Engem meglepett, hogy dugtak benne. Arra nem számítottam.

+1 Szóról szóra ugyanezt érzem (többi hozzászólásaidra is, ezért se írok bővebben. Felesleges, mikor mindent leírtál amit írtam volna)

Amúgy remek lett a cikk! Jól összeszedett, kitértél mindenre amivel kapcsolatban érdekelt a véleményed. Mikor mindkettem ugyanúgy látunk egy játékot.. Az jelent valamit azért..

[ Szerkesztve ]

Egyébként ti az alap verzió borítójával ki vagytok békülve? Tudom, hogy semmit sem számít, de szerintem gagyi, méltatlan a játékhoz.

[ Szerkesztve ]

pont erre gondoltam mikor kibontottam, hogy azert valami latvanyosabb/hangulatosabb jo lett volna...

[link]

Komolyan eldobom az agyam ettől. Ez a Neil egy maximalista állat lehet vajon hány játékosnak hianyzott volna ha nem lehet egy komplett metallica számot eljátszani?

Van egy pár ilyen: [link]

[ Szerkesztve ]

Ezt is kifelejtettem az írásomból :

A jatekmechanikának van egy gyenge pontja, nem igazán nevezhető hibának, de kihasználható. Ez pedig a checkpoint-os felépítés. Ez megvolt az elsőben is, és azt hittem, hogy erre majd mostanra figyelnek. De nem, szerintem nem is akartak.

Szóval a legtöbb helyen - de nem mindenhol- át lehet egyszerűen futni az ellenségek között, a nehezebb részeken. Teszem azt, kopakodsz a fűben de észre vesznek. Ilyenkor a legtöbb esetben elég arra futni, amerre kell. És egy ponton a játék továbbhalad. Ez egyébként reális, mert "szégyen a futás, de hasznos" ugyebár. Egy pár rész van, ahol mondjuk egy ajtót kell betolni erőből, vagy egy garázskaput feltolni, az ugye lassú animáció, olyankor ez nehezen kivitelezhető, de nem lehetetlen.

És most eszembe jutott még valami. Az, hogy végre ebben a játékban nem nyomják a képembe mindenhol, hogy erre kell ugorni. Nincsenek fehérrel kiemelve mindehol a kiszögelések, kapaszkodók. Hanem ízlésesen, nem túl illúzióromboló módon vannak ábrázolva, még is majdnem mindig egyértelmű, hogy merre kell menni. Persze azért láttam én is ilyen ronda fehér kiemeléseket, de nagyon keveset.

Valójában Owen állítja le őket.
Ő az aki Abby örjöngését is szemmel láthatóan egyre kevésbbé tűri és felszólítja, hogy fejezze be.

Objektíven ő az aki legkevésbbé aberrált a WLF frakcióban (Mel-el együtt).

Ellie valóban megöl számtalan embert. De Abby barátai közül gyakorlatilag mindenki tevőlegesen nekitámadt.
Nora-nál volt talán kérdéses, hogy eleve gyilkos szándékkal eredt a nyomába és nem fogja élni hagyni semmi körülmény között. De később az Aquariumban már nem tűnt úgy, hogy ölni akar - kvázi önvédelem volt.

Érdekes, hogy a játék - az átvezető videókon felül is - rákényszerít a gyilkolásra. Ellenben a Metro Exodus-szal, ami döntési lehetőséget ad; gyilkolsz, vagy csak ártalmatlanná teszed az ellenséget, esetleg észrevétlenül suhansz át közöttük - befolyásolva ezzel a befejezést. Sőt időnként kifejezetten egyfajta célként határozza meg, hogy ne ölj meg senkit az adott helyszínen. A TLOU 2 még csak fel sem veti a gondolatot - kíváncsi lennék, hogy mi az a legalacsonyabb számú élet, amit kénytelen vagy kioltani a tovább jutás érdekében - kihasználva a játékban rejlő összes lopakodási potenciált.

Mindezek után, Abbynek volt 7 (?) éve átgondolni a bosszúját (főleg a körülmények teljes ismeretében, az apját nem csak úgy kivégezte egy bandita egy rajtaütésben, egy nagyon is megkérdőjelezhető morális döntés után húzta a "rövidebbet", amiért mindvégig kiállt mellette). Ellenben Ellie hirtelen felindulásból eredt a nyomába, egy nyílvánvalóan értelmetlen és feleslegesen kegyetlenkedő önbíráskodás után, ahol később már csak leginkább sodródott az árral. Nyílván a megítélésén nem sokat segít, hogy a játék csak egyetlen módot ismer az akarat érvényesítésre. A játékost kész tények elé állítja az összes átvezető videó (legyen bármennyire képtelenség és karakter idegen az adott cselekmény), semmi mérlegelési lehetőség nincs a kezében. Illetve abba is lehet hagyni a játékot - elnézve erre akadnak is példák.

