Én személy szerint nem vagyok híve a táppal etetésnek. Akkor már inkább a változatos házi koszt, néha kis nyers hús, zöldséggel, de alapvetően minden amit a gazdi is eszik, leszámítva az édességeket. Persze a táp a legkényelmesebb, de szerintem hosszabb távon komoly egészségügyi problémákat okoz.

A minden amit a gazdi eszikkel az a baj, ha nem nyersen kapja a húst akkor pont a számára lényeges részek vesznek el.

Én kutyák nélkül nem tudok élni. És nem tudok hozzájuk kevésbé kötődni sem. Ilyeneket ne kérjen tőlem senki, mert képtelen vagyok rá.
Viszont az élet működését valóban el kell fogadnom, mert ez így fog menni a továbbiakban is akármit csinálok, 10 év. Fel kell dolgoznom és el kell fogadnom. Ezen még javítanom kell, mert nagyon durva mélypontok voltak, ez a cikk semmi ahhoz képest miket írtam privát csoportokban ahol szabad kéz van. Megijedtem saját magamtól is. Ilyen az mikor legtöbb éjjel a saját sírására ébred valaki, mert még mindig a kutyájával van álmában is. Mikor azt látom, hogy Elza fél és retteg és nem érti én miért nem mentem meg őt, én pedig megmozdulni nem tudok pedig meg akarom menteni, majd eltűnik és keresem sírva. Majd ő üldözött engem amiért nem mentettem meg. És ez csak az eleje...

De azok a hetek már elteltek, már nincs ilyen. Elfogadtam, hogy meghalnak. Ezt teszem most is, egyébként sem tudnék mást tenni. Én nem vagyok Gizgiz, nem hajtok bele százzal a szembejövő kamionba egy németjuhász miatt mint ő, annál jóval erősebb vagyok, ettől nem kell tartani. Az viszont nem fog menni, hogy reggel felkelek és gyönyörködök a napsütésben, a madárcsicsergésben és boldog vagyok a szép nagy kutyáimmal, mert minden tökéletes és gyönyörű. A nagy lóf#szt az, élőlények vagyunk egy végtelen nagy világban és az életünk csak egy szaros biokémiai folyamat aminek a vége az eltűnés, elkerülhetetlenül.
Nem kell félteni, erős vagyok, mosolyt meg örömöt is érzek és boldog is leszek majd, de a saját mentalitásomban. Régen sem voltam az idióta vihogó központi partiarc, inkább az elvonuló életen gondolkodó. Most megkaptam amin lehet gondolkodni, át is formál. Én akartam bölcs falkavezér lenni, akit az élet végigkarmol, a tapasztalat mardos, a hűvös szél borzolja ráncos homlokát, távolba tekint a lenyugvó napra, jön a sötétség és markolva a pórázokat megindul falkájával hazafelé. Ennek ez az ára.

Boldog vagyok, de ilyen. Mennem kell, mert várnak rám türelmetlenül és álmosan.

Ne aggódj, találkoztok még.

Semmi olyat nem írtam, hogy az első problémánál el kell altatni, félreértetted amit írtam.
A ki van kiért dologról meg a véleményem: ha túlzottan elérzelgősködjük a kutyával a kapcsolatunkat az nem jó az ebnek sem. Neki gazda kell, nem csak egy társ.

Az altatásról kb. azt gondolom amit Fehér Farkas is írt: "Meg egyáltalán egy ilyen zombi utolsó stádiumos állapotban mi az értelem fenntartani arra a pár napra csak azért, hogy lélegezzen."

---

Apámnak is volt egy Ónémetjuhász kutyája. Amikor megszületett az anyja kidobta az alomból, gondolom érezte, hogy nincs minden vele rendben. Mások nevelgették tápon és még kölyök korában apámhoz került. Pár éves korára előjöttek a betegségek rajta, egy csomószor jött az állatorvos, volt injekció, gyógyszerek, stb. de nem javult. Hosszú hónapok után, amikor már összevérezte a járdát és nagyon nehezen járt, az lett a döntés, hogy elaltatjuk.

A természetben ez a kutya kölyökkorában elpusztult volna, mert az anyja kidobta...

