"Úgyhogy nem volt egy kéjutazás"

(...) Összeszedték először a nőket, aztán férfiakat is ilyen munkára. Hát aztán a Papa is belekerült a sodrásba. (...) – írta: Hunmugli, 4 hónapja

Nemrég voltunk a családdal a málenkij robot emlékhelyen, és az ott (is) szerzett élmények alapján elhatároztam, hogy megírom nagymamám emlékeit ezekről az időkről (is). Bár már ír egy naplót, azt mondta, ezek nem kerülnek bele - így mindenképpen megérte leutaznom hozzá egyik hétvégén, még akkor is, ha összesen alig egy órát tudott beszélni a témáról.

(esetleges zene az olvasáshoz) [YT Requiem for a dream][YT RFD remix]

[Innentől kezdve a szögletes zárójelek között az én megjegyzéseim találhatóak, minden más a nagymamám szájából hangzott el, én alig módosítottam - a beszélgetésünkről hangfelvételt készítettem. Ezt próbáltam minél kevesebb módosítással leírni, és ez az oka, hogy a szöveg igencsak sántít szövegként. Az időrendiség szintén nem stimmel emiatt, de erre inkább felhívom a figyelmet, mintsem hogy módosítsam a felépítést. A linkek nem fontosak, többnyire wiki cikkek arra az esetre, ha valaki lusta és tájékozódni szeretne.]

'39-ben tört ki a második világháború. A németek megtámadták Varsót [Lengyelországot]. A lengyelek ellenálltak, de nem sikerült. Földig rombolták - elfoglalták Lengyelországot a németek. Onnan megtámadták a Szovjetuniót. Sztálingrádi csata, Leningrád ostroma - sokáig tartott, de ellenálltak, és végül sikerült a németeket kiverni. Aztán az oroszok jöttek errefelé, kergették a németeket. Az orosz csapatok törtek előre, és '44-ben elérték Magyarországot. Hát... Ők felszabadítóknak nevezték magukat, de nekünk ellenségek voltak és úgy is viselkedtek. Beköltöztek lakásokba, elrekvirálták [hatóságilag lefoglalták] az ennivalót, megerőszakolták a nőket. [1944. november 15-én vonultak be Gyömrőre.]

Összeszedték először a nőket - vitték őket mosni a ruhájukat [a Mamát is elvitték egyszer] -, aztán férfiakat is ilyen munkára. Hát aztán a Papa [nagymamám édesapja] is belekerült a sodrásba. Több helyen volt, akkor még sikerült meglépnie. Rettenetes volt a felszabadulásunk. Az összeszedett férfiakkal kiraboltatták a gazdagabb villákat - ahonnan a lakosok elmenekültek. Még a Papa is rekvirált két ólomkristály-vázát, de már mind a kettő eltört. [pl. Gödöllőn és Mátyásföldén is volt rekvirálni, de onnan meg lehetett lépni]


a Papa - a képet egy festőnő rajzolta a vonaton; alul egy kicsit tükröződöm

Aztán kezdődött az internálás [kényszerlakhelyre / táborba telepítés] meg az elfogdosás, itt Gyömrőn is. Sokakat elvittek, nem tudjuk, hogy mi lett velük. A Papa abba a csoportba került, akiket előre értesítettek, hogy menni kell. Nem volt kibúvó, nem tudott hova elbújni, de ha elbújt volna, akkor mást vittek volna. Szóval nagyon kegyetlenül viselkedtek. Neki szerencsére volt három napja felkészülni, így becsomagolt ennivalót, meg egy váltás meleg holmit.

A Dobosi-villában [másik nevén: Máriási házban] gyűjtötték az embereket. A Dobosiak pedagógusok voltak. Azokat Őket kilakoltatták, nem érdekelte az oroszokat, hogy hova mennek, egyszerűen kilódították őket. Ennek a háznak a pincéjében ültek a kijelölt foglyok. Akkor még megengedték, hogy bemenjünk elbúcsúzni. Hát szörnyű volt - ugye nem tudtuk, hogy hova viszik, vagy mi lesz vele. Ez egy rettenetes érzés volt: ott összezsúfolva az emberek a pincében. Aztán mondták, hogy "Davaj!", ez azt jelenti magyarul, hogy menjünk a fenébe; még a Papa a kapuig kísért minket. De közben géppisztollyal követték. [Megpróbálták kiszabadítani is, azonban a levágott kövér kacsa nem járt eredménnyel - tanulság: az ajándék elfogadása nem feltétlenül jelenti, hogy a közbenjáró sikerrel jár.]