No, 40+ játékóra után én is befejeztem tegnap este. Hagytam egy kicsit ülepedni a dolgokat, de még mindig felemásak az érzéseim.

2017 nyarán vettem egy PS4 slimet, kizárólag az exkluzív cuccok miatt (minden mást XONE-on játszom). Az első ilyen exkluzív (és tkp. a játék, ami miatt egyáltalán elgondolkodtam a PS4 megvételén) a The Last of Us Remastered volt – és 30+ évnyi videójátékos "történelmem" egyik legemlékezetesebb, legélvezetesebb játéka, ami mérföldkő és referenciapont lett nekem történetvezetés és dramaturgia terén. Többször végigjátszottam, tényleg imádtam.

A TLoU2 körüli szarvihartól tudatosan távol tartottam magamat – hallottam, hogy valami "botrány" van a játék körül, de kb. ennyi fogalmam volt a dologról; semmilyen hírt, cikket, fórumbejegyzést, YouTube videót nem néztem/olvastam/hallgattam meg a témában. Prekoncepciók nélkül, tökéletesen fogalmatlanul szerettem volna nekiülni, hogy a lehető legnagyobb élményt nyújtsa pont úgy, ahogy az elődje tette.

Az első pár óra után azt éreztem, hogy valahogy ez nem az igazi. Minden ismerős volt, de nem éreztem azt a jóleső érzést, amit vártam, és amit általában az ember érez, amikor egy számára kedves könyv/játék/film folytatását fedezi fel magának. Nem éreztem, hogy otthon vagyok a játékban. Nagyon furcsa ez, mert nem tudom megfogalmazni, hogy mit hiányoltam a játékból, technikailag tényleg a tökéletességig van csiszolva, gyönyörű, egy csomó apróságot, amikről most YouTube videók készülnek magam is felfedeztem és hosszú időt szórakoztam el ezekkel, és rettenetesen élveztem. A játékmenetről szintén csak jókat tudok írni: például végre sikerült egy frusztrációmentes checkpoint rendszert csinálni, ahol soha nem éreztem tehernek, ha meghaltam és újra kellett kezdenem egy-egy részt, mert nem 10-15 perccel korábbi pontokra dobott vissza a játék, sőt, egy-egy nagyobb népsűrűségű encounter esetén majdnem minden egyes leölt ember/infected után mentett. Tényleg nagyon elégedett voltam ezzel a megoldással.

A sztorinál viszont valahogy nem éreztem azt a sodró erejű lendületet, ami miatt az első résznél mindig alig vártam, hogy a gép elé keveredjek, és tovább gördítsem a cselekményt, néha napokig nem vettem elő a játékot. Így visszatekintve egy viszonylag kerek egésszé áll össze a dolog, tetszett a kétféle nézőpont bemutatása, viszont nagyon megosztó kreatív döntésnek tartom az főszereplő-antagonista oldalak cserélgetését, nálam ennek a vége az lett, hogy a játék végére egyik karakterhez sem kötődtem igazán, és emiatt számomra elmaradt az első részhez hasonló katarzis. A játék elején még viszonylag jól működött a készítők által kitalált érzelmi hullámvasút, aztán valahogy ellaposodott az egésznek a dinamikája. A szereplőcsere sem lepett meg túlságosan, már a prológus közbeni cserénél gyanússá vált a dolog, hogy ennek a két szereplőnek a szálait kapja meg a játékos.

Én egyébként valami olyasmi befejezésre számítottam, hogy Abby-ék megtalálják a Firefly-t, Ellie megtalálja Abby-t és itt a játékos kap egy döntési lehetőséget, hogy jégre teszi-e Joel gyilkosát és/vagy feláldozza magát a gyógymód érdekében (tehát egy hármas választást képzeltem volna el, 1.) Abby-nek annyi, Ellie meg megy haza a családhoz; 2.) Abby-nek annyi, de Ellie feláldozza magát 3.) Abby megmarad és Ellie feláldozza magát, nyilván ezeknél azért profibb módon kidolgozva a szálakat ).

