A Resident Evil-sorozat története I. - A 90-es évek

A január 25-én megjelent remake nem az első újrázás az új utak keresése által fémjelzett széria történetében. – írta: Silenzio, 5 hónapja

A túlélő horrorokról

A remake-ek már a videojátékok kontextusában sem hatnak újdonságnak. A „nagy” sztorik lényege a megújulás, akár a népi, akár később a kommersz kultúrában. A remake feltétele általában az idő és a meghaladni kívánt hagyomány. A patinás Resident Evil-sorozat készítői ezt már 2002-ben is tudták, hiszen a január 25-én megjelent remake nem az első újrázás az új utak keresése által fémjelzett széria történetében, viszont remek apropó az idén már 23 (!) éves széria gazdag múltjának áttekintésére.

Hirdetés

Épp 10 évvel ezelőtt kezdtem el egy nagyszabásúnak szánt cikksorozatot a Gamepodon A túlélőhorrorok története címmel. Ebben definiáltam a műfaj alapjait, hangsúlyozva, hogy nem a technika, a megjelenítés határozza meg, mint az FPS-t, így nem kell feltétlenül 3D-snek lennie (Lone Survivor, Clock Tower), nem számít sem az interfész, sem a cselekvéstípusok, nem feltétel sem a lőfegyveres, sem a közelharc; a téma, a hangulat és a stílus determinálja, és hogy a túlélés a cél. Jellemző hősei így nem Rambo-alteregók, inkább hétköznapi emberek: diákok (Obscure, Silent Hill 3), apák (a 20. jubileumát ünneplő Silent Hill) vagy aggódó, esetleg gyászoló férjek (Silent Hill 2, Resident Evil 7). Persze a műfaj úttörője, az Alone in the Dark (a továbbiakban AitD) magánnyomozó főhőse, és a Resident Evil-epizódokban (a tengerentúlon Biohazard, a továbbiakban RE) domináló S.T.A.R.S. (ex)különítmény harcedzett tagjai még elrugaszkodtak a hétköznapi hősök toposzától.

Íme egy azóta készült kiváló videó az első fecskékről:

A jellemző protagonisták átlagossága a képességeikben is megnyilvánul: limitált a mozgáskultúrájuk, komótosan sétálnak, lassan fordulnak, a rájuk támadó rémségek gyakran lesprintelik őket, és nem tudnak Chow Yun-fatet megszégyenítően a levegőben dupla csőből tüzelni, sőt a műfaj klasszikusaiban még séta közben sem. A túlélő horrorok alapélménye a kiszolgáltatottság. A szörnyek túlerőben vannak, a fegyverek és a lőszerek száma borzasztóan limitált, így szinte képtelenség mindenkit lepuffantani. Egy FPS-ben a játékos a vadász szerepét ölti magára, viszont egy túlélő horrorban általában ő a préda.

Anno a terveim közt szerepelt, hogy az ismertebb szériák, mint az AitD, a RE, a Silent Hill, a Dead Space, a Clock Tower, a Fatal Frame vagy a Siren önálló cikkeket kapnak, illetve kronológiai sorrendben bemutatásra kerülnek a műfaj fontosabb sarokkövei, de aztán közbeszólt az élet, így végül csak a műfaj első fecskéit és a klasszikus AitD-részeket bemutató két rész készült el.

Legalábbis mostanáig, ugyanis az általam szinte hétre pontosan épp 20 éve először kipróbált és azóta is kedvelt RE2 leporolásán felbuzdulva újra végigküzdöttem magam a korábbi részeken (volt, amelyiken egyből ötször), így megfogalmazódott bennem egy retrospektív cikksorozat ötlete „jobb későn, mint soha” alapon, ami téma szerint tagolva, de nem feltétlenül kronológiai sorrendben dolgozza fel a RE-történelmet. Az első rész a Sony Playstationhöz köthető aranykort tárgyalja. Elsősorban a számozott részekre fókuszálok, de figyelmet szentelek a különféle portoknak és mellékszálaknak, de még a „zsákutcáknak” is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!