Memóriazavar folyt.

És íme, Mad beszéde, melyet végül egy darab kenyércsomagoló papírra írt, mivel elfogyott az összes szabványos írólapja:

"Kedves emberek! Üdvözöllek benneteket itt, pedig épp egy elmegyógyintézetben is lehetnétek! Mert kétségtelen, agyatok el van meszesedve, meg van penészedve, egyeseknek akár megzápulva. De ez nem betegség, mármint agyunk átmeneti és váratlan emlékezetkihagyása. Be fogom nektek bizonyítani! Most olvastam erről, és azon vagyok, hogy gondolataimat mihamarabb papírra vessem, ezzel is megakadályozandó, hogy elodázzak egy lehetőséget állításaim igazolására. Essünk át egy mini-teszten, utána pedig elkalandozok a fantázia világába, ahol minden, értitek, minden lehetséges! Így mi is megállapíthatjuk, hogy hippocampusunk sérült-e vagy sem. Például, előfordult-e az, hogy nem emlékeztünk arra a bizsergető érzésre, mikor átöleltünk egy szép és vonzó és édes lányt, miközben vad fantáziálásba kezdtünk? Természetesen nem. Legalábbis, mikor feleségünk kérdezte. (nőneműek rendjébe tartozók értelemszerűen használják ezt a példát!) Vagy: mikor az a kérdés dörren hajnalban dühös párunktól, hogy hol voltál? Ilyenkor többnyire átmeneti elmezavar és amnézia lép fel többünkben. Dadogunk, és hihetetlen történetekkel rukkolunk elő, hogy a barátomnál voltam fát metszeni, a nagyinál vajat köpülni, vagy elmentem egy felolvasóestre. Vannak hasonló példáink? Tessék számot vetni!

El kell fogadnunk, hogy mindannyiunk agya így működik. Mert így lettünk beprogramozva, hála a Teremtőnek és a férgeknek. Ez a csodálatos az evolúcióban. Mindent meg lehet vele magyarázni és cáfolni. Hiszen nem is olyan régen azt véltük, a Föld lapos, majd hogy minden körülötte forog, és hogy mindennek van határa. Manapság elfogadott nézet szerint minden forog minden körül a végtelen térben. És tágul. Mekkora lesz majd a csalódás, hogy példának okáért egy hatalmas kúpban van az egész mindenség, a Jóisten pedig egy gúlában, és egy termosz a világ közepe…

És most következzék a fantázia világa! Egyes kutatók szerint földgolyóbisunkon a térképet át lehetne rajzolni. Kevés földrész lenne rajta, úgy vélik. Lenne egy kicsi, de annál erősebb Érdek, aztán mellette ott libegne az óceánok felszínén az Ármány, kicsit távolabb a Hazugság, karöltve a Képmutatással. Lenne egy óriási terület, ennek neve pedig Szegénység. Itt viszont hatalmas csúcsok, mély folyók, büszke városok állnának. Mint például a Szeretet-hegy, Család-folyó, Őszinteség-torony. A sors fintora, hogy itt élnének többen, de sem jól fizető munkájuk, sem vagyonuk nem lenne ezeknek a millióknak. Viszont lenne memóriazavaruk! Az ezen a földrészen élők jól elfelejtenének mindent. Megaláztatást, munkanélküliséget, segélyhivatalokat, alamizsnát. A többi kontinensen élők azt mondják, hogy ez egy betegség. Egy kór. Mint manapság minálunk. És azért szenvednek ebbe oly sokan, mert nem képesek haladni a változással, a modern világ által támasztott követelményekkel, és mert nem illeszkednek bele az ő általuk kreált Világ rendszerébe.

Itt is lássunk egy példát. A Szegénység-kontinensen élők néha nyaralni szeretnének, ezért olykor jegyet váltanak a Nem minden szép utazási irodában az Érdeken lévő Minden sznob sikeres tengerparti üdülőhelyre. Itt egy kis ideig jól érzik magukat. De eljön a pillanat, mikor a pincér finnyásan néz rájuk kevés borravalót sejtetve, vagy a helyi Kifosztjuk hamar bank aktuális ügyintézője mosolyogva tanácsolja el őket, mert nincs elég fedezetük a további nyaralásra. Ekkor a Szegénységen élők elszomorodnak, dühösek lesznek, és eszükbe jut, hogy ők valójában beteg és szegény és oktalan és számkivetett emberek, és emlékeznek azokra az időkre, mikor még más volt a földrészek elnevezése, mikor vegyesen éltek a gazdagok, sznobok, uralkodók és az ő jólétüket kiszolgálók, és hogy ez mennyire megalázó volt már akkor is.

