Hűha, nem is számítottam ennyi hozzászólásra, kiemelésre pedig végképp nem, de nagyon köszönöm 
Összesítve válaszolok a kérdésekre, gondolatokra, ha nem baj. Plusz kaptok egy kis forgatókönyvet is arról, ahogy én látom a történetet. A történet fiktív, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek benne olyan elemek, amik megtörténtek. Pont az volt ezzel a kis írással a célom, hogy egy elég hétköznapi epizódot fessek le két ember életéből. Nincsenek benne fantasztikus elemek, sem regénybe illő fordulatok, egyszerűen csak olyan, mint az élet: Váratlan és kiszámíthatatlan. Azt is szemléltetni szerettem volna, hogy nem vagyunk tökéletesek. Senki sem. Ilyen az emberi természet.
Az első szakaszban mindketten imádták egymást és tényleg úgy gondolták, hogy megtalálták a párjukat. De aztán a lány elment és akár akarta akár nem, akár az italra fogja (mint ahogy sokan teszik) akár nem, mégis olyat tett, amit megbocsátani talán meg lehet, de elfelejteni soha. Egy ilyen szálka örökre ott marad és ezt a fiú is nagyon jól tudta, ezért döntött úgy, ahogy. S bár majd megszakadt a szíve, mégis azt mondta legyen vége, mert ha egyszer elszáll a bizalom, akkor értelmetlen az egész. Aztán itt a másik nézőpont: A fiú túl féltékeny volt, mindig ellenőrizni akarta a lányt, túlontúl aggódott más srácok miatt, aztán lehet, hogy pont emiatt történt a lánnyal az, ami történt. Az meg, hogy kiderüljön mindig csak idő kérdése. Van hogy nem ilyen konkrétan, mint itt, de mindig kiderül.
Évek múlva pedig...ez a véletlen összefutás bármikor és bárkivel megtörténhet. A lány kiegyensúlyozott életet él, együtt él valakivel, jól keres, boldog. A fiú a múltban él, s bár nem vallja be magának sem, még mindig tartja magát az ígéretéhez, amit a lánynak tett valamikor nagyon régen. Nem boldogtalan ő, csak egyszerűen akkorát kapott, amit még mindig nem tudott feldolgozni igazán és nehéz újra bíznia. De az újbóli találkozás a lánnyal sajnos kegyetlenül rávilágított arra, hogy délibábokat hajszol, sosem lesznek már újra együtt, hisz a lány boldogabb mint valaha. Végre megkapja a kellő lökést és ráébred: Tovább kell lépnie!
A szokásos véletlen közbeszól, megismerkedik valakivel, aki újra képes összeragasztani a széttört szíve darabkáit. Hosszú-hosszú évek után, de újra boldog. Aztán váratlanul jön egy esti telefonhívás. A lány az, sírva és kétségbeesetten. A fiú hihetetlenül meglepődik, nem is tudja hirtelen mit mondjon. Felkavarja amit a lány mond, de próbálja vigasztalni és erőt adni neki, mert ő már átélte ezt egyszer (pont a lány miatt). Aztán jön a legnagyobb meglepetés: A lány még mindig szereti. Vajon igaz ez? Tényleg így érez vagy csak az összeomlott élete miatt vágyik vissza oda, ahol mindig is menedéket kapott? Vagy talán a fiú naiv ígéretében bízik, hogy örökké szeretni fogja? A kérdésére a gyilkos választ nem is a fiútól kapja meg, hanem a vonal másik végéből érkező lágy női hangtól. Bizony, a fiúnak már van valakije. Nem lesznek már együtt soha. (?)
Az élet nem mindig fekete és fehér. Néha hiába hisszük azt, hogy valami lehetetlen van, hogy hamarosan kiderül: mégsem az. De akkor lehet, hogy már késő. Legyen bármilyen komoly is egy fiatal naiv ígéret, örökké semmi sem tarthat. Soha. Ezen a léti síkon nem. Emberek vagyunk, hibázunk, bocsánatot kérünk, megbocsátunk, kétségbeesünk és sírunk. De mindig menni kell tovább. Hát ezt próbáltam érzékeltetni ezzel az írásommal 
Kár hogy nem jöttek össze a végén! Bár a csaj megérdemelte! 
Az olyan tipikusan emberi , földi . Mondhat bárki bármit , ilyenek vagyunk