[ Szerkesztve ]

A kutyának gazda kell, falkavezér, az valóban igaz. Viszont utána, -ha ezek rendben vannak stabilan-, lehet érzelgősködni is és lazázni dolgokban. Az a kutya számára már nem probléma, sőt. Persze a végletekig nem szabad elmenni ott sem. [link]
Az érzelgős kapcsolat a gazda számára probléma mikor eltemeti.

A gazda-kutya kapcsolat egyfajta harmónia, ha mindkét oldal stimmel akkor nagyon ott van minden a helyén és meg lehet csinálni sok mindent szabadon. Meg kell hozzá skill is, meg belső kisugárzás, meg ilyen megfoghatatlan dolgok. Azt is elég jól érzik a kutyák, fáról lemászásunk óta együtt vagyunk, úgyhogy volt idejük kiismerni minket. Ha ezek megvannak nagyon jó alapot ad a további tanulásoknak is. Ha ezek nincsenek akkor meg szenvedés a kutyaiskolában is elérni a normális dolgokat.
Jelen esetben a hiba bennem van, a falka működik, az érzelgősség is oké, az elengedés viszont pusztított. Ezt magamnak kell helyre raknom, majd meglesz, ez idő.

Van egy fekete labim, 7éves, izületi problémákkal. Nem tudom, hogy mi a jobb neki: dokihoz hurcolni, műttetni, ápolni (ezt láthatóan utálja, retteg tőle), vagy elfogadni, ami van. Ez az én dilemmám.

Gyász, elengedés. Persze már semmi nem lesz olyan, mint volt, de ők Benned élnek tovább. Nem, nem akarják, hogy miattuk bánkódj. Ettől nekik nem lesz jobb, csak a többi kutynak rosszabb. Figyelj az új falkára, fel a fejjel, hisz Tőled függenek. Kell nekik egy búval bélelt falkavezér?

"S könnyek szöktem a szemembe a végére"

Születésem óta kutya mellet nőttem fel, 19! Évig volt mellettem egy törpeuszkár, se táp se extra dolgok, házikoszt, figyelve mit kaphat. Nőstény, de olyan védelmező ösztönnel és "tudással". Amikor apám betette pólyába a kiságyba és megszagolt, csak annyit mondott neki, "Ő a kisgazdád, bármi történit az életed árán is megvéded rendben?", lefeküdt mellém, 3 éves koromig a gyerekorvost is nyakon harapta volna aki csak hozzám ér és nem családtag annak ottan gameover. Gyerek? Kutyázik, Kutya? Gyerekezik. . Azóta nem lett utódja, nekem időm sincs sok 12-14 órákra meg nem hagyom egyedül, apám meg azóta se akar hallani a kutyatémáról (valószínűleg ott eltört benne valami).

Írásodat tovább küldtem, hátha megenyhül

Van ismerősöm aki abbahagyta a kutyatartást utána. Amit teljes mértékben meg is tudok érteni. Ekkora fájdalmat nem lehet túlélni, én is eltemettem magam mind a kettőnél. Pont ezért nekem is végigfutott párszor az agyamon, hogy ezt én nem akarom végigélni újra és újra és elajándékozom a fiatalokat ismerőseimnek akiknél tudom jó helyen lennének. De akkor is tudtam, hogy ez a mélypont nem tart örökké és utána meg óriási szenvedés lenne a tudat, hogy nincsenek nálam. Ilyen mélypontokon az ember agya kiég és nagyon sok hülyeség végigfut rajta, dolgozik, le van terhelve, keresi a válaszokat, a miérteket, mindent.
Nem, én nem hagyom abba. Sokszor temetem el még magamat, akárhogy is fog átformálni és leütni mélypontra a jövőben. Farkasvér csörgedezik ereimben, erről szól az életem, nem akarom abbahagyni a kutyatartást. Akkor inkább meghalok.

7 évesen még fiatal simán lehet műteni, ha nem tucatnyi ízülete vagy tucatnyi gerinccsigolya van szétmenve. Ha ki tudjátok fizetni akkor érdemes. Én megműttettem volna, de egyrészt a kora miatt se lehetett, másrészt sok csigolyája volt tönkre, nem volt rajta mit megműteni annyi helyen rossz volt.