A Máriási ház még mindig a főút közelében fekszik

Azt később tudtam meg, hogy másnap hajnalban indultak, és Ceglédbercelig gyalog kellett menni. A hideg télben gyalogoltak Gyömrőtől Ceglédbercelig. [30km-es gyaloglás] Ott marhavagonba szállásolták őket. Ezeknek nem volt ablaka, az ajtót becsukták. Volt egy barátja apukámnak, aki egy másik vagonba került. Napokig utaztak, kaját nem kaptak - csak azt ették, amit vittek magukkal. És nem volt a vagonban WC. Felfeszítettek a földről egy deszkát, hogy ott végezzék el a dolgukat.

Akkor az egyik fogoly azt mondta, hogy ő kiugrik, megszökik. Próbálták lebeszélni, hogy azt sem tudják, hol járnak, mert kilátni nem tudtak, meg amúgy is hova menekülne, de aztán az ő csak kiugrott. Hogy mi lett vele, azt senki nem tudja - hogy megmenekült, vagy elgázolta a vonat, nem tudni. [Leereszkedett lábbal abban a lyukban, majd elengedte magát.]

Amikor megérkeztek az első állomásra, megengedték, hogy kiszálljanak, majd a Papa kereste a Török Sanyi bácsit - az egy jó barátja volt [akiről az előbb már szó volt]. És nem volt meg, és nem tudják, hogy mi lett vele. Nem tudni pontosan, hová mentek, mert azt nem közölték velük, de napokig tartott az út. Nem gyorsvonat volt, csak cammogott. Nem tudtak oroszul, de végül Baskíriában kötöttek ki. Az Szibéria legészakibb csücske [ez igazából é.sz. 54°, sehol nincs Szibéria legészakibb csücskéhez képest, de tény, hogy hideg volt].

Ott nagyon hideg volt, közel 40 fokos hideg [-40 °C]. Európai ember nincs ahhoz hozzászokva, és nekik dolgozniuk kellett: olajvezetéket építeni. Védőfelszerelés, vagy valami kesztyű nélkül - semmit nem kaptak. Hatalmas volt a kosz. Egy kis faluban voltak, és ott nem volt [rajtuk kívül] férfi a faluban, csak gyerek meg öregember. A fiatalokat - a hadköteleseket - elvitték. Hát a raboknak kellett volna dolgoznia, de nem bírták.

A Papának ráfagyott a bakancs a lábára. Meg egy életre szóló is hörghurutot összeszedett ott a hidegben. A lakossággal amúgy semmi probléma nem volt. Mikor a bakancs ráfagyott a lábára - hát orvos nem volt a faluban -, egy felcser, vagy sámán, vagy hogy hívták le akarta vágni a lábát. És a Papa nem engedte. Egész életében szenvedett ettől a fagyástól, mert ez egy komoly fagyás volt.

Még az őrökkel sem volt probléma: nem is őrizték őket tulajdonképpen, hát hova mentek volna a hófödte tajgán?! Úgyhogy szabadon jártak, de aki nem akart dolgozni, azt betették a bunkerbe - volt egy verem, egy ilyen földalatti bunker. Ott kaptak egy kenyeret egésznapi kajának. Egy napot voltak a bunkerben, vagy amíg nem óhajtottak dolgozni [vagy meg nem haltak].

A pici [és amúgy borzasztó] kenyérből, amit kaptak, a Papa a többiekkel együtt sakkfigurákat gyártott, és sakkoztak. Még az őrök is lementek oda sakkozni. Aztán a Papa rendezett egy sakkversenyt, amiről készült egy oklevél [és arról egy fénykép]. Ami nagyon bosszant, hogy az oklevél a Lacinál maradt, mert egy emléktáblát akart csinálni a málenkij robotosok emlékére. De ő közben megbetegedett és meghalt.


