Így kezdődött…

Intro
Amikor először Tokióban jártam, még 2011. novemberében, akkor láttam élőben a japánok szent hegyét a repülőgépről, aztán a hotelszobám ablakából. Ekkor döntöttem el, hogy ezt a hegyet meg fogom mászni, mert egyszerűen meg kell tennem. Azóta érlelődött bennem a gondolat, és most végre sikerült. Hónapok tervezgetése és készülődése után feljutottam a csúcsra. Igen, hónapok kellettek, mire minden összeállt, és elérkezett az a bizonyos nap, amikor öten elindultunk erre a kirándulásra. Ez több mint az eredetileg tervezett létszám, de szerencsére a hülyeség itt is ragadós. Először témavezetőmnek, Tomnak említettem az ötletemet, aki nem meglepő módon közölte, hogy jó gondolat, menjek bátran, de nélküle. Aztán Hiro volt soron, aki már sokkal lelkesebbnek bizonyult, Joe barátom is nyüstölte már ezzel másfél évvel ezelőtt, és ő úgy érezte, itt a lehetőség, ha tavaly a földrengés miatt nem sikerült, akkor majd most. Biztos, ami biztos alapon megkérdezte az intézetben dolgozókat is, akik közül még egy ember, Masashi is csatlakozott, és beszervezett még két csajt, így állt össze az öt fős csapat.

A csapat.

Nem bántam a dolgot, bár így minden további irányítás kicsúszott a kezemből. Ez valamelyest jó is volt, mert még a japánoknak is kihívás volt mindent leszervezni, másrészt innentől nem én döntöttem arról, hogy mikor, melyik úton, milyen ütemben megyünk. Ezek pedig fontos kérdések, alapvetően meghatározzák az élményt. Hála az égnek, a szervezett kirándulásokat az összes csapattag kerülni akarta, nem volt szükségünk vezetőre, illetve mi akartuk beosztani a programot. Így az utazási irodák kiestek, Hiro intézett mindent külön-külön, ami nem kis logisztikai idegbaj volt, de profin oldotta meg a dolgot. Rám az a feladat jutott, hogy mint „tapasztalt” túrázó gondoljak mindenre ami csak szükséges lehet, illetve, naná persze, a felszerelésem beszerzése, mivel minden cuccom otthon maradt Magyarországon. Ennek részleteit már a blogban elszórva leírtam, itt most nem ismételném meg. A lényeg, hogy aki netalán szintén ilyesfajta kiránduláson gondolkodik, és turistaként érkezik Japánba, hozzon magával túracuccot, mivel itt minden beszerzése igazi anyagi csőd és sok idő. Márpedig sok mindenre szükség van, ez nem az „elindulunk, aztán majd lesz valami” jellegű túra. Aki ezt a hegyet lebecsüli, az csúnyán megszívja, sokan haltak már meg saját hibájukból. Tehát, teljes felszerelés kell, alsóruházat, bakancs, nadrág, pulóver, kabát, sapka, kesztyű, sál, kamásli, esőkabát és hátizsák. Ez a pár dolog itt, Tokióban alsó hangon is simán belekerül hetvenezer jenbe, akkor is, ha tényleg igyekszik spórolni az ember és csak a legszükségesebb dolgokat veszi meg, előtte alaposan átgondolva, hogy valóban szüksége van-e rá.

Mt. Fuji
Nem szokásom hosszú és unalmas leírással untatni senkit, de ezzel a heggyel kapcsolatban van pár dolog, amit meg kell említenem. Ez Japán legmagasabb hegye, a csúcs 3776 méterrel található a tengerszint felett. Tokiótól cirka kilencven kilométerre helyezkedik el, ősszel és télen tisztán látható is a városból. Ez a világ második legmagasabb önálló hegye. Egy síkság veszi körül, teljesen elkülönül a sziget hegyvonulataitól, ez legjobban egyébként fentről látszik. Egy épp szunnyadó tűzhányó, amely átlag 300 évente tör ki, az utolsó ilyen eset 1707-ben volt, tehát már lassan esedékes egy újabb kitörés. Érdekesség, hogy nem a Fuji az eredeti csúcs, hanem két vulkán volt ezen a területen, a Komitake és az Ashitaka. Ezek mintegy hétszázezer évvel ezelőtt aztán fokozatosan eltűntek és belőlük emelkedett ki az öreg Fuji, ami csak 2700 méter magas volt. Az utóbbi tízezer évben jött létre az új Fuji a jelenlegi magasságával. Mivel magányos, kissé egyedi időjárása van. A csúcs kifejezetten hideg, még nyáron is gyakoriak a fagyok, bár a hó majdnem, de csak majdnem teljesen elolvad június elejére. Gyakori az orkán erejű szél, ami komoly veszélyt jelent a mászók számára. A felhők nem buknak át felette, hanem egyszerűen megkerülik, így gyakori, hogy a hegy közepénél felhő húzódik, míg a csúcson ragyogóan süt a nap. Csapadék van, de zömmel télen, hó formájában hullik, a hómentes időszakban a hegyoldal az állandó szél miatt száraz és poros. Erdő úgy 2700 méterig borítja, onnantól cserjék találhatók, majd 3000 métertől már csak gyomok élnek, és 3200 méter felett pedig gyakorlatilag a kopár hegyoldal marad.

A Fuji Tokióból.

A hegy hivatalosan csak július első hetétől augusztus utolsó hetéig látogatható, egyébként le van zárva. Nem hivatalosan persze fel lehet menni, de ekkor mindenki csak magára számíthat, nincs szállás és ellátás, aki bajba kerül, megszívta. Elég gyakoriak a halálesetek főleg a lezárt időszakban a pillanatok alatt megváltozó időjárás és a hideg miatt.

A mászási szezon alatt négy fő út vezet fel a hegyre, és ugyancsak négy lehetőség van a lejutásra. Emellett vannak utak a lánctalpasoknak is, amik az ellátmányt és a személyzetet viszik fel az állomásokra. Ezek vagy le vannak zárva a gyalogosok elől, vagy a lefelé vezető gyalogutakkal haladnak együtt. Vicces, amikor egy Caterpillar bulldózer eldübörög melletted. Az utak egyébként kövesek, sziklásak és zsúfoltak. Általában az ötödik állomástól indulnak a mászók, azaz 2000-2400 méter környékéről, mivel addig lehet felmenni gépjárművel. A gyalogutak viszont a hegy lábától indulnak, tehát, aki igazi kihívásra vágyik, és van két szabad napja, ezt is választhatja.

Gyalogutak

Amikor még magam tervezgettem, Gotembából szerettem volna indulni 1600 méterről, és két nap alatt feljutni a csúcsra. Ez a leghosszabb verzió, a legkeményebb, de a legszebb is egyben, és ezt választják a legkevesebben, így számomra ez tűnt ideálisnak. Ehhez képest a többiek a Yoshida-trailt választották, ami a legnépszerűbb, és az egyik legrövidebb. Minden teljesen jól kitáblázott, a helyi analfabétáknak (japánul olvasni nem tudók) sem kell aggódniuk, ők is érteni fogják a lényeget, a rendszer japán szokás szerint teljesen hülyebiztos, lehetetlen eltévedni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!