Az első nap

Indulás!

Hogy őszinte legyek, nagyon örültem, amikor augusztus közepére végre mindent sikerült megvennem, Hiro lefoglalta a buszt, a szállást, és már csak várni kellett huszonkettedikét. Úgy éreztem, sikerült elég jól felkészülnöm, fizikailag is összekaptam magam, nincs okom aggodalomra, jól fogunk szórakozni. A buszunk 8:40-kor indult Shinjukuból, előző este mindent összekészítettem, aztán aludtam valamennyit, fél hétkor keltem, és nyolckor már a pályaudvaron voltam Shinjukuban. Itt találkoztam a többiekkel, akik szintén ez idő tájt érkeztek. A busz japán precizitás szerint másodpercre pontosan indult, és elvileg két és fél óra alatt ért volna a Yoshida-trail ötös állomásához.

Kilátás a buszból. Itt is kéne túráznom egyszer...

Már maga ez az út is gyönyörű volt, mert elhagyva Tokiót a környékbeli hegyvidéken haladt keresztül az autópálya. A végállomásra jó félórás késéssel, dél körül sikerült megérkeznünk, ugyanis a hegy lábánál dugóba kerültünk. Hiába volt hétköznap, rengetegen akartak mászni, vagy csak kirándulni egyet a környéken. A kocsisor több kilométer hosszú volt, és a pár órás vesztegléstől csak az mentett meg minket, hogy a buszokat forgalomirányítók kiemelték a sorból, és előrevezették a parkolóig.

Yoshida-trail - 5. állomás, 2400 méter. Az egyik étterem a háromból.

Viszont ebből már lehetett sejteni, mi is vár majd ránk mászás közben. Az ötödik állomás nagyon jól ki van építve, több étterem és sok ajándékbolt található itt, ami szuvenír csak elképzelhető a Fujival kapcsolatban, az itt megvehető. Nálam a konzervdobozba zárt hegyi levegő csapta ki a biztosítékot, ez volt az abszolút sokk. Az az állat, aki kitalálta… meg aki megveszi.

Konzervált hegyi levegő. Ez még sokáig fájni fog.

Akklimatizálódás címszó alatt jó két órát töltöttünk itt, ebédeltünk, nézelődtünk és a többiek nekiálltak pénzt költeni ezerrel. Rájuk hatottak a kulcstartók, pólók, desszertek, de engem valahogy nem hoztak lázba. Egy sétabotot vettem, ezt már előre elterveztem, 120 centi körüli sima husáng, ami jó szolgálatot tett útközben (nem zúztam le vele senkit), nem mellesleg, nekem ez maradt fő emlékként. Különlegességét az adja, hogy majdnem minden állomás egyedi pecsétje bele lett égettetve az út során, így összesen 15 embléma van rajta. Ezt majd valahogy haza kell juttatni, ami nem lesz egyszerű kör, még ki kell találnom valamit. Miután mindenki összevásárolt minden vackot (amit persze cipelhetett végig az úton), két óra körül elindultunk az ismeretlenbe. Egyikünk se tudta, mire számítson, mindenkiben volt egy kis para, de ezt persze be nem vallottuk volna egymásnak.

A nyolcadik szintig

Szerencsére sikerült pont egy viszonylag embermentes periódusban indulnunk, mert az a turnus, amivel mi érkeztünk, már régen nekivágott a hegynek, a később jövők pedig még az éttermekben és a boltokban időztek.

Itt még mindenki nagyon vidám volt.

A hetedik állomásig nem volt különösebben izgalmas az út, mintegy ráhangolódtunk a környezetre és a terepre. Itt még erdőben, fák között haladtunk. Aztán ahogy feljebb értünk, változott a kép, elfogytak a fák, majd a cserjék is, végül csak a kopár hegyoldal maradt elszórtan egy-egy mindent túlélő gazzal. A talaj errefelé cseppet sem meglepő módon vulkáni kőzet, ez nem könnyítette meg a gyaloglást. Csúszik, süpped, nehéz normálisan elrugaszkodni róla, időnként sziklát is kellett mászni, ezek meglehetősen élesek, és sok részük instabil, könnyen kimegy a talaj az ember lába alól.

Itt még erdő...

...itt már nem.

Az első pár órában nem láttunk gyakorlatilag semmit, ugyanis felhős volt az idő. Úgy 1500 métertől 3000-ig sűrű köd borított mindent, csak néha-néha tisztult ki pár percre a környezet, ekkor lehetett látni a tájat, illetve a hegyoldalt. Ahogy haladtunk feljebb, úgy keskenyedett az út, kezdetben még több méter széles volt, végül csak egy méteres ösvénnyé szűkült. Közben szerencsére a hegyet borító felhő távozott, és egyre gyakrabban bukkant elő az alattunk elterülő táj, illetve a hegyoldal és a csúcs. Mindkettő lenyűgöző látványt nyújtott, amit végül a naplemente még csodálatosabbá varázsolt.

Az állomások.

A Fuji árnyéka.

Naplemente.

Viszlát napfény!

Tőlünk távolabb vihar tombolt, egész este lehetett látni a villámokat nyugatra, míg előttünk, illetve tőlünk keletre Tokió és az öböl terült el, igazán fantasztikus látványt nyújtottak. Óriási szerencsénk volt, mert a levegő páratartalma az évszakhoz képest alacsony volt, így kilencven kilométerre is el lehetett látni. Pár fényképen halványan látszik is a Skytree, ami normálisan csak ősszel lenne látható. A naplemente után a következő látványosságot a tiszta égbolt szolgáltatta, rengeteg csillaggal. Hiro szinte csak az eget bámulta, Tokióban a fényszennyezés és a pára miatt alig lehet pár csillagot látni, így ez ritkaság volt. Lelkesen magyarázott a különböző csillagképekről, amiket még az iskolában tanítottak neki, de látni őket csak nagyon ritkán volt szerencséje. Most kiélhette ezt a szenvedélyét.

Tokió éjjel.

Este nyolc körül érkeztünk meg a táborhelyünkre, ami 3250 méter magasan található. Elfoglaltuk a hálózsákjainkat, gyorsan nyugtáztam, hogy én itt nemhogy aludni nem leszek képes, de még megmaradni is komoly kihívás lesz. Az, hogy valami zsúfolt, itt új értelmet nyert. Már az üres hálózsákok is egymást érték, így pontosan annyi hely volt egy embernek, hogy cövek módjára elfeküdjön. Természetesen a lábak kinyújtása szóba sem jöhetett, mert az „ágy” végébe került a hátizsák, meg a bakancs.

Vajon milyen gyakran mossák a hálózsákokat?

Egy szobába, ami úgy tippre 6x4 méter lehetett, legalább 60 ember volt bezsúfolva, a szállás pedig nagyjából 250 embert tudott fogadni. Persze mindenki mászkált, horkolt, beszélgetett, úgyhogy a pihenésre szánt közel négy órát zenehallgatással töltöttem, és igyekeztem nem üvöltve elrohanni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!