ÁSÉS 2010.01.01.

Fejbõl alig kilátás tipikus esete fennforgás. Pénteken 10-re hazaérés, összerogyás közeli állapotban levés, szombat hajnalban kelés, Mátrába nõvel indulás, falusi életérzés megtapasztalás, romantikázás, hegyek között sétálás, kandalló mellett kucorgás, kerekes kútról jeges vizet hordás, azt kandalló kövén melegítés, így falusi luxus kialakítás, szombat éjjel keveset alvás, inkább összebújás, kandallóra folyton fahasáb tevés, figyelõ szem rajta tartás, nehogy kis rönk leégés, szoba kihûlés, Isten hidege minket megvevés, másnap 60 centi fehér lepelre ébredés, hólapát hiányra rádöbbenés, riadt gondolatoknak levés, hegyekben rekedés gondolás, éhes mókusok testünket elhordás félés, hóeltakarítási logisztikai feladatok megtervezés, elvégzés, örülés, magamat hegyi embernek gondolás, jég hátán megélés látás, tegnap késõ este hófúvásban 40-nel hegyekbõl letipegés, ABS dobolás megszokás, ASR lámpa jó ismerõsnek levés, hazaérés, faterral frissen lefõzött pálesz megkóstolás, fáradtnak levés miatt hirtelen betaszajtás, rá bort lögybölés, jónak levés gondolás, de másnap furcsán rogyottnak levés érzés, szal most már hazamenés vágyás, ma este feltétlenül korán fekvés gondolás.

Lázár Bence András - Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Petőcz András - Szaladni szemben a széllel

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszülve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmilyen időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel szaladtam előre - - -
ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene - - - részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.