Vagy hagyjátok ahogy van aztán kapja az ízületvédőket meg a doki adja neki a meloxikámot, metilprednizolont amikor szükséges neki, amíg élni tud velük.
K9 fullflex vagy inuflex, Aniflexi+, C11, Arthrocol rocky pro vagy mobility, Glycoflex stb. ami komolyabb termék ízületvédőkből.

Ez az, hogy nem. Már vagyunk a tudomány azon fejlettségi szintjén, hogy tudjuk amit mi léleknek hívunk az csak az agy működéséből ered és nem egy kézzel megfoghatatlan vándorló valami, dimenziók meg mindenféle tér között. Amint leáll a keringés kb. 5 perc után az agysejteknek annyi, azzal együtt minden folyamatnak ami benne zajlott, így a léleknek is. Nem megy sehova, nem megy mennyországba, nem repked körülöttem, se a kertben. Semmi lesz. A semmi felfogásához még nem vagyunk elég fejlettek ezért is él még a hit sokakban. Ami jó is, de egy olyan merengő, racionalista, realista szerű személyt, mint én, sajnos ez nem vigasztal.
És pont a semmi miatt olyan felülmúlhatatlanul fájó a halál. És veszi el elég keményen az értelmét az életnek. Vagy valakinek pont ez adja meg. Sokszor gondolkozom rajta a végtelen univerzum miért működik így.

Én is belehalok minden kutyám elvesztésébe, de mindig befogadunk egy újabbat, általában öreget, szerencsétlent. Vigasztalom magam hogy a kutyának jó volt az a kis idő is amit velünk töltött. Most is egy 12 éves fekszik a kanapé előtt két és fél éve van velünk, már előre rettegek.

A tudományról meg annyit, hogy senki nem tud semmit, maradjunk ennyiben

Milyen furcsa az ember, tudja, hogy el fog múlni, mégis keresi a szeretetet/szerelmet. Tudja, hogy fájni fog, de küzd érte.

Belegondolni is szomorú, hogy a 2 pici Tacsi egyszer majd nem lesz velünk. Amíg itt vannak az a lényeg.

Megható írás .... nem mondom , hogy egyes szakaszok olvasása közben nem tódult könny a szemembe . Nem firtatom , hogy egy ember , aki tele érzelmekkel , elköteleződéssel , felelősségvállalással miért nem talál társat a saját fajtájából (is) ..... Az előbb említett tulajdonságok szembetűnően előjönnek az írásból . De hagyjuk is .... nem erről szól a téma ... csak kijött belőlem .

Komolyra fordítva a szót ..... az élet és a halál kéz a kézben járnak , de a kettő között eltelt idő a lényeg . A te kutyáid elmondhatják ... aranyélet .

Jól tetted, hogy leírtad ezeket. Magadért és másokért, akik állattartók, és azokért, akiknek fogalmuk sincs milyen igazi állattartónak lenni és családként tekinteni rájuk. Ők talán egyszer átlépik a saját korlátjukat és megértik ezt.

Én a macskámmal vagyok ilyen viszonyban. Róla is legalább ennyit tudnék írni, mert a legtöbben azt gondolják, a macska más. Nem is tévedhetnek nagyobbat. Kutyával összehasonlítani meg végtelen ostobaság, hiszen evolúciósan mások, ezért mások személyiségben és viselkedésben is. De nem különbek abban, hogy szeretnek, örülnek, aggódnak, hűségesek,...

Kutya is van a közelemben több is, volt is. Sajnos ilyen gazdát, mint te viszont keveset látok a környezetemben.
Tiszteljük egymást és egymás állatát, legyen az macska, kutya vagy bármi. Tiszteljünk és segítsünk minden állatot. Sok szempontból szerintem tisztábbak és értékesebbek, mint az emberek.
Segíteni is akkor és ott kell, amikor szüksége van egy állatnak rá.