Azon nyomban összepakolnak és hazamennek. És szomorúak lesznek. Aztán leülnek és gondolkodnak. Összedugják a fejüket, hogy mit is tudnak erről a betegségről. Volt idő, mikor azt hitték, az emlékek úgy tárolódnak az agyban, mint könyvek egy könyvtárban a polcokon, és az emlékezés nem más, mint az adott könyv megkeresése a helyes polcon, majd annak elolvasása. Ma már tudják, hogy az emlékek folyamatosan újraíródnak; azaz akárhányszor előhívjuk, az agy új fiókba helyezi őket attól függően, mi történt vele a legutóbbi emlékezés óta. Így emlékeink folyamatosan átalakulnak, újabb ismeretekkel bővülnek. Akkor miért felejtünk? – tették fel a kérdést a Szegénység földrészen élők.

Megállapították, hogy az agynak is szüksége van némi szabad helyre, azaz a felejtésre: nem tud végtelen számú információt tárolni, mert akkor nem lenne helye az újaknak. Ezért a rosszabb emlékeket kitörli az agyuk, mert már elegük lett a folytonos lenézésből, kisemmizésből. Sőt, kutatásuk során azt is megfigyelték, hogy a kellemes eseményeket időben közelibbnek gondolták, és élénkebben emlékeztek azokra, mint a kellemetlenekre, még akkor is, ha ennek nem volt ésszerű alapja. Mert mondjuk a nyaralás után is előbb a szép dolgokra emlékeztek. Például arra, hogy gyermekük elolvasta az első összefüggő mondatot az iskolában. Vagy az első randevúra; milyen izgatottak voltak, izzadt a tenyerük; a szál rózsa remegve táncolt kezükben. Vagy hogy mennyire megijedtek az oltár előtt, de aztán nevettek és nevettek.

Nagy vonalakban ennyit a memóriazavarunkról. Nyugodjanak meg, nem betegek! Csak egyszerűen emberek. A lényeg viszont nem változik: minél civilizáltabbak, műveltebbek vagyunk, annál több zavar és amnézia lép fel agyunk működésében. És ez nem feltétlen jó. Mert nem tudunk majd különbséget tenni a jó és a rossz információk között, s azon leszünk, hogy mindet elraktározzuk; majdhogynem őskori szintre süllyedünk: gyűjtögető életmódot folytatunk agyunkkal. Mikor memóriazavarunk felszínre tör, megállunk gondolkodni. És mérlegelünk, hogy előhívjuk az adott információt vagy sem. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Európában, vagy mondjuk a Szegénységen élünk. Így bonyolítjuk saját életünket s leszünk áldozatai a civilizáció fejlődésének.

Én azért szívesen kipróbálnám magam, mint egy nigériai nbutu. Egész nap a szavannát járnám, apróvad után vadásznék, gyümölcsöt eszegetnék. Szeretkeznék, amennyit csak lehet. Gyermekeket nemzenék. Megtanítanám őket, hogyan kell használni az íjat, a dárdát. Eldönteném, hogy a világon a legszebb dolog a babakacaj. Majd naphosszat nézném az eget, és megpróbálnám megfejteni, mi végre a csillagok és az a nagy fényes izé. De nem erőltetném túl magam. Elvégre kell a hús és a gyümölcs a családnak. És nagyon nem érdekelne, hogyan működik a hippocampusom.
Talpra fel tudós barátaim! Legyetek vadállatok, őskori leletek, járjon át benneteket az ősvilág egyszerű képlete! Dobjátok sutba matematikátokat, fizikátokat, kémiátokat! Minek egyenletek, vegyjelek és számsorok? Porból lettetek, féreg az ősötök, agyatok nem több mint információ tárolására alkalmas merevlemez, csupasz húsdarab! Legyetek ismét emberek, valódi élőlények, menjetek vissza szülőföldetekre, egyetek zabot, mogyorót, öljetek békát, zebulont, és aludjatok a csillagos ég alatt! Éljen az emberiség, memóriánktól hangos Világegyetem! Pusztítsuk el a zavaros elméleteket, neutron és plutónium és hidrogén elemeket! Alkossatok szépet, álmodjatok békében! Szevasztok, tudós barátaim!"

