen megmondani, ki kezdte, de az biztos, hogy a legtöbb játékhoz nem is egy utólag letölthető tartalmat készítenek. Játéka válogatja, milyen áron, mekkora lélegzetvételű pakkok jelennek meg, egyesek még a pénzüket is megérik, de abban a legtöbb játékos egyetért, hogy a DLC-k nem tesznek túl jót az iparnak, főleg, ha olyan tartalmakat próbálnak plusz pénzért ránk sózni, amik nyugodtan bekerülhettek volna az eredeti játékba.

A műfaj egy vadhajtását, az epizódonkénti megjelenést a Valve kezdte el, a Half-Life 2 Episode 1-gyel, ám ők eléggé felsültek vele (a rajongók legnagyobb bánatára). Később a műfajt a Telltale vitte sikerre, a méltán népszerű Walking Dead szériával. Nekik annyira bejött ez, hogy már csak így adják ki a kalandjátékaikat, és azóta is sikert sikerre halmoznak.

Kár titkolni, hogy a francia Dontnod Entertainment legújabb műve nagyban épít a Telltale-féle címek játékmechanikájára - a Life is Strange szintén egy kalandjátéknak álcázott interaktív film, ahol döntéseink befolyásolhatják a később megjelenő epizódok cselekményét. Természetesen nem csak ez az egy hasonlóság van, és az a helyzet, hogy a történet során sok helyen ütközhetünk majd máshonnan ismerős momentumokba (például a címben említett film többször is eszünkbe juthat majd), de ne rohanjunk ennyire előre, ezekről majd később!

A Dontnod egy viszonylag fiatal csapat: eddig a Life is Strange-en kívül csak a tavaly nyáron megjelent Remember Me került ki a stúdió kezei közül, amivel, bevallom férfiasan, én nem játszottam, de eléggé megosztó értékeléseket kapott. De azóta sok víz lefolyt a Dunán, a csapat átkerült egy másik kiadóhoz is, úgyhogy most minden esély megvan a kritikai és anyagi sikerre.

Az első lépések

Történetünk középpontjában Maxine Caulfield, barátainak (így nekünk is) csak Max, a tizennyolcadik életévét nemrég betöltött kamaszlány áll. Max úgy dönt, hogy öt, Seattle-ben eltöltött év után visszaköltözik szülővárosába, az aprócska oregoni tengerparti településbe, Arcadia Baybe, hogy a városka patinás oktatási intézményében, a Blackwell Akadémián végezhesse el a középiskola utolsó évét fotóművészet szakon.

Max átlagos lány: se nem túl csinos, se nem kifejezetten okos, ráadásul eléggé visszahúzódó, úgyhogy nem érzi túl egyszerűnek az életét. Bár vannak barátai, de eléggé magányosnak érzi magát, és helyzetét az sem könnyíti meg, hogy a nagyvárosi lüktetésből vissza kellett térnie egy világvégi kisvárosba.

A történet kezdetén Max egy erdőben ébred. Éjjel van, elsöprő erejű vihar, szóval szegény lány eléggé meg van rémülve, és nem érti, hogyan kerül ide. Itt vesszük át felette az irányítást, third-person nézetben. Miután felértünk egy világítótoronyhoz, a tenger felé fordulva egy óriási forgószelet láthatunk közeledni a városka felé. A következő pillanatban a szél felkap egy hajót, és a világítótoronyba vágja, ami összeomlik, és maga alá temet minket.

Hangulat

Max hirtelen az osztályteremben találja magát, és mi is megnyugodhatunk, hogy az egész csak álom volt. A következő percekben pedig megismerhetjük a fotóművészeti osztály tanulóit.
Már az első percektől elfog minket a nagybetűs hangulat - a francia srácoknak átkozottul jó atmoszférát sikerült teremteniük. A világ magával ragad, és már pár perc elteltével azon kapjuk magunkat, hogy teljesen beleéljük magunkat Max szerepébe.

Mikor először sétálunk végig a folyosón, az egész csak fokozódik: Max felteszi a fülhallgatót, berak egy kellemesen dallamos számot, majd végigballag a folyosón, ahol tipikus iskolai életképeknek lehetünk szemtanúi - a helyi menő srác enyeleg a barátnőjével, tanárok szaladnak órára, sokan beszélgetnek, a renitens elemek vegzálják a kisebbeket, és egyesek a mobiljukba/tabletjükbe temetkeznek.

Mindvégig mi irányítjuk főszereplőnket, és a legjobb ötlet, hogy bárkit kijelölhetünk, Max magában mindenkire tesz valami szórakoztató megjegyzést, így jobban megismerhetünk mindenkit - egyesek később is fontos szereplők lesznek. Megnézhetünk minden plakátot, szembejövő apróságot, amiket Max szintén kommentál. Ez a kezdeti séta annyira jó hangulatú, hogy a pár méteres folyosón akár 5-6 percet is eltölthetünk (én így tettem).

Ezek után kezdődik maga a játék. Max bemegy a női vécébe, ahová hamarosan beront a városka leggazdagabb családjának sarja, a kétes hírnévnek örvendő Nathan Prescott.

