A kutyatartásban sok az érzelem, ez így működik. Aki jobban kötődik hozzájuk abban több érzelem van. Annál jobban fáj. Hogy egészséges-e lelkileg azt felesleges szerintem boncolgatni, mert mindenkinek más. Vannak családos ismerőseim akiket pont ennyire megterhel, hiába vannak gyerekei.
Engem jobban tönkretenne, ha nem lennének kutyáim. Akinek a vérében van a kutyázás, annak benne is marad amíg meg nem hal. Természetesen ez ugyanúgy vonatkozik macskára, lóra stb. lovas ismerőseim is vannak bőven, mert vannak a családban lovasok, régebben lovagoltam is, polo meccsekre jártam stb., őket is le tudja lökni rendesen.

Jobb, már haladok előre, de tegnap is meg ma is sírtam értük. Csak így valamiről eszembe jutnak és elkap. Pár napja álmodtam velük, mondjuk nem pont kellemeset, de.. Ez ilyen.
Temettem már el nagyszülőt, szülőt is fogok nyilván, megmondom őszintén engem a családtagok halála kb. ekvivalens úgy érdekel ahogy téged a kutyák: sajnálom őket, de nem igazán gyötör meg annyira. Még a barátaim esetleges halála is jobban lesokkol, ők egyszerűen közelebb állnak hozzám, nagyobb részét teszik ki az életemnek. Egyébként nem volt rossz gyerekkorom, sőt kifejezetten társaságos, partiarcos, szüleim is tök lazák, fiatalos stílusúak voltak. Aztán középiskola közepe fele lettem ez az elmélkedő, elgondolkodó, komoly valami amit nem egy tanárom is megjegyzett. Ekkor távolodtam el a szülőktől is. Aztán lettem az a mai falkavezér aki áll a félhomályban és kémleli a világot kezében a lekopott pórázokkal. Egy rejtély.
De mint mondtam is a blog első oldalán nem mászok bele ebbe jobban pszichológiai szinten fejezeteket regélve róla.