Csend lett a teremben. Pár másodperc félhomályban, szuszogások közepette, s ez a néhány pillanat iszonyatosan hosszúnak tűnt Mad számára. Aztán egyszerre hangos tapsvihar tört ki a sorok között. Voltak, akik felálltak. Mások heves érzelemkitörést produkáltak. Az egyik tudós, becsületes neve Ozagi Mondomra, szétverte a laptopját a mellette ülő fején. Amaz vérző homlokkal vihogott és hisztérikusan verte az előtte ülő székének háttámláját. Bizonyos Huan Csandra Li sírógörcsöt kapott és közben azt tudakolta reszketeg hangján, hogy merre talál egy köpőcsészét. Egy iszlám tudós, akit kizárólag a legújabb mikroprocesszor érdekelte az egész konferencián, Allahért könyörgött és hasba szúrt egy jeruzsálemi kémet. Egyesek a hajukat tépték, volt, aki kinyomta a szemgolyóját. Később azzal magyarázta tettét, hogy azt hitte, az a be-ki kapcsológomb a fejében lévő merevlemezen, és nem akart mást, mint elrontani azt. Voltak, akik őrjöngve kiabálták a másik fülébe, hogy: – A kurva életbe, nem értem a memóriám! Zavar! Zavar! Kapcsoljatok ki!

Csak pár óra múlva rendeződött a helyzet. Harminckilenc tudóst vittek el a mentők, hármat a rendőrök. A korábban említett két vallási kötődésű emberen kívül begyűjtötték az orosz illetőségű Vaszilij Nyekozsnát is. Ehhez a tudóshoz kötődik az az elmélet, mely szerint a jövőben az emberek agyát hozzá lehet kötni egy szuperszámítógéphez, s ez a páros vígan megfejt majd bármilyen problémát az emberiség nevében és szolgálatában. Viszont volt egy bökkenője az elméletnek, nevezetesen az, hogy kellett egy agy, melyet külön tárolóedénybe helyezve lehet csak összekapcsolni a komputerrel. És nem is akármilyen agyra volt szüksége! Egy művelt, kifinomult, tudós agyára. Ezért jött pont ide. Mikor a rendőrök letartóztatták, éppen Marazi Oszoka fejbőrét akarta eltávolítani egy éles pengével, hogy hozzáférjen a csupasz koponyához. Oszoka volt az, akinek a fejét a laptoppal szétverte Mondomra. Miután megbilincselték Nyekozsnát, a két rendőr kirámolta ballonkabátjának tartalmát. Előkerült némi altatószer, egy koponyafűrész, két szike, egy pornóújság, és egy Glock típusú pisztoly. Oszoka sírt. Módfelett sajnálta elvesztett haját. Úgy érezte magát, mint azok a sápadt arcúak, akiket irokéz vagy mohauk, vagy éppen huron indiánok nyúztak meg évtizedekkel ezelőtt a vadnyugat zöld és fényes és prémes legelőin.

A konferencia szervezői megköszönték Mad-nek, hogy ekkora felfordulást okozott, és biztosították arról, hogy soha többé nem kérik fel semmilyen előadásra. Mad nem értette. Ő csak elmondta a véleményét, szabadkozott szipogva. Nem akart rosszat, magyarázkodott tovább. Emberhez méltó választ követelt, tudatta a konferencia igazgatójával. Amaz köpcös, ötven év körüli ember volt, arcán látszott a folyamatos meg nem értés, és a tudat, hogy úgy múlik el, soha nem hagyhat hátra egy figyelemre méltó jelet maga után, melyről mindenkinek eszébe jutna ő, az igazgató. Tudós szeretett volna lenni, de nem volt elég okos. Viszont jó szervezői képességekkel rendelkezett, ezért úgy döntött, okos emberek között mutatkozik hátralévő életében, hátha így ő is okos lesz, vagy legalábbis annak látszik. És számos tudás birtokába jutott az évek folyamán, kiismerte a professzorokat, doktorokat. Úgyhogy megfogta Mad karját és felvilágosította arról, miként jutott idáig az egész ülés: – Tudja, nem is tehetne rosszabbat az efféle okos és nagyképű és pökhendi néppel, mint hogy tudatja velük: folyamatos és állandósult betegségben szenvednek, és a legjobb lesz, ha visszamennek az időben, és ott egy sehol nem látható szavanna vagy esőerdő mélyén botot faragva, szanaszét kefélve, bogyókat rágcsálva éljenek. Tudta ezt?

