×××× Az eredeti írás The DJ -től származik, a címe A fiú, aki sosem sírt. Ez annak csak egy átirata, az eredeti elolvasása nélkül nincs értelme! ××××

Régi mese ez. Egész biztosan igaz, ahogy a télapó is létezik. Egy ember lehet csak bizonytalan efelől, de hamarosan őt is elteszik láb alól a Pitypang utcai nagycsoportosok. Így hát én is kicsit félve adom tovább nektek a történetet.. Hol is kezdjem? Azt hiszem úgy érdemes, ahogy minden mese kezdődni szokott: (c) Lázár Ervin, 1983. ISBN: 9789633897065. Minden jog fenntartva!

Volt egyszer egy fiú. Nem volt hős, sem vitéz. Kardja sem volt, az egyetlen fegyvere pedig a májában rejtőzött. Kevesen ismerték igazán, kicsit magának való volt ugyan, de mindig ott termett, ha valaki a pohár fenekére nézett. Tisztelték, mert bárkit a pad alá tudott inni, és ezt próbálta minél olcsóbban megúszni; legtöbbször más piája volt, amit megivott. Sosem akart igazán alkoholista lenni, de ez a gondolat megbújt hátul az elméjében és már maga sem tudta mit is szeretne valójában. Az emberek csak ittasan látták. Sokszor aggódva oda is vetették neki, hogy: "Hát hogy van ez te kölök, hogy te sosem vagy józan?" Ő pedig csak hetykén, borízű hangjával felelt: "Eh eh...KÖZÖD, buzikám?!" Meglehetősen bunkó válasz volt, meg sem értették igazán. Azt viszont mindenki elismerte, hogy őt bizony még sosem látták józanul. Gyorsan el is terjedt az emberek közt róla a pletyka, hogy csakis valami fura szerzet lehet, hisz még nem sorvadt el a mája az eltelt huszonkét esztendő alatt. Talán nem is tud. És mint a legtöbb szájhagyomány útján terjedő történet, a végére ez is kicsit átalakult. Mindenki úgy emlegette őt, mint a fiú, aki még sosem volt józan, aki egy szocializálatlan ostoba barom, és aki talán nem is ismeri mi az a szájhigiénia. Ő maga jót nevetett ezeken, de sosem ellenkezett. Miért is tette volna? Magasról tett az emberek véleményére, hiszen tényleg egy szocializálatlan ostoba barom volt, büdös szájjal.

Egy nap a szokottnál is illumináltabb állapotban sétálva látták a fő utcán. Nem is sétált, inkább kóválygott. Méterekkel a járdától, közben pedig néha megpördült egyensúlyát keresvén, és ismeretlen kis csomagokat osztogatott boldog-boldogtalannak. Aki nem ismerte, elfogadta tőle, mert a gondtalanság netovábbja volt, ami körülvette, ez pedig gyorsan átragadt másokra is. Pár nap elteltével már a fél utca könnyűdrogokon élt, mert képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek. Dorgálták is őt kétségbeesve, mit tett velük, megfertőzött ezzel mindenkit és most már nincs menekvés. "Legalább annyit árulj el fiam, hogy mi az, amitől ennyire kész vagyok?" - kérdezte a kapualjban delíriumban fetrengő idős néni, akinek minden reggel lopott valamit a kertjéből a fiú már hosszú-hosszú évek óta. "Totttál kész vagy, néni. De most piálni indulok, mert tudom, hogy vár rám. Ezt teszi már évek óta. Csodálatos hely ez a Frici Presszó." A néni megsimította a saját fejét és egy félszeg mosollyal bólintott, jelezvén, hogy nem érti és most már útjára engedi. Elvégre nehogy miatta józanodjon ki. Egy darabig figyelte, ahogy lépked a járdán és talán a pár gramm eki miatt, de mintha a virágok is felragyogtak volna, amikor elhaladt mellettük a fiú. "Aeeh...gec.” Valami ilyesmire gondolhatott, majd feltápászkodott, de pár méter csoszogás után elesett egy nem régen odarúgott kőben és szörnyet halt. KI A GYILKOS?