Ez azért nem ilyen egyszerű. Aki egyedül él, annak a kutya mást jelent, mint egy népes családban. 30 éve tartok kutyákat (most is van kettő), de van 3 (illetve 4) gyerekem is! Így a kutya a helyén van kezelve, imádjuk, szeretjük, mindent megkap, hogy szép élete legyen, de se több, se kevesebb! Ha elmegy valamelyik, mi is gyászoljuk, de soha nem ér olyan gyötrelmes lelki megterhelés, mint egy olyan embert, akinek amúgy nincsenek gyerekei. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy ilyen esetben a kutya legalább olyan kötődést képes kiváltani, mint egy gyerek, vagy más emberi családtag. Abban persze igazad van, hogy ettől még lelkileg durva lesz, és nem biztos, hogy egészséges ezt többször, a kelleténél mélyebben átélni, de a szeretet már csak ilyen. Láttam már embert kikészülni azért is, mert a kedvenc hársfája elpusztult, amit ő ültetett és éveken át nevelgetett. Ez még nem jelenti azt, hogy nem való neki a kertészkedés.

Szerintem én is így csinálom. Aki most van, első kutyám, de valószínűleg az utolsó is lesz.
Néha belegondolok mi lesz a halála után. Hát nehéz ügy. Imádom, mintha a gyerekem lenne. (Persze nem babuzsgatom, öltöztetem, meg nem tologatom babakocsiba, nem vagyok fogyatékos.)

A kutyatartásban sok az érzelem, ez így működik. Aki jobban kötődik hozzájuk abban több érzelem van. Annál jobban fáj. Hogy egészséges-e lelkileg azt felesleges szerintem boncolgatni, mert mindenkinek más. Vannak családos ismerőseim akiket pont ennyire megterhel, hiába vannak gyerekei.
Engem jobban tönkretenne, ha nem lennének kutyáim. Akinek a vérében van a kutyázás, annak benne is marad amíg meg nem hal. Természetesen ez ugyanúgy vonatkozik macskára, lóra stb. lovas ismerőseim is vannak bőven, mert vannak a családban lovasok, régebben lovagoltam is, polo meccsekre jártam stb., őket is le tudja lökni rendesen.

Jobb, már haladok előre, de tegnap is meg ma is sírtam értük. Csak így valamiről eszembe jutnak és elkap. Pár napja álmodtam velük, mondjuk nem pont kellemeset, de.. Ez ilyen.
Temettem már el nagyszülőt, szülőt is fogok nyilván, megmondom őszintén engem a családtagok halála kb. ekvivalens úgy érdekel ahogy téged a kutyák: sajnálom őket, de nem igazán gyötör meg annyira. Még a barátaim esetleges halála is jobban lesokkol, ők egyszerűen közelebb állnak hozzám, nagyobb részét teszik ki az életemnek. Egyébként nem volt rossz gyerekkorom, sőt kifejezetten társaságos, partiarcos, szüleim is tök lazák, fiatalos stílusúak voltak. Aztán középiskola közepe fele lettem ez az elmélkedő, elgondolkodó, komoly valami amit nem egy tanárom is megjegyzett. Ekkor távolodtam el a szülőktől is. Aztán lettem az a mai falkavezér aki áll a félhomályban és kémleli a világot kezében a lekopott pórázokkal. Egy rejtély.
De mint mondtam is a blog első oldalán nem mászok bele ebbe jobban pszichológiai szinten fejezeteket regélve róla.

Nem nem talál, hanem nem is keres, mert nem kell neki. Egyszerűbb, ha aszexualitásnak hívjuk, azt könnyebb megérteni. Az én életfilozófiámba nem fér bele, nincs is benne, sőt kifejezetten hátráltatna. Én pedig nem mászok bele emberi kapcsolatba aztán szenvedek egész életemben vele, közben tönkreteszem egy másik ember életét is a hazugságokkal és kifele a világ felé egy hazug álboldog kapcsolatot mutatunk, csak azért, mert a társadalom nehezen tudja megemészteni, hogy valakinek az élet másból áll, mint anyu-apu-gyerekek. Az embert az állatoktól a gondolkodása választja el, ez teszi alkalmassá arra, hogy a biológiai menetbe beleavatkozva másképp viselkedjen, mint a hagyományos társkeresés és családalapítás és egyedül éljen család nélkül. Ha úgy akar. Ha pedig hagyományos családalapítás szerint szeretne élni akkor úgy él.