Kép a képről - emiatt ilyen görbe. Érdekes, hogy a Papa második lett, ugyanis nagyon jó sakkozó volt.

Egyébként a rabok a közeli városba is átmehettek, bár pénzük nem volt vásárolni, de nézelődhettek. És a Papa mindig nevetett rajta, hogy ott sétált az úton, és egy termetes orosz asszonyság egyszer csak nekiugrott egy marék hóval és elkezdte dörgölni a Papa orrát, mert már fehér volt az orra, [majdnem] megfagyott. Úgyhogy kegyetlen világ volt.

És mikor hazajött, mesélte, a dicső szocializmus hogy milyen nyomorú. Akkor még háború volt, az istállóban aludtak az emberek, mert nem volt fűtenivaló meg ennivaló.

Aztán mikor [az oroszok] belátták, hogy a magyarok nem bírják, levitték őket délre, Azerbajdzsánba. A 40 fokos hidegből a 40 fokos melegbe. Rengetegen meghaltak ott, már Baskíriában is. És fiatal nőket is elvittek. Egy párat ismertem, mikor már hazakerültek. Azok Ők is betegen jöttek haza. Szörnyű volt. Baskíriában a kolhozban dolgoztak.

Szóval ott kellett dolgozni a földeken. Az már nem volt olyan szörnyű, mint a vezeték építése. Évekig azon nevetett, hogy ott a helybéli parasztok fekete posztó köpenyt viseltek. A nyakuktól a bokájukig ért. És nem tudták elképzelni, hogy ebben a melegben miért kell a mezőgazdasági munkához ennyire beöltözni. És akkor rájött, hogy zseb volt varrva annak a köpenynek elöl, az oldalán, a hátán, és abba szajrézták a termést. Egy hatalmas nagy terület volt, amit egy ellenőr járt körbe lovon. Ameddig az ellenőr ellátott, addig megművelték, tovább már nem. [nagymamám elneveti magát - a dicső szocializmuson][korábban ezt úgy mesélte, hogy a széle be volt vetve a táblának, de a közepe nem - igazából mindegy, a lényeg, hogy sok földet parlagon hagytak]

Mindenki másképp dolgozik a saját földjén, mint a közösben, és hát ott sem volt nagy jólét. Aztán még két évet itt töltöttek (szóval kettőt Baskíriában, kettőt Azerbajdzsánban), és akkor még fürödhettek a tengerben. Majd megtudták, hogy hazamehetnek, és nagyon boldogok voltak. És a Papa hozott nekem ajándékot, ezt már többször elmeséltem. Egy gránátalmát. Amikor végre elindultak hazafelé, akkor is vagonban jöttek, napokig telt az út, mire hazaértek. Akkor még elvitték Debrecenbe egy hónapra, ilyen rehabilitációs táborba. Kivizsgálták őket, hogy nem hoztak-e be fertőző betegséget, aki le volt robbanva, azt feltáplálták egy kicsit, és aztán jöhetett haza.

Képzeld azt a boldogságot, mikor hazajött. És akkor átadta nekem az ajándékát, ami annyi idő alatt majdnem megrohadt. És én hősiesen megettem. Azóta nem tudok a gránátalmára még ránézni sem. Iszonyatos volt.

A Rákosi volt a főnök, és dicsekedett, hogy a hadifoglyok hazajöttek. Hát az apám meg az a társaság nem hadifogoly volt. Mert ő a MÁVAG-ban dolgozott, és az hadiüzem volt. Nem is vitték be katonának. Csak mikor kezdődött Pest ostroma, a gyárak becsuktak, és akkor hazajött.

Valamivel több, mint négy évig volt roboton. Az volt a baj, hogy nem volt szabad róla beszélni. De a Papa beszélt róla. Én azt csodálom a mai napig is, hogy a Rákosi korszakban nem került börtönbe, mert egy viccért is éveket kellett ülni. Már rögtön beszélt a dolgokról, nem csak évek múlva. Ami érdekes, vagy minek nevezzem, egyetlen egy lapot küldött a fogságból. Magyarul volt írva, de látszott, hogy cenzúrázott lap: csupa jót írt, hogy milyen jól érzik magukat, meg milyen szép minden, meg mit tudom én. De nem is ez volt a röhej, hanem a feladó: "cö-cö-cö-pö" - ez azt jelenti, hogy Szovjet Szövetségi Köztársaság - és a tábori szám.

