Jütland

Az angol csatacirkálók azonban nagy verést kaptak a jütlandi csatában, némileg igazolva azt, hogy nagy csatahajók ellen nem érdemes bevetni őket.

1906-ban az angolok szolgálatba állították a Dreadnoughtot, amellyel egy csapásra lenullázták a nehéz hajóosztályban meglévő előnyüket. Nekik volt egy ilyen hajójuk, a többi nemzetnek egy sem, viszont a probléma könnyen megoldható volt – ők is elkezdtek ilyen hajókat építeni. Innentől fogva a Dreadnought előtti csatahajókat sorhajóknak kezdték nevezni és alkalmatlanná váltak az új nehéz hajók elleni harcra.

A jütlandi csata előtt az angolok blokád alá helyezték Németország tengeri kikötőit, amely elkezdte éreztetni hatását a német hadiipari gazdaságra. A németek ezért elhatározták, hogy széttörik a blokádot és megsemmisítik a brit flotta egy részét (ekkorra Anglia 22:16 arányban vezetett Németországgal szemben a nagy csatahajók számát illetően). Anglia ugyanakkor elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra megsemmisíti a német flottát, így állítva helyre a kereskedelmi hajózás biztonságát és szabadságát, így hát mindkét flotta kifutott, nagyjából hasonló hadrendben.

A német csatacirkálókat Hipper tengernagy vezette, őt mintegy másfél órával követte Scheer admirális a nagy csatahajókkal, céljuk az angol tengerpart bombázása volt. Hipper feladata volt az, hogy kiugrassza az angol flottát a bokorból, majd csatlakozik hozzá Scheer.

Mivel a német rejtjelkulcs ekkor már az angolok kezében volt, azért ők hasonlóképpen alakították ki hadrendjüket: elöl Beatty tengernagy a csatacirkálókkal, mögötte Jellicoe a nagy csatahajókkal.
Ahogy az várható volt, az előőrsök össze is csaptak. Noha a német hajókon kevesebb és kisebb kaliberű nehézágyúk voltak, a német technikai fölény megmutatkozott: az angolok két csatacirkálót veszítettek, szemben a németek nullájával, 2200 tengerészből körülbelül 30 túlélő maradt a két brit hajón. Hipper végezni akart a maradékkal, de ekkor megjelent a helyszínen Jellicoe, a német tengernagy inkább kitért az ütközet elől.

Nem sokkal később Scheer is feltűnt nehéz hajóival; Jellicoe délnek haladva el akarta vágni a német hajók útját a visszavonulástól, így Scheer kétszer is megpróbálta átvágni az angol alakzatot. Noha ez egyszer sem sikerült, a manőver végrehajtása közben a németek egy kisebb, az angolok pedig három nagyobb és egy kisebb hajót veszítettek. A nap folyamán később Scheer északnak haladva elérte az angol hajóoszlop északi végét, és ott további veszteségeket okozott a briteknek. A németek vesztesége lényegesen kevesebb volt a nap folyamán, mint az angoloké, ezért taktikailag győzelmet arattak, ugyanakkor stratégiailag döntetlen lett az eredmény, ugyanis a két flotta soha többé nem találkozott egymással.

A csatában megmutatkoztak a csatacirkáló hajóosztály hátrányai: hiába a nagy sebesség és a csatahajókéval azonos fegyverzet, ha egyéb okok miatt előbbit nem tudják kihasználni. Lassabb hajókkal egy csoportban ugyanis kénytelen a flottasebességhez igazodni, tehát ki van téve a messziről kilőtt, nagy szögben a fedélzetet érő nehézlövedékeknek, amelyek valósággal kibelezték az angol csatacirkálókat. Legalábbis ez az általánosan elfogadott magyarázat, amivel én nemigen értek egyet és majd később is előkerül ez a gondolatmenet. Jütlandnál valami más lehetett a csatacirkálók pusztulásának oka, ugyanis 15 km távolságból már nem érkeznek olyan meredek szögben a nehézgránátok, hogy áttörhessék a fedélzet vékonyabb páncélzatát.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!