Van egy mondás, amit nem biztos, hogy helyesen idézek:

A barátokat a bajban ismered meg, a családot pedig örökléskor.

Vannak egyébként mindenhol érdekes sztorik, íme az enyém:

Apámék hárman testvérek. Örökölték a szülői házat, és már az is érdekes, hogy hogyan. Ugyanis első körben, mikor nagyanyám meghalt, úgy végrendelkezett, hogy az ő hányadát csak az egyetlen lánya örökölje. Halálakor apám és a bátyja már gyerekes családban éltek, de nagyanyám utálta a menyeit és azt vízionálta, hogy majd ki akarják semmizni a fiait. Nagyapám felé hasonló volt a bizalma, attól félt, hogy újranősül és nem akarta, hogy az új asszony bármit is örökölhessen belőle.
Nagynéném persze érezte, hogy ez gáz, így lemondott nagyapám részére.
A sors fintora, hogy ezután
- Nagyapám 15 évig özvegyen élt, utána volt egy "barátnője".
- Apám és bátyja boldog, sikeres házasságban élnek máig.
- Nagynéném azóta 6 vagyonközösségből jött ki vesztesen (1 házasság, 2 jegyesség, 3 sima összeköltözős kapcsolat) ebből három alkalommal úgy, hogy terheletlen saját ingatlannal és kocsival ment be, és a két bőrönd bugyijával jött ki. Ilyenkor mindig nagyapámhoz költözött haza.

Aztán meghalt nagyapám, és hárman örökölték a házat. Nagybátyám győzködte a testvéreket, hogy adják el, élvezzék ki fiatalon az árát. Apám azt mondta, inkább rendbe kéne tenni, és kiadni, amíg hasznát nem látjuk. Nagynéném lapított. A nagy kussban eltelt 10+ év, és semmi nem történt, mert amint szóba kerül, hogy mi legyen, mindenki tereli a témát, vagy duzzog. Apám nem akar rá költeni, mert nem látni, hogy visszajön e valamikor a befektetés. Nagynéném nem akarja eladni, mert az a menekülő háza. Sakk-matt.
Mindeközben a ház udvarán a szomszéd "üzletember" lovat futtat, a padlásfeljárójában tyúkokat tart, a házat meg emiatt szétdúrják lassan a patkányok.