Azt nem érdeklődjük meg tőle, hogy miért pont a női mosdóba sikerült betévednie, mert a gyerek feltűnően zavart - magában beszél, pontosabban kiáltozik, úgyhogy inkább bebújunk egy félreeső sarokba. Kisvártatva bejön egy másik lány, Max régi legjobb barátnője, aki válogatott szitkokat szór a srácra, aki ezt a lehető legtermészetesebb módon reagálja le: pisztolyt ránt, és lelövi a lányt.

Ezután Max ismét az osztályteremben találja magát, erőteljes déja vu érzéssel - szóról szóra ugyanazt éljük át, mint 5 perccel ezelőtt.

Ez a játék központi eleme: Max ugyanis képes visszatekerni az időt. Nem valami nagyívű időutazásra kell itt gondolni, csupán csak pár perccel vagyunk képesek visszamenni az időben, de azt korlátlan számban tehetjük meg. Ezt képességet a kaland során jópárszor kell majd igénybe vennünk.

Véletlenül nem tudunk válaszolni a tanár kérdésére, fogalmunk sincs arról, ki készítette az első selfie-t? Annyi baj legyen! Hallgassuk meg az osztály éltanulójának kioktató stílusban közölt válaszát, tekerjük vissza az időt, majd arassuk le helyette a babérokat, és zsebeljük be a tanár dicséretét! Szemünk láttára lőnek le valakit? Tekerjük vissza az időt, és mentsük meg! Valaki rajtakapott minket, hogy a cuccai között turkáltunk? Tegyük semmissé az egész kis intermezzót időutazással, majd gazdagodjunk úgy az információval, mintha mi sem történt volna.

Játékmenet

Szóba került az időutazás, mint központi cselekmény, de ez mégiscsak egy történetközpontú kalandjáték lenne (vagy interaktív film, esetleg visual novel, kinek mi), úgyhogy mit sem érnénk döntések nélkül, amivel befolyásolhatnánk a sztori menetét.

Már jó előre dörzsöltem a tenyerem, hogy rajtam aztán nem fognak ki a fejlesztők, én majd úgy utazgatok az időben, mint más a buszon, és mindig a lehető legjobb kimenetelét választom a történéseknek, de a dolog nem ennyire egyszerű. Mivel egyszerre csak pár percet vagyunk képesek visszamenni az időben, ezért nem leszünk sokkal előrébb még eme hatalom birtokosaiként sem.

Addig rendben, hogy az összes választási lehetőséget megszemlélhetjük az időutazásnak köszönhetően, de csak a rövidtávú kimenetelét láthatjuk a dolgoknak.
A legjobb, hogy Max a döntéseket kommentálja is - lehet, hogy erkölcsösen cselekedtünk, de olyan dolgokra is gondolnunk kell, mint az ösztöndíjunk, amit egy ilyen jócselekedet negatívan befolyásolhat.

A fejlesztők minden ilyen "mérföldkőnél" felhívják figyelmünket, hogy most egy fontos dolog történt: egy pillangót láthatunk, ahogy kitárja szárnyait (utalva az időutazásos sztorikban gyakran felbukkanó pillangó-effektusra), és kiírják, hogy ennek bizony következményei lesznek - a Telltale játékaiban láthattunk hasonló megoldást.

Ezen kívül tulajdonképpen nem sok tennivalónk akad, de akik ismerik és szeretik a Telltale kalandjátékait, azok tudják, hogy ez is bőségesen elég, ha a sztori erős. Bár nagyon sok fordulatot láthattunk már máshol, de jót másolni nem szégyen, ha kellő tisztelettel nyúlunk az alapműhöz. Úgy gondolom, a francia srácok így jártak el.

Többször feltűnt a Donnie Darko nevű kultfilmmel való hasonlóság: fiatalkorú, problémás főhős, időutazás, egy közelgő katasztrófa, ezenkívül maga a hangulat is többször idézte meg a filmet. Ez nekem a film rajongójaként nagy öröm volt, és nem éreztem soha, hogy itt lopás történt volna.

A történet egyébként kellőképpen fordulatos, a szereplők hamar a szívünkhöz nőnek, a párbeszédek erőteljesek. Az még kérdés, hogy a fejlesztők mennyire tudják ezt átültetni a többi részbe, sok múlik majd azon is, hogy a döntéseink mennyire számítanak majd a jövőben. Pár logikátlanságot is fel lehetett fedezni a sztoriban. Az első rész tapasztalatai alapján azonban minden okunk megvan a bizakodásra.

A játék során egyébként klasszikus nyomkeresős ténykedéssel haladhatunk előre. Legjobb, ha minden tárgyat megvizsgálunk, és mindenkivel beszélünk. Persze megakadni nem nagyon fogunk, ez már rég nem olyan kalandjáték, amilyenek valaha születtek, de így nagyon sok mindent tudhatunk meg, ami bár a sztorihoz közvetlenül nem kapcsolódik (bár ki tudja?!), de ezek az apróságok rengeteget dobnak a hangulaton.

