Memóriazavar

Minden nézőpont kérdése, vagyis: a bolondok szerint a falakon túl mindenki bolond... – írta: Hunork, 8 éve

Memóriazavar

Memóriazavar

Sokat tanulhat az ember, ha eleget olvas, szól egy régi mondás. Mad számára ez hatványozottan igaz. Számos könyv betűkészletének birtokosa, és soha nem él vissza tudásbeli fölényével, ha társaságban van. Ennek úgy tesz leginkább eleget, hogy csak elvétve fordul elő társaságban. Nagy gyakorlatra tett szert ebben a témában. Magányos farkas vagyok, szokta mondogatni. Az utóbbi pár hetet egy szanatóriumban töltötte, ahol a magányt még inkább magába szívta. Nem nagyon mutatkozott a többiek között, inkább keresett magának egy fotelt a társalgó sarkában, és olvasott. Szinte mindig olvasott, újra és újra elővette a könyveit, mert folyton elfelejtette, miről is szólnak...

Mikor kijött a kórházból, s a kezelésnek vége lett, közölte velem, hogy csak átmenetileg engedték ki. Mert rendre vissza fog esni. Legalábbis ezt közölték vele széles mosolyú orvosok. Arra céloztak, hogy Mad egy igen gyakori és tulajdonképpen kezelhetetlen betegségben szenved. Ez azt jelenti, mondta a főorvos, hogy a memóriája időnként cserbenhagyja.

Ma reggel például elfelejtett fogat mosni. Pedig lila hagymát evett szalámival és kiflivel. Roppant kínos, ha az ember ilyen étket vesz magához, és a fogkefe szárazon marad. Mad tudomást sem vett róla, míg arra nem eszmélt, hogy mindenki elhúzódik tőle a villamoson.

Párás reggel volt. Köd-eső folyt szét a házak között, az autók lassan araszoltak, és mindent belepett a vékony nyálkaréteg. Ettől mindenki kedvtelenül sétált az utcán, sehol egy mosoly, kacagás. Csupa közhelyek a buszokon és villamosokon; a tegnap esti sorozat kigúnyolása, ideges köhintések, hogy hagyják már végre abba a pletykálkodást. Idős nénik szúrós tekintete, fiatalok lenéző mosolya, még a buszvezető is a szokásosnál keményebben fékezett. Mad pedig csak lélegezte kifelé a friss lila-hagyma felhőcskéket. És mosolygott.

Azon mosolygott, amit tegnap olvasott. Nevezetesen, hogy az emberi agy olyan egyszerű központi idegrendszerekből fejlődött ki, mint amilyenek a mai férgekben és rovarokban találhatók – állították jelen világunk tudósai egy terjedelmes cikkben. Ezek szerint úgy tűnik, hogy a tengeri férgek és a gerincesek egyaránt egy távoli közös őstől örökölték központi idegrendszerüket. Hatalmas lépés ez az agykutatók számára. Nekem is... Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a mi agyunk nagyobb, éppen ezért sokkal sérülékenyebb. Információink rendre zavarossá teszik agyunk működését.

Legjobb példa erre Mad.

Sok szó esik manapság azokról az emberekről, akik ilyen-olyan okok miatt nem képesek emlékezni a jó vagy rossz, örömteli vagy éppen félelmetes dolgokra. Ez érthető is. Hiszen ma egy olyan világ képe rajzolódik ki előttünk, mikor nem számít semmi más, csak a pénz és karrier, mikor nem tartalmas kapcsolatok uralják hétköznapjainkat, hanem zavaros, és ennek köszönhetően viharos életű légyottok. Könyvben, filmvásznon, hanghordozón az erőszak, akció, vér dominál, egyre ritkább a szépség, szerelem, érzéki erotika. Nagyon sokan úgy védekeznek a változások ellen, hogy felejteni kezdenek bizonyos történéseket, tényeket, emlékeket. Mert rövid életünk során információk hada sorakozik, hogy beszívjuk őket, és közben érzéseink, vágyaink is helyet követelnek. Valamelyiknek több hely jut, ez biztos.

Hogy ez a tény kellően alá legyen támasztva, Mad elégedetten csettintett, mikor olvasta a cikket. Jókedve lett hirtelen. Úgy érezte, róla szól a cikk, és megerősíti abban a hitben, hogy nem is olyan rossz dolog Mad-nek lenni. Bár a tudósok ezt az állapotot betegségnek nevezik, és elismerik, tehát valóban létezik, de ez főhősünket egyáltalán nem zavarta. A cikkben részletesen taglalják, hogy az agy memóriáért felelős egyik része, a hippocampus sérülése esetén az ember képtelen hosszú távon emlékeket megőrizni. Azonban, ha olyan helyzetekkel vagy emberekkel találkoznak, melyek korábban fájdalmat okoztak nekik; azok nem lesznek idegenek számukra, hanem kellemetlen érzéseket váltanak ki, hiába nem tudják, hogy pontosan hova tegyék őket. Ennek oka, hogy habár a hippocampus sérült, az emberek tudat alatt mégis megőrzik a traumás eseményekre utaló emlékeiket, melyekkel újra szembesülve, azok hol csekély, hol erősebb mértékben előjöhetnek.