Mi rögtön írtunk neki, amit nem kapott meg, és mi se kaptunk több lapot. És az szörnyű volt, hogy nem tudtad, mi van vele. Mikor hazajött, beszélt arról a nyomorúságról, ami kint van, eltekintve a háborútól. A lakossággal meg tényleg semmi gond nem volt. Még az őrökkel se. Baskíriában sem őrizték őket különösképpen. A tábori számot már nem tudnám megmondani, és a levél sincs már meg. Ennyi év alatt elkallódnak dolgok.

Megvolt sokáig, de... Úgyhogy nem volt egy kéjutazás. Ott a kolhozban is dolgoztatták őket. Meg szedtek mákot, és megették: kibontották a gubóból, aztán megették, mert ott sem voltak túltáplálva. De ott legalább meleg volt. [későbbi történetrész következik, amikor a Papa már hazajött egy ideje] Ami nagyon megható volt nekem, hogy akkor volt első osztály a vonaton. Akkor én már bejártam dolgozni, és menetiránnyal szembe az ajtónál ültem.

Ha egyedül utaztam, mindig olvastam. Akkor is olvastam. Szembe velem a középső ülésen ült egy apám korabeli férfi / bácsi. Nekem bácsi volt. Olyan merően bámult engem, hogy már ideges voltam, hogy mi a fenét bámul rajtam ennyire. Akkor ő észrevette, hogy kezd idegesíteni, és azt mondta: "Ne haragudjon, nem akarom zavarni, de hadd kérdezzem meg, hová utazik." Mondom: Gyömrőre. "Gyömrőre? Van ott nekem egy nagyon jó barátom, a Monduk Lajos. Nem rokona véletlenül?" Mert én hasonlítok apámra. Hát mondom hogy rokonom, vagy nem rokonom; az édesapám. Akkor fölugrott a helyéről, elkezdett ölelgetni; nem tudtam elképzelni, mi baja.

Akkor mondta, hogy együtt voltak fogságban. De mikor onnan elhozták őket, elkerültek egymástól. És nem tudták, hogy mi van a másikkal. Nem keresték egymást. Tudta, hogy a Papa gyömrői, a Papa tudta, hogy ő rákoshegyi, de nem tudták, hogy mi lett a másik sorsa. Rengetegen meghaltak ott [a roboton]. Rengetegen. Gyömrőiek is.

[A csalánlevesről tudsz valamit mesélni?] Ott csalánfőzelék volt a divat. [Akkor főzelék.] Ott ízlett a Papának, mert nem volt más. Mikor éhes vagy, akkor minden finom. Itthon is volt a kertben csalán, és szedett és főzött. Megkóstoltam én is, fúj de borzalom. Ő is megkóstolta: azt mondta, ez tényleg nem jó. "Kint jobb csalán terem!" A piacon árulták a csalánt, Baskíriában és Azerbajdzsánban is. Olyan dolgokat, amiket itt meg sem ennél.

Aztán hazajött, de akkor még meg volt hurcolva, hogy megérdemelte, hogy elvitték. [pl. egy ideig segédmunkásként kellett dolgoznia] Voltak azok az újdonsült kommunisták, akik olyan nagyon Rákosi-pártiak voltak. Mindig. Sokat mesélt, tudod, a hidegről, hogy milyen hideg volt. Például mikor vizeltek, ugye WC nem volt bent, meg fürdőszoba, ilyesmi... Úgyhogy kint kellett az udvaron elintézni a dolgukat. És hogyha a kis dolgukat intézték, akkor egy jégréteg jégcsík volt. [nevet] Ahogy elengedték, megfagyott. Meg köptek, akkor a köpés elgurult.