Mad nem tudta. Azt kérdezte, miért? Azért, válaszolta a köpcös, mert a tudós olyan fajta, hogy nem elégszik meg azzal, amit a Jóisten neki adományozott, neki ettől több kell. Mi az a több? – hunyorgott sunyin az igazgató. – Hogy ő legyen a Jóisten feljebbvalója.

Szomorúan bandukolt hazafelé Mad. Nem értette a tudósokat, de az igazgatót sem. Útközben betért egy italmérő helységbe, ahol elfogyasztott ezt-azt. Másfél óra múltán kitámolygott, hatalmas zűrzavart hagyván maga mögött. Félig és teljesen ittas egyének verték ripityára a berendezést, csak úgy repkedtek a székek és asztalok, üvegek és petúniák. Pár perc múlva a csapos is. Kezét törve ért a földre és átkozta a napot, mikor Mad betért ide, és elkezdett papolni arról, hogy a jelenlévők a legjobb példái annak bizonyítására, hogy az emberfaj csökevényes egy állat, és elődeink nem a majmok, hanem a galandféreg.

Merő sötétség volt, mikor végre hazaért. Lakáskulcsa kétszer kiesett kezéből, már-már betörésnek volt vélhető, ahogyan kinyitotta lakásának ajtaját. Ekkor egy kicsit megtréfáltam, hiszen egy novellában mindent lehet. Átrepítettem álmai netovábbjába. Az új életterébe. Néztem, hogy szerencsétlenkedik a zárral, közben hangosat böfögve tudatta a ház esetlegesen ébren lévő lakóival, hogy mekkora kicseszés ez a sok kulcs.

Belépve majdnem elájult. Minden más volt a nappaliban, a konyhában. Csillogó bútorok, élő festmények (talán kvarchomok, vagy moszatok), szürke-hideg minden, amerre csak látott, a falakon piros kijelzők, sehol egy kapcsoló. Nagyot ugrott hirtelen. Egy kis termetű robot gurult ki a konyhából, s érces, gépi hangon azt tudakolta, mit óhajt inni, és utána vacsorázni? Mad elmosolyodott. – Végre, nem otthon vagyok, hanem máshol. És… és én egy robotgyárban dolgozok! – lelkendezett. – Egy pohár narancslét kérek! – szólt a robotnak. Majd a díványhoz lépett. Furcsamód, egyik bútornak sem volt lába, mindegyik a padló felett lebegett. Csupán halk zümmögés hallatszott mindenhonnan, ahogyan az antimágneses motorok dolgoztak a súlyos tárgyak levegőben tartásán. Belehuppant az egyik fotelbe. Kicsit imbolygott, de pár pillanat múlva egyensúlyba került. Kigurult a robot is, fém karjában egy pohár narancslevet tartva. – Köszönöm! – mondta neki. A robot visszagurult a konyhába, s nagyot szusszantva kikapcsolta magát, míg újabb utasítást nem hall gazdájától. Mad csillogó szemekkel figyelte a levitáló tárgyakat, a hűtőt, a kanapét és az íróasztalát. Abban azért reménykedett, hogy a vécékagyló tökéletesen rögzítve van a padlóhoz...

S mialatt csak így, egykedvűen üldögélt a levegőben, hirtelen kiszaladt a száján: – Hé, robot! – az sípolt egyet és begurult. – Hé, legyen neved is, jó? – nem jött válasz. – Ezentúl úgy hívlak majd, hogy Guriga! – nevetett fel Mad. – Jó lesz, Guriga? – kérdezte. – Zümm-zörr-plip-plop – jött a válasz és a robot kikapcsolt újfent. – Hm. Talán be kéne programozni, vagy mifene – vakarta fejét Mad. – Nincs kezelési utasítás vagy leírás valahol? – kérdezte a szobától. – Mindegy, majd csak lesz valahogy, Guriga – simogatta meg gömbfejét. Mélyet sóhajtott, a mai napra gondolt. Elmosolyodott. Eszébe jutott, mi lehet a megoldás, s ennek nyomatékosan hangot adott felemelt ujjával:
– Biztos bele kell nyúlni a memóriájába.