Mad tollat ragadott. Előtte felhívott, hogy most jegyzetelni fog, és szeretné, ha majd elolvasnám. Rendben, feleltem neki. Azt is elmagyarázta, hogy miért hívott fel: félt attól, hogy elfelejti, és nem olvasom el soha, amit leír. Megnyugtattam, én nem felejtem el, számíthat rám!

A jegyzetet egy konferenciára készítette, melyen hivatalos vendégként volt jelen. Meglepődött, mikor jött a meghívó, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Igen ritka esemény Mad életében, hogy valahová, vagy egyáltalán, bárhová meghívják. Ha nem említettem volna, Mad rendszeresen szokott írogatni. Hol verseket, hol elképesztő novellákat, vagy átiratokat, vagy mint egy hírhedt novellát, a Rómeó és Júlia feldolgozását. Amúgy félelmetes sikertelenségnek örvend kiadói körökben, de neve mégis felmerül olykor. Mint például most, mikor A Kibernetika és Ember, avagy Hová lesznek emlékeink Konferencia éppen a héten tartja ülését a városban, s melyre végül hivatalos lett.

Szerda reggel volt. A postás álmosan gurult be a lépcsőház elé, csengője szégyenlősen lógott a kormányról. Belerúgott az ajtóba, hátha kinyílik, de ez soha nem következett be. Csengőt nyomott, majd beledörrent a pici mikrofonba: – Ajánlott! Lejönni! Ja, levél! Így került Mad birtokába a meghívó. Cirádás betűkkel tudatták vele a száraz tényeket, hogy neki beszédet kell mondania péntek este hatkor, megjelenés szmokingban, nyakkendő kifejezetten tanácsos. Hogy a konferencia szervezői kifejezésre juttassák elhivatottságukat a választott témakörhöz, a meghívó alján kettes számrendszerben alkalmazott egyesek és nullák igen hosszú sorozatával megismételték az arab betűk által korábban megjelenített információt. Mad ezt roppant mulatságosnak találta. És felsóhajtott: – Végre! Egy konferencia! Beszédet mondok! Rögtön ezután berohant a budiba, kihányta magát, remegve benyomott egy féldecit a pálinkából, szilva, jóféle; s olyan pánikroham jött rá, mint azelőtt sosem. Két nap, ismételgette magában, és reszketett a gondolattól, hogy addigra össze kellene hoznia valami értelmes szöveget, melyre vevők lesznek a jelenlévő kockafejűek.

Kiöblítette a száját és nekiveselkedett a papírnak, melyet legjobb szándéka ellenére megfenyegetett egy ceruzával. Három óra múlva...- mindössze ennyi állt a papír fejlécén: Memóriazavar. Elszomorodott. Melankolikusan vette tudomásul, hogy vénája szakadt, petyhüdt, legalábbis íróilag. Ekkor hívott fel. Hangjában a lelkesedés legkisebb jelét sem hallottam, azt azonban igen, hogy már egy liter páleszt beszlapált. Irigyeltem. Épp mondani akartam neki, hogy rendben, nemsokára a robotgyárban dolgozik, mikor hangos visítás közepette lecsapta a kagylót. Csak ennyit közölt velem éles hangján: – Megvan!

Öröme nagymértékben abból fakadt, hogy végre nagyon megígértem neki azt a munkát a robotgyárban. Ez fontos volt neki, majdhogynem életének tartópillére lett az elmúlt hónapokban. Mondtam neki, hogy nem itt fog dolgozni a Földön, hanem nagyon messze. Azt kérdezte: – Olyan helyen, ahol nem lesz hazugság, szenvedés, ármányság, háború? Reménykedve szóltak a szavak szájából. Megnyugtattam.

Jaj, nem is mondtam! Tudjátok, hol fog majd dolgozni Mad? Az Alarikon. Az Alarik nevű bolygó, az Orion csillagrendszer belsejében, egy kettős naprendszer negyedik kísérője. A földlakók szerint az Orion talán a legszebb és leghatásosabb csillagkép az egész égbolton. Három jelentős csillaga ismert: a Betelgeuse, a Bellatrix, és a Rigel. A valóságban azonban az Orion-ködnek örültek leginkább az emberek. Ez a köd tündökölt számukra oly kellemesen és sejtelmesen, mely tündöklés ilyen irdatlan távolságból lobogó fáklyafényhez, vagy egy óriási kandalló tüzéhez hasonlított. Földlakók ókori mondavilága szerint Orion, a nagy vadász azzal dicsekedett, hogy minden állatot le tud győzni. Ezért ádáz harc tört ki közte és a Skorpió között. Az istenek pedig úgy döntöttek, hogy az égbolt két átellenes részére helyezik őket, hogy sohase legyenek egyidejűleg a horizont felett. Így is lett.

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

  • Számháború

    Haja szőkén fodrozta a barna tincseket, szemei őzikepillantással kérleltek, alakja bársonyos volt.

  • Az emlékezés fontossága

    Évről-évre elérkezünk egy olyan naphoz, melyen a legtöbb ember mélyen számot vet a múlttal.

  • Távoli rokon

    Ha nincs kinek elmondani, mondjuk el egy idegennek...