Egy beláthatatlan hómező, kegyetlen hideg, szegény emberek. Én nem voltam ott, csak az ő elbeszéléseiből tudom ezeket a dolgokat. Csak ugye a szocialista elvről megvolt a véleménye, amit mindig fennhangon hangoztatott. És volt a kultúrházban valami nemzeti ünnep, április 4. vagy november 7., mert akkor volt a dicső forradalom, és ott a színpadon vörös lepedővel letakarva volt egy asztal. Ott ült a vezetőség, az akkori gyömrői vezetőség.

Az egyik szónokolt, aminek a lényege az volt, hogy az a cél, hogy utolérjük a Szovjetuniót és építsük a szocializmust. És a Papa fennhangon elkezdte mondani: "Készítsétek ki a csajkát, mert én láttam, milyen az. Ott már 40 éve szocializmus van, és látom, hogy élnek az emberek." [csajka: kis fémedény] Akkor egy - barátja volt az is, nekem is barátnőm az apja -, a Jósti bácsi - egy nagy darab ember volt, akkora tenyere volt, mint egy péklapát -, azt' becsapta a Papa pofáját: "Fogd már be a pofád, Lajos.".

Kevesebbért elítéltek embereket akkor. Úgyhogy mesélt.[..] Mondjuk ezek maradtak meg bennem, mert már ennek több évtizede. De csoda, hogy hazakerült egyáltalán. Az volt az érdekes, hogy az őrök sem piszkálták őket. Az volt az aljas, aki valamilyen tisztséget kapott, hogy lágerfelügyelő, vagy munkafelügyelő, az még utálatosabb volt, mint az oroszok. Mert nagyon meg akartak felelni a kritériumoknak.

És pont az unokabátyja, az is kint volt, és mindig a Papán statuált példát. Mindig őt büntette meg. Aztán a Papa nem is állt vele szóba, mikor hazakerült ő is... Még a hazafele úton is haltak meg. Egy fiatal lány [Reikort Ilona] is meghalt, és napokig tartott az út, így kidobták a holttestét. Szóval nem egy kéjutazás volt. El tudod képzelni: 40 fokos hidegben csövet szerelni? Mert amit vittek, az hamar tönkrement. A lágerben, ahol laktak, nem volt fűtés. Volt egy ilyen kemenceszerű valami, de a nedves gallyak ott nem égtek, csak füstöltek.

Úgyhogy nagyon megszenvedtek a hidegtől. [a vonatos történetrész folytatása következik] És tudod az az érdekes, hogy ő jön haza a Gyula bácsival, azt Albrecht Gyulának hívták, és volt valamikor egy Albrecht főherceg. És őt is főhercegnek hívták, de egy aranyos ember volt. És akkor megadtuk a címet egymásnak, és amikor hazajöttem, mondom a Papának, hogy kivel ismerkedtem meg. Akkor felüvöltött: "A főherceg!". Rögtön írtak egymásnak. Először ő jött ide a feleségével, Rákoshegyről.

És akkor vettem észre, hogy mikor a szörnyűség elmúlik, túl vannak rajta, mert azért erős embernek kellett ahhoz lenni, hogy... És még ebben is találtak nevetnivalót, humorosat. Folyton arról beszéltek, hogy mi volt, hogy volt. Nagyon aranyos bácsi volt. Mikor anyád [anyám] már nagy volt, de még a rendszerváltás előtt, a málenkij robotosok kaptak nyugdíjpótlékot, 500 forintot. Ha már meghaltak, az özvegyük 250 forintot. És a Mama [a Papa felesége] ragaszkodott hozzá - a Papa sajnos akkor már nem élt -, hogy az a 250 forint is jól jön neki.

A Belügyminisztériumba kellett menni igényelni, ott megmondták, hogy nem ott kell, hanem itt kell, a Tanácsnál [most ezt önkormányzatnak hívjuk]. Két tanút kellett vinni, hogy igazolják, hogy a Papa kint volt. Akkor még volt tanú, de most már nem lenne, mindenki meghalt. Akkor mondtam, hogy átmegyek a Gyula bácsihoz, hogy tud-e erről. Mert akkor már beteg volt, feküdt. Átmentem, és mondom neki, hogy mi a helyzet, tud-e róla valamit.