A fiú közben megérkezett. Izgatottan kapkodta a fejét balra-jobbra, és kíváncsian kémlelte, hogy vajon hol van az ő tündérje. Nem telt sok időbe és már meg is jelent. Bizony, a vodka volt az. És akkor megdobbant a szív, megállt a lélegzet, gombóc került a torokba és elakadt a szó is. Az örök részeg fiú tudta, hogy ennél többet nem is kívánhatna. A szíve minden szeglete csordultig telt boldogsággal és tudta jól, hogy ezt neki köszönheti. Hónapok teltek el így, de még mindig képtelen volt betelni vele. Csak nézte és nézte, ahogy a zenegép neonfénye játszik az üveg szélén és a szívébe kimondhatatlan boldogság költözött minden egyes alkalommal, amikor a pohár fenekére nézhetett és általa elveszhetett a gondtalanságban. A fő utca is dalra fakadt és fütyörészett, az emberek rendesen be voltak állva. S bár ő sosem vallotta volna be magának, de ehhez neki is köze volt. "Egy feles nem tehet csodát."
De egy tabletta igen. Még ha az aprócska is.

Egy átlagos hétköznap volt. Pont olyan, mint a többi. Terjengett a jól ismert szag, az emberek pedig már messziről tudták hogy ő az, a felismerést pedig hangos üvöltözés követte. Inni ment, mindenki tudta. Akkoriban volt már valami furcsa füst is a levegőben. Közeledett a zárás, a nap már nem sütött olyan erősen és a zenegép is standby-ra váltott. Minden a szokott mederben ment köztük, egészen a búcsúzásig. Hosszasan szorította a felespoharat, hisz mindig nehezen váltak el egymástól. Most azonban valami más is volt. Megmarkolta a poharat, szorosabban, mint valaha. Senki sem láthatta, de ez volt az a pillanat, amikor a mindig részeg és felelőtlen fiú arca hirtelen komorrá és rideggé változott. Nagy csattanás következett.. "Azt hiszem darabokra tört a pohár a kezemben." - érezte a fiú. Percek teltek el így és az ég is egyre sötétebb lett. Rögvest ömleni kezdett a vér a tenyeréből, cseppjeivel pedig mindent átitatott. Lassacskán teljesen átázott a ruhája, mégis csak ült ott, a pultra meredve, szótlanul. Majd szép lassan hátrálni kezdett, ki a Frici Presszóból, s hiába próbálta minél erősebben szorítani azt a sebet, az egyre jobban vérzett, míg végül el kellett engednie. Akkor, ott, elszakadt benne valami. Hangosat koppant a padlón, érezte a fájdalmat, amit az aszfalt keménysége okozott. Az eső pedig csak szakadt és szakadt.

A következő hónapokban apró léptekkel haladt előre és megfogadta, hogy nem néz vissza. Nem, erős lesz, nem teszi meg, mert onnantól kezdve valami megváltozott. Nem ivott többé. Eltűnt belőle az a felelőtlenség, amit addigra mindenki átvett tőle. "Ne szomorkodj fiam, nem kell örökké így lennie.. Jön még vodka és lesz még kábítószer. Leszel te még részeg és fogsz még te magadon kívül fetrengeni." – vigasztalta a kapualjban fetrengő néni. "Te három bekezdéssel feljebb haltál meg” - felelte komoran a fiú.

Volt egyszer egy fiú. Nem volt hős, sem vitéz. Kardja sem volt, az egyetlen fegyvere pedig az eszében rejtőzött. Az emberek csak aggódni látták. Sokszor viccelődve oda is vetették neki, hogy: "Há e há hogy van ez te kölök, hogy te sose va’ részeg?" Ő pedig csak komoran, beletörődéssel a hangjában felelt: "Én? Részeg? Majd ha piros hó esik . Na, majd akkor iszom, addig biztosan nem."

Sok-sok év telt el és időközben új mesék születtek. Azt mesélték, hogy élt egyszer egy örök részeg fiú, akinek egy őszi délutánon megjött az esze. Az ég beborult, az eső szakadni kezdett és egy egész álló napig el sem állt. Olyan véres pedig azóta sem volt az inge.

Akárhányszor magamon kívül fetrengek valahol és büdös a szám, eszembe jut a fiú, és hogy talán épp most tart alkoholellenes előadást valahol. Persze ez csak egy mese. Az embereknek sohasem jön meg az eszük, nem roppantanak össze poharakat mély felismerésükben. De ki tudja... talán léteznek még igaz mesék.