Mindig olvasom a bejegyzéseidet. Nem mindegyiket értem meg elsőre, sokszor kell neki egy kis idő. Tudom, hogy én vagyok egy kicsit lassú. Viszont majdnem mindegyik elgondolkodtat. Ülök a kertben, szívom a cigit, iszom a sört, és gondolkodok. Szerintem, ha egy írás gondolkodásra késztet, az már jó. Szóval csak így tovább, én mindig szívesen olvasom az írásaidat.
Szép hétvégét!

Köszönöm.

Egy ember elmegy a jóshoz, aki azt mondja neki:
-Uram, maga többmillió ember halálának lesz okozója.
Az ember a gondolattól rémülten ballag hazafelé, amikor meglátja, hogy egy kisfiú mindjárt leesik a fáról.
Ezt az egyet legalább megmentem -gondolja, gyorsan odaszalad és elkapja. A jó cselekedet tudat alatti, jóleső érzésével kérdezi a gyerektől.
-Hogy hívnak, kisfiam?
-Hitler Adolfka.

Mi a gyilkolás erkölcsi dilemmája akkor, ha a célpont egy népírtó diktátor, az aktatáskában pedig egy bevetendő vegyi fegyver dokumentációja, vagy a következő hónap halállistája van? Akkor azzal váltál tömeggyilkossá, hogy nem húztad meg a ravaszt.

[ Szerkesztve ]

Az írásom háttérsztorija azért ennél egy fokkal egyszerűbb, és tényleg csak a saját kárhozatom múlt rajta.

Akkor csak a példád rossz. Kiragadtál egy pillanatot, ami önmagában valóban a gyilkos/áldozat felállás. De, ha az összes körülményt figyelembe vesszük, akkor kiderülhet, hogy a gyilkos valójában egy kötelességét teljesítő hazafi, az áldozat pedig nem is annyira áldozat. Ebben az esetben a mesterlövész helyében lenne erkölcsi dilemmád?

[ Szerkesztve ]

"... és tényleg csak a saját kárhozatom múlt rajta."

Szerintem ezt ötven év múlva érdemes újragondolnod, ilyen fiatalon feleslegesnek érzem, hogy ilyen kijelentéseket tegyél - később ezeken csak mosolyogni lehet. De persze ezért vagyunk / voltunk fiatalok

Érdekes és értékes dolog ez a blog. Az előző logout nickem e-mail címe elveszett, ezért sajnos az a blog még régen odalett. Ettől függetlenül néha visszaolvasok egy-egy régi írást.

Megdöbbentem rajta, milyen keveset változtam 16 éves korom óta. Ugyanazok a gondok, ugyanaz a jellem vagyok Jó érzés volt visszatalálni magamhoz, és megérteni az akkori nyűgjeimet mai fejjel. Hiába, nincs is messze, csak hat év volt. De milyen évek azok, mennyi mindent megtapasztalhattam!

Az ember jelleme fiatal kortól kezdve már alig változik.

Pontosítok, a fiataloknak egy jó hányada, aki már gyerekkorától kezdve, valamilyen okból kifolyólag komolyabban áll az élethez, mint a többi fiatal, jellemzően olyan hamar szert tesz felnőtt tulajdonságokra és gondolkodásmódra, hogy az idő előrehaladtával ezek már alig-alig változnak meg benne.

Én is visszanéztem/visszaolvastam a 10 évvel ezelőtti önmagamat. Voltak meglepően mély és határozott gondolataim már akkor is, amihez a mai napig tartom magam. Én ennek örülök.

De ne felejtsük el, hogy a "koránérés" kétélű fegyver. A gondtalan, felhőtlen, felelősségek nélküli fiatalkor megélése komoly nehézségekbe ütközik....vagy meg sem történik. Ezt idősebb fejjel (~25év) én már bánom. Kell tudni élni és kell tudni megélni dolgokat.

"Kell tudni élni és kell tudni megélni dolgokat."
Meg túlélni.

Igazad van, de ez a része nem ehhez a témához fűződik.

Ráadásul ,meglátásom szerint, aki mindig csak a "túlélésre játszik", annak a személyisége sosem fog megfelelő ütemben fejlődni. Ugyanakkor a problémamegoldó képesség fejlesztésében eléggé sokat segít

Sztem félreértettél. Én arra utaltam, hogy mákom volt, hogy az első 25 évemet sikerült viszonylag ép bőrrel megúsznom. De, nagyon kellettek azok az őrültségek ahhoz az elégedettséghez, amit most érzek az életemmel kapcsolatban. Török börtönben még nem ültem, de ha most pörögne le előttem életem filmje, sztem így sem unatkoznék a mozin.

Így mindjárt érthetőbb. Igen, elbeszéltem a mondandód mellett.

Ezesetben, ha kettőnket össze kéne hasonlítani, én baromi unalmas lehettem/vagyok.
Én mindig törekedtem a nyugodtságra, kiszámíthatóságra, konfiktus és stressz elkerülésére. A stabilitás a mindenem, és ezt nem merem feladni holmi "kalandokért".

Hiba részemről...

En teljesen ambivalens voltam, a végletekig, most meg a világ legunalmasabb embere címét adnám magamnak, ha nem unnám magam
De ez így van jól, bar nem vagyok Panglosz mester, de valahogy eljutottam oda, hogy elfogadó lettem saját magammal szemben(de nem megalkuvó, legalábbis remélem), ami nagyon megkönnyíti hogy másokkal is az legyek.

Sztem ez csak abban az esetben hiba a részedről, ha nem lennél elégedett és a lelked mélyén másra, kalandra vágynál. Nem vagyunk egyformák. Van, aki a nyugit szereti, a családot, ragaszkodik a gyökereihez, stb. Engem az otthon szótól kiráz a hideg, a gyereksírásról pedig a lefejezés, vagy a vízbefojtás jut eszembe.