Ezt mondta: "Marikám! Az én legszebb férfikoromból elvettek több mint 4 évet. Ezt nem lehet 500 forinttal megfizetni. És ne igényeld, mert apád forogna a sírjában." De anyád ragaszkodott hozzá, és végül a keresztmama meg egy közös barát jött el velünk [érintett nem lehetett tanú]. Meghalt szegény Gyula bácsi is.

Az egy rettenetes érzés, hogy a legközelebbi hozzátartozód évekig nincs, és fogalmad sincs, hogy hol van, vagy mi van vele. A Papa még elég jó karban volt, mikor hazajött, de volt, akire rossz volt ránézni. Akkor még [mikor hazajöhettek] két állomás volt Gyömrőn, a kis állomás meg a nagy állomás, és a nagy állomásra jött a vonat. [korábban két vágány volt, viszont az egyiket felszedték az oroszok - a másikon meg vitték a sarcot a Szovjetunió felé; ma már ismét két vágány van] Akkor már személyvonat volt, bár még az utazáshoz a marhavagon dívott a háború utáni években. Én iskolában voltam, akkor szóltak nekem, hogy megjött apukám. Akkor szaladtam az állomásra, és a piactéren találkoztunk.

Akkor felkapott engem, sírt örömében, hát egy szem gyereke voltam. Úgyhogy ízelítőt kapott a dicsőséges Szovjetunióból.


A Papa idősebb korában - ekkor már biztos hazajött

[Itt muszáj megemlítenem egy másik forrásomat nagymamám mellett, aminek a segítségével több hibát is kijavítottam a cikkben. Ez pedig az 1945-1947 Gyömrői rabok a gulagon c. kis füzetecske, amit nagymamám adott nekem, és több gyömrői történetét is tartalmazza. Az első kép kivételével mind innen van. A címe egyébként hibás, ugyanis a külföldiek, vagyis a robotosok is a gupvi rendszerbe kerültek, csak ez az elnevezés kevéssé ismert.]

Nézd, én nem voltam ott. Én csak azt tudom, amit ő mesélt. Hogy milyen hideg volt, mi történt a lábával, mit ettek, mit nem ettek, meg a sakkpartit. Nézd, a napok egymás után teltek egyformán...

De talán ha ott lettem volna is... Tudod elmosódnak az emlékek. Hát ennek már hány éve? 80 éves elmúltam, akkor meg hatéves voltam. [Több, mint 74 éve.] Nagyon mély nyomot hagyott bennem a szovjet megszállás. Mikor bevonultak, egy előcsapat jött gondolom. Toprongyos, rongyos, koszos emberek, nők is. És madzagon húzták a gépfegyvert. És aztán jött a rendes hadsereg. Első dolguk volt elvágni a villanyvezetéket. Akkor bementek a lakásokba, a rádiókból kiszedték a - hát akkor még lámpás [elektroncsöves] rádiók voltak, nem ilyenek, mint most - lámpákat, hogy ne lehessen hallgatni.

És azon röhögtünk, hogy elvágták a villanyvezetéket, és akkor volt egy csengő, de az nem villany volt, hanem kívül meghúztad, belül a lakásban meg egy harang megszólalt. És azt is elvágták. Az volt az izé, hogy mindig felálltak a WC-re. Akkor tudtuk, hogy kint a toppantós a divat, és azt hitték, hogy ez is olyan. És nem jöttek rá, hogy rá lehet ülni, aztán felálltak rá. Volt, mikor lecsinálták az ülést, mert nem akkora ülés volt, hogy ha ráguggolt, odaférjen a feneke.

Én nem vagyok a Németország híve, de itt állomásozott a Wehrmacht. [Ez is '44-ben volt, ősz körül; az oroszok előtt.] Nem a Gestapo, a Wehrmacht. Azok Azok bekopogtak, megkérdezték, hogy van-e hely, és a Mama tudott németül [ő a mostoha nagymama volt, német származású], és mondta, hogy sajnos csak egy szobánk van. Tisztelegtek, és elmentek. Bezzeg az oroszok nem érdeklődtek, csak bevonultak. Akkor itt laktunk már, és hat orosz beköltözött.