Ez egyébként egy idő után kissé túlzás is lesz: tetőtől padlóig átkutathatjuk például egy barátnőnk szobáját, mindenhez hozzápiszkálva, úgy, hogy az illető is a szobában tartózkodik, mégse tűnik fel neki. Ez azért eléggé illúzióromboló egy idő után. Persze van olyan dolog, amihez hozzányúlkálva ki fog ránk fakadni, de a jó öreg időutazással meg nem történtté tehetjük az ilyen bakikat.

A Telltale által előszeretettel és gyakran alkalmazott quick time eventek itt szerencsére teljességgel hiányoznak, és a párbeszédek alatt sincs annyi döntéslehetőségünk. Mindenesetre a sok Max által előadott belső monológ azért valamennyire pótolja ezt a hiányosságot.

Itt valamennyire szabadabban járhatjuk be a világot, mint a Telltale alkotásaiban, még arra is van lehetőségünk, hogy Max fotós vénáját kihasználva különböző képekre vadásszunk. Ezeket a dolgokat nem csak úgy vaktában kell lefényképeznünk, hanem a naplónkba kis ceruzával rajzolt képek mutatják meg nagyon ötletesen, mit is kéne megörökítenünk.

Grafika

A játék az Unreal 3 engine-re épül, ami bizony már nem mai gyerek. A grafika el is marad a mai nextgen címektől. Akadnak fura árnyékok, nem kellő részletességű textúrák, bár a fejlesztők mindent megtettek annak érdekében, hogy ezeket a hiányosságokat elfedjék.

Aránylag kis helyszínekkel operál a játék, úgyhogy nagyon részletesen vannak berendezve a terek, ez azért elvonja a figyelmet a grafika kopottságáról. A szereplők is nagyon szépen animáltak, mindegyik egy külön személyiség.
Ha a nagy vetélytársakhoz hasonlítjuk (Telltale címek, ugye), akkor azért rendesen odavág a játék, egy Walking Deadhez képest ez a grafika gyönyörű.

Kellemes hozadéka még a régi engine-nek, hogy a játék kis túlzással egy zsák krumplin is futtatható: én például kijátszottam egy 5 és fél éves, 2 magos, már a maga idejében sem gamer-barátnak nevezhető AMD procival, 512 megabájtos videókártyával rendelkező laptopon is. Ez azért nem akármilyen fegyvertény 2015-ben. Megjegyzem, hogy ott produkált textúrahibákat a játék, sok tárgy szivárványszínben játszott, de ezt egy azóta kijött patchben javították.

Hangok, zene

A zene nagyon rendben van. Fülbemászó, helyzettől függően érzelmes, vagy vidám dallamokat kapunk, amelyek kiválóan illenek a melankolikus hangulathoz. A játék főcímdala külön említést érdemel, nagyon eltalált darab.
A szinkronszínészek is jól teljesítenek, Max és legjobb barátnője, Chloe hangjai zseniálisak, de szerintem mindenki más is a helyén volt.

Végszó

Az már kirajzolódhatott, hogy eléggé jó véleménnyel vagyok a Life is Strange-ről. Nagyon kellemes meglepetés az év eleji termésben. A francia fejlesztőknek egy olyan atmoszférát sikerült megteremteniük, ami szinte azonnal magával ragadott, és nem is engedett el a végigjátszás ideje alatt, ami sajnálatos módon igen rövid, legfeljebb 2 órás. Úgy látszik, ez a hosszúság lesz a divat a folytatásos kalandjátékok műfaján belül.

A sorozat 5 részes lesz, egyelőre csak ez, az első rész jelent meg, a folytatás márciusban várható, tehát itt is nagyjából havi megjelenésre számíthatunk. Érdekesség, hogy a játék nemcsak egyszerre vásárolható meg, tehát nem kell fizetnünk a még nem megjelent részekért. Természetesen van lehetőségünk a complete season vásárlására is, kicsit kedvezőbb áron.

Ha hozzám hasonlóan téged is rabul ejtett a Walking Dead, a Wolf Among Us, a Game of Thrones, vagy a Tales from the Borderlands, szinte biztos, hogy a Life is Strange-et is imádni fogod. Ez egy igazi gyöngyszem a mai tucatlövöldék között, látszólag kevés lehetőséggel, ám annál mélyebb tartalommal és nagyobb szívvel.

Azok is tehetnek egy próbát a programmal, akiket nem zavar, ha játék helyett csak egy interaktív filmet (illetve inkább sorozatot) kapnak, és bátran vetik bele magukat a kalandba. Azt azért megjegyzem, hogy egy középfokú angoltudás legalább kell a játékhoz, mert az igazi értelme a Life is Strange-nek a történet, és a párbeszédek. Magyarításnak egyelőre nyoma sincs, de nincs kétségem, hogy készülni fog az is.

Értékelés

Pro
+ lélegzetelállító játékélmény és hangulat
+ remek zenék
+ barátságos gépigény

Kontra
- kopottas grafika
- eléggé rövid
- még nem igazán tudni, hova tart a cselekmény

Összesen: 4/5 (az első rész alapján)