3 év után én is vissza mentem dolgozni. Nálunk azért annyiban más volt a helyzet, hogy a gyermek velem jött, mivel óvodában dolgoztam. Szerencsétlen módon az óvónénije is én lettem, de sikerült ezt is okosan megoldanunk. Tehát én láthattam a gyerekemet a nap folyamán, és a háztartás és a férj ápolgatása ( ) maradt csak a nap hátralévő részére.
Fura volt azonban az első pár hónap. A helyemen volt egy beugró óvónő, akinek kellett volna még továbbra is a munka, de mivel én visszamentem mást kellett neki keresni. (végülis az oviban maradhatott...) Vhogy nem nézték páran jó szemmel, hogy visszatértem, és ezt éreztem is. Nem volt titok, hogy szeretnénk még egy gyermeket, és a főnökasszonyom a 3-4. hónapban már arról kérdezgetett, hogy mikor szeretnék teherbe esni. Ez meglepett, és kissé rosszul esett.
Ráadásul a munkahelyem is egyre gyatrábbul állt/áll. Csökkentek a támogatások az önkormányzat felől, csoportmegszűntetések és elbocsájtások várhatók. Mindent jól átgondolva végülis úgy döntöttünk, hogy vállalunk még egy gyermeket. Aki időközben meg is született.
Szerettem itthon lenni a várandósság alatt is. Nyugisan, kényelmesen készülhettem fel a szülésre, megbeszélgettünk mindent a nagylánnyal, és egyáltalán nem hiányzott a munka. Az előző alkalommal is élveztem a GYES, GYED minden percét. A gyermekemmel lehettem, és ez a fontos. Látni fejlődni, növekedni, okosodni. Mellette lenni, ha bajban, betegségben van. Sajnálom azokat a szülőket, akik ezt nem tehetik meg, holott szeretnék, de minden nap a megélhetésért kell küszködniük. Akik meg lemondanak arról, hogy a gyerekükkel legyenek, azokat pedig nem igazán értem meg.

Az anyaság, a szülői hivatás egy csodálatos, felelősségteljes munka. Igen, munka. Nagyon oda kell figyelni, tudatosan kell végezni, mert azonnal megmutatkozik, ha rosszul csináltál v.mit. És nem percekre, hanem évekre szól. Örök életre. Mert ha már a gyerekek a saját lábukon állnak, akkor is szülő marad az apa és az anya, akik minden pillanatban aggódnak a gyerekeikért.