Az volt a szerencsénk, hogy a Benkóéknak, akik mellettünk laknak, a Bajza utca felé, nekik volt egy nagy üzlethelyiségük. Ilyen terményt árult a Benkó bácsi. Az az épület széles és nagy volt, és egész a Bajza utcáig leért. Oda újságírókat költöztettek be. Akkor a patrul [katonai őr, orosz volt] gyakrabban járt erre. [A patrul alapvetően az újságírókat védte, a lakosságot csak elvben, de mivel nagymamám közel lakott a zsurnalisztákhoz, ők nem voltak kitéve pl. erőszaktevésnek.] [ugrás] Úgyhogy itt olyan... Hát az, hogy megették a kajánkat... És hat orosz beköltözött. De nem bántottak, szóval még az ágyunkból sem raktak ki, hanem a földön aludtak.

Az egyik mindig az ölébe vett engem. Ilyen nagy bajusza volt, és olyan nagyon öregnek tűnt akkor nekem. Simogatott, meg puszilgatott, de hát féltem tőle - ellenség volt, meg vadidegen. Egyszer ránézek, s folynak a könnyek a szeméből: mutatja, hogy 3 gyereke van otthon. Tudod, ennek már száz éve, de néha eszembe jut, hogy vajon hazajutott-e. Tudod, szörnyű a háború.

Rákosiról hallottál már? [persze, fentebb is írtam róla - de akkor már belinkelem [link]] Valaki mesélte - én nem voltam Pesten akkor -, hogy egy darabig, úgy 48-ig jó volt. Úgy nyugodt volt, csak infláció volt. Milpengő, meg bilpengő, szóval nem ért a pénz semmit. És akkor egy ismerős mesélte, hogy ment Pestre. A vonattetőn utaztak, mert zsúfolva volt a vonat. Ki volt írva a százlábú hídra, hogy Rákosi jön! Rákosi jön!. Azt mondta: "Ki az a Rákosi? Hírét se hallottuk." Hát, Sztálin hű csatlósa volt. 56-ig egy rémuralom volt itt. Akkor aki részt vett a málenkij roboton, azt mellőzték. Mert az megérdemelte, az ellenség volt, azért vitték el.

[Felteszek egy régi történetre vonatkozó kérdést.] Május elseje volt, nagy felvonulás, és kötelező volt... Válogattak egy tánccsoportot, de több gimnáziumból. Aztán pont engem szúrtak ki, mert olyan jó izmos lábam volt a sok kerékpározástól. Eleinte tetszett nekünk; nem kellett suliban lennünk, mikor próbáltunk.

De ugye jött a nagy ünnep, és rettenetes meleg volt. Meg kellett várni, amíg felvonult a katonaság, a rendőrség, meg mit tudom én még mik, aztán jöttünk mi. És órákig ott álltunk. Tánclépésben kellett a tribünig - a Sztálin-szobor alatt volt a tribün, a lelátó - menni, ott állt a Rákosi pajtás, és mikor odaértünk, akkor le kellett hasalni, és kiírni, hogy Éljen Rákosi Mátyás!. És én voltam az i-n a pont. Tudod, mindent kívántunk a Rákosi elvtársnak, csak hosszú életet nem. Mindnyájan teljesen ki voltunk, szakadt a víz rólunk.

Aztán '56-ban ledöntötték a Sztálin-szobrot. [amolyan összefoglaló következik, a végéhez értünk] Úgyhogy cifra egy világ volt... Erről ennyit tudok mondani, amit a Papa elmesélt. Egyhangúan telnek a napok a hidegben; szórakozás nudli, semmi. Összegubódzva kuporogni egész nap, mert ugye marha hideg van. Azért mentek ki futni, hogy mozogjanak egy kicsit, ne dermedjenek le teljesen. Ott nagyon kegyetlen élet volt, munkaképes férfi a faluban nem volt, a magyarokkal nem sokra mentek.

Aztán belátták, hogy ez nem nekik való, így levitték őket közel Bakuhoz. Ott már valamivel könnyebb volt, épületben laktak, nem lágerben. Ott ismeretlen gyümölcsökből csináltak levest. Cukor nem volt. Szóval a kaja sem volt elsőosztályú, de azért nem haltak éhen.

Úgyhogy ennyit tudok mesélni a málenkij robotról.

Hirdetés

Minden

Azóta történt