A nyelvek hanyatlásaként fogható fel azok egyszerűsödése, illetve azok leváltása egyszerűbbre.
Az egyszerűség nagyon felületesen nézve hatékonyságot jelezhet, de valójában az emberek kifejezései és gondolkodásuk csökevényesedik, alacsonyabb rendűvé alakul.
A magyar nyelv annakidején több múltidővel rendelkezett, az emberek finom jelentéskülönbségekre pl. több jelzős szerkezetet használtak a köznyelben is.
A nyelvújító mozgalom hatására - bár volt pozitív hozadéka - az addig használt latin és német szavak helyett sokat magyarral váltottak ki, így elmondható, hogy a magyar szókincs nőtt, de a magyarok szókincse nem.
A XX. században devalválódott igazán nyelvünk sok más európai nyelvhez hasonlóan, amikor is leginkább a technicitás és (vulgáris) szcientizmus terjedésének eredményeként talán mennyiségileg bővült a valóban használt szavak készlete, de minőségben mindenképpen alábbhagyott.
Tudomásom szerint egyik újlatin nyelv nyelvtani összetettsége sem mérhető a "közös ős" latinéhoz (a francia megközelíti).
A valamennyire ismert nyelvek közül a kifejezés csimborasszója a védikus óind lehetett, az európai nyelveknél összetettebb mai szanszkrit, csak halovány árnyéka annak.
Érdemes levéltárakban, könyvtárakban fellelhető régi iratokat, leveleket, könyveket olvasni, láthatóvá válik egy magasabb minőség és kifinomultság, ami jelenünkből hiányzik.
Az említett változás évtizedes léptékben is érzékelhető. Pl. Ernest Hemingway: Az öreg halász (aki valójában horgász) és a tenger vagy Fekete István: Vuk nem túl bonyolult regények "természetes" szókincsét, nyelvi brillírozását egyik mai író sem múlhatja felül.