A lufi

Nagyon örültem az új szerzeményemnek, az iskolaudvaron játszottam vele a szünetben. Űrrepülőgépet mintázott, olyat, mint a Columbia, persze csak elnagyolt, hevenyészett formákkal, de a hegyes orrát, lapos hasát, és hátraívelő szárnyait jól ki lehetett venni rajta. Halványrózsaszín volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Fel-feldobtam a levegőbe, és elkaptam, mielőtt leesett volna. Jól szórakoztam. Egészen addig, amíg ki nem csúszott kalimpáló kezeim közül és le nem szállingózott a földre. Tehetetlenül néztem az űrrepülőgép landolását. Szinte már láttam, ahogy szétpukkan, amint a kavicsos talajnak ütődik, de szerencsésen túlélte. Néhány aprót pattant, majd a hasán csúszott előre, hallottam, ahogy súrlódik a köveken. Végül megállt.

Fellélegeztem. De mielőtt felemelhettem volna a földről, valaki rálépett és a lufim abban a pillanatban szétdurrant. Tehetetlen dühvel néztem iskolatársamra, aki tönkretette, de ő csak állt, és rám se nézett. Olyan testalkatú lehetett, mint én, csak neki szőke volt a haja. Nem láttam még korábban, de ez érdekelt most a legkevésbé. Megfogtam a vállait, megráztam, és üvöltve kérdeztem: – Miért? Miért? Miért?!

De ő továbbra is elfordította a fejét, és nem szólt egy szót sem. Egyre vadabbul rángattam, és tovább kiabáltam. Aztán nála is elszakadt a cérna; felém fordult és visszaordított: – Hagyj békén és szállj le rólam! Még neki állt feljebb… Kicsivel a jobb szeme fölött találtam el, ököllel. Nem is védekezett ellene. Hanyattesett. A többiek próbálták felsegíteni, de ezt én már nem vártam meg, még mindig ökölbe szorított kézzel visszafutottam a terembe. Senki sem állított meg. Szerencsére tanár nem volt a közelben, így nem lett komolyabb ügy a dologból.

Lihegve ültem le a helyemre. Óra közben végig a történteken járt az agyam, fogalmam sincs, miről volt szó egyáltalán. Sajnáltam a lufit, de sokkal inkább foglalkoztatott a fiú viselkedése. Nem értettem. Bár a sajátomat se teljesen. Aztán jött a csengő és gondolataimba merülve mentem le megint az udvarra, és megálltam valahol a szélén, ahol kevesebben voltak.

Egyszer csak valaki hozzám szólt a hátam mögött, tisztán hallottam a többiek zsivaján keresztül is:
– Mondd, Te látsz?
– Tessék? – riadtam fel a gondolataimból, és megfordultam.
– Azt kérdeztem: Te látsz?
A szőke fiú állt előttem. És ekkor valami szörnyű dologra döbbentem rá. A jobb szemével, ami enyhén bevérzett az ütésem nyomán, ugyanolyan élettelenül bámult előre, mint a ballal. Mosolygott. Én pedig elsírtam magam.

2007. november 16.

* * *

Miután elolvastátok, gondolom sokakban felvetődik, hogy honnan jött az ötlet. És lehet, hogy meglepő lesz, amit hallotok, de amit leírtam, azt egy az egyben így álmodtam meg most éjszaka. Engem több dolog miatt meglepett ez az egész: egyrészt általában fogalmam sincs reggel, hogy mit álmodok, ha meg igen, akkor se szokott sok értelem lenni az egészben. Remélem, ebben azért van.

Korábbi írásom: Szimmetria