Vigyorogva olvastam végig, ugyanis és tavalyelőtt nyáron jártam végig a perforált vakbelek útját

Akkor ismerős a történet...

A negyedik részre már eltűnt a vigyor a képemről. Hozzád képest én "olcsón" megúsztam. A perforált vakbél mellé kaptam egy tüdőgyuszit természetesen, némi húgyúti fertőzést természetesen, és aznap amikor engedtek haza, szétnyílt a hashártya - amit csak 8 hónappal később hoztak helyre.

"...hála a google-nak sikerült azonosítanom, hogy ezek a tünetek vakbélre is utalhatnak. Megemlítettem ezt a helyettes dokinak..." - Én a helyedben nem mondanék ilyeneket. Egyszer már én is megkaptam, hogy ha diagnosztizáltam magam, akkor minek rabolom a [háziorvos] idejét.

Ilyen sztorik után érzem, nekem mázlim volt, hogy egyrészt gyerekkoromban történt, másrészt apukám egy jó belgyógyász-háziorvoshoz vitt, pedig a gyerekdokihoz tartoztam.
Reggel voltam rosszul, délelőtt a doki mondta, vakbél. Dél körül már kórházban, délután már vittek be a műtőbe, akkor mondták, hogy bocs, még nem én jövök , pontosabban ránézett a sebész a beteghordóra és neki mondta (kötelező gixer) vagy 3 órával később jöttem én, nagyon féltem, de csak annyi maradt meg, hogy teszik rám a maszkot - KO - zörög alattam a kocsi, visznek a kórterembe készen.
Utána egy fájdalmas éjszaka következett, onnantól kezdve az unalom leküzdése egy hétig.

[ Szerkesztve ]

Ha a paciens gondolt a diagnozisra, azt megemlitette, az orvos megsem vette figyelembe, az problema. Az, hogy a beteg ettol eletveszelyes allapotba kerult, es neki lett igaza, az konkretan muhiba. Megerne egy bejelentest.