"A gazdag bezárva is gazdag, és egyáltalán nem ugyanaz a szellemi állapot, mint amikor nem tudsz kimozdulni szórakozni, mert nincs pénzed.....A gazdagnak van tartaléka, és nyugtathatja az ab tudat, hogy a karanténnak záros határidőben vége. Így vagy úgy."
Gyanítom, pszichológiailag ugyanolyan frusztrációt okoz, hogy "szeretnék, de nem tudok menni", akkor is ha mondjuk az oka, az hogy kenyérre se telik, vagy hogy épp tilos/nem lehetséges. Lehet hogy rosszul értelmezem, de erről szólhat a bejegyzés szerintem.
A világ összes pénze is nálad lehet, most otthon kell senyvedni (OK, a medence, meg a 70"-os tv, stb. segíthetnek, de gondolom ez is úgy működik, hogy akinek van valamije, az úgysem lesz elégedett "csak" annyival, és ha bezárják a meglévő dolgaival bizonytalan időre, rá fog unni).
"Nem, és kész" - az okok lehetnek mások, de ha egy ember ezt kapja az arcába, az rosszul esik annak is aki ezt most tapasztalja először, és annak is, aki egész életében ezt kapja.
Hogy visszakanyarodjak a témaindítóhoz, összekapcsolva egy friss tv-riporttal amit láttam: az emberek nem tudják, mi lesz most a nyaralásukkal. Én meg:
Én 19 évesen láttam először a Balatont, és így 40-hez közel is két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam külföldön, és egy kezemen, hogy hányszor nem valamelyik környező országban. Pedig csúnyán mondva, most már megtehetném, hogy bármikor bárhova elmehenjek (jó, nem most, de értitek ) - egyébként meg nem teszem, mert csak fölösleges környezetterhelés.
Iskolás koromban nagyon irigy, frusztrált, szomorú (vagy ezek kombinációja) voltam, amikor a szeptember kb. azzal telt, hogy az osztály fele (na nem ám a többség, akkor még sokan nem engedhette meg a nagy nyarlást magán) azt mesélte egész szeptemberben, hol voltak a nyáron. Persze hogy egy gyerek hatalmas lelkesedéssel mesél, és valószínűleg nem érti (és rosszindulattól függetlenül nem is érdekli), hogy a másik nem értékeli ezt, hiszen neki nem volt lehetősége erre.
Na ezt érzik át most sokan szerintem.
[ Szerkesztve ]