A túlzott érzékenyítést kicsit én is soknak éreztem, ahogy most utólag utánaolvasgattam, valahol megértem hogy kiborult a bili emiatt. Nekem a zsinagógás jelenetnél volt először olyan gondolatom, hogy itt valami olyat akarnak erőszakkal letuszkolni a torkomon, amit én nem szeretnék egy videójátékba – és ez a dramaturgiai szerep nélküli, "just because" érzékenyítés, a konkrét témától függetlenül. Ezt a sajnálatos trendet amúgy nem igazán tudom megemészteni és rettentően elszomorít, hogy egyre többször nevelni szeretnének szórakoztatás helyett, ami megszokottnak mondható a "régebbi" médiumok esetén (pl. filmek), de a játékoknál sokkal nehezebben viselem valami miatt.

Egy pillanatig nem bánom a játékba eddig beletett negyvenpár órát, new game+-szal újra végig fogom tolni, mert ki szeretném platinázni, de kérdés, hogy másodszorra nem fogom-e már túl hosszúnak, vagy ne adj' Isten esetleg unalmasnak találni.

Összességében egy nagyon jó, de messze nem olyan hibátlan vagy tökéletes játékot kaptam, mint ahogy azt a tesztek többsége állítja; az első részhez pedig sajnos nem ér fel, pedig nagyon szerettem volna ugyanúgy rajongásig szeretni, mint azt.

[ Szerkesztve ]

Az első rész végén is hiányoltad a döntési lehetőséget?

Kíváncsi lennék, hogy ki akarta volna feláldozni Ellie-t az első rész végén. Egész végig kettejük küzdelmét, összefonódását láttuk. A második részben akarva/akaratlanul megosztották a közönséget. Sokkal jobban adná magát a választás lehetősége. Itt már nincs meg maradéktalanul az az érzés mint az elsőben, hogy ez a játék azért van, hogy elmeséljen nekünk egy felejthetetlen, fájdalmas, ugyanakkor magával ragadó történetet. Itt a két karakter szemben állítása kicsit kinyitja az ollót. Több értelme lett volna ebben a részben a választásnak, mint az elsőben.

[ Szerkesztve ]

Ami az elso reszt illeti, mikor anno 6 eve jatszottam, es lehetosegem lett volna donteni, en felaldoztam volna Ellie-t a vilag megmenteseert.
Ha most talalkoznek eloszor a jatekkal, es donthetnek a vegen, megmentenem Ellie-t.
Azota szuletett egy kisfiam...

[ Szerkesztve ]

Persze, biztos van olyan játékos aki feláldozná. Sőt ilyen kijelentéseknél ők fognak csak felszólalni, de nem hiszem, hogy ők lennének a többség. És egyébként is, az a történetvezetés jó volt úgy.

teljesen mindegy lenne. Megölnéd Abbyt, aztán 5 perc múlva megnéznéd mi történik ha megölöd Ellit ...

néztem PewdiePie-t és akkora csalódás volt az ember, hogy a partos résznél még mindig azt ecsetelte, hogyan nyírná ki Abbyt. És azt gondoltam milyen gáz, hogy nem értett meg semmit, aztán persze még mindig nézőpont kérdése és biztos én vagyok a hülye szóval el is engedtem.

[ Szerkesztve ]

Jogos.

Mit gondolsz miért van 100 millió feliratkozója? Vagy tudomis én mennyi? Mert nincs egy saját gondolata csak azt mondja amit hallani akarnak. És baromi sokan megették ezzel kapcsolatban, hogy ez a világ legrosszabb játéka, és Abby a valaha volt leggonoszabb és legundorítóbb karakter.

Holott csak az a különbség bármelyik másik sztori és e között, hogy itt ismerted azt akin bosszút állt. Ezt sokan képtelenek vagy nem hajlandóak még csak átlátni sem. pl. lehet hogy ha a MaxPayne-ben ismerted volna a főgonoszt és a lányával való kapcsolatát bemutatták volna, akkor ott is gyűlölhetnéd Max-ot. Vagy bármelyik klasszikus bosszúállós sztoriban.

Nem képtelenek àtlàtni, csak sokan, vagy legalàbbis ez a hangos kisebbség olyan jàtékot vàrt, ahol Dina miatt kell bosszút àllni és Ellie&Joel ezt közösen teszik.

"Béküljetek ki!"

Nem hiányoltam, mert az első részben egyértelműek voltak a szerepek illetve így volt íve a történetnek, a második résznél viszont a két főszereplő miatt ez változott, és szerintem (vagy inkább: számomra) ezért nem volt olyan katarktikus vége. Nem volt rossz a vége így sem, főleg, hogy a célt tulajdonképpen elérte: gondolkodik rajta az ember és most is beszélgetünk róla, ami jó, de bennem maradt hiányérzet.