Emlék

Pont egy éve történt napra, percre pontosan 2008 egyik keddi napján 6:30-kor. Ennyi, vége, nincs tovább.
Egy év sok idő, de nagyon gyorsan elmúlt. Mikor elhatároztam, hogy megírom ezt az emlékezést nem gondoltam, hogy ilyen hamar itt lesz ez a keserű évforduló.
Mikor elkezdődött a vég, még mindenki reménykedett, hiszen volt aki már felgyógyult ebből a szörnyű betegségből.
Akkor kezdjük a történetet az elején:

Már jó ideje (már legalább 2006 eleje óta) fájt a füle mamának, zúgott neki, (és az idő előre haladtával később, főleg a lentebb írt kezelés előtt és alatta nehezen hallott az egyik fülére) sok bajra volt neki mindenféle okossága. De erre csak nem találta. Járt sok orvoshoz, fűhöz- fához, de azok sem tudtak semmit.
Nézték fülét, fogát, állkapocs kopását szinte mindent. Azonban állapota csak nem javult…
2007. szeptember-októberében úgy döntött elmegy bőrgyógyászatra megnézetni már, hogy mi van a homlokánál. Ott aztán íziben le is szedték a gyanús foltot.
Na ezt nem lett volna szabad.
Ugyanis a mintát utólag elküldték tesztre és kiderült, hogy az bizony melanóma volt és valószínűleg most szétszórták a rákos sejteket.
Persze lehet eddig is volt már áttét a fülénél, nem tagadom, de „csendben” volt.
Aztán elment a háziorvoshoz, ahol a szörnyű lelet mintha semmit nem jelentett volna… vagy talán már tudták, itt nincs mit tenni…sose derül ki. Szóval hagyták az egészet, mintha mi sem történt volna.

Mamám kicsit bele is törődött. Eltelt vagy 3-4 hónap, már 2008-elején járunk, ekkor apámmal megbeszélték, hogy hagyja a fenébe az itteni orvosokat, Pestre megyünk, ahol már olyan sok elfuserált kezelést és diagnózist helyrehoztak, megoldottak a családban.
Gyorsban kiderült, hogy nem csak ott van már áttét, hanem a nyaki nyirokcsomóknál is.
Már másnap műtötték, mert olyan sürgős volt. Persze itthon le se sz@rták 4 hónapig, csak hogy szemléltessem a kedves orvosok hozzáállását. De találtak áttétet még az orr-garatban is, majd megállapították, mikor kell majd menni a sugarazásra. Igazság szerint már másnap elkezdték volna, de az adott 2 hónapra nincs több kerete a kórháznak a kezelésre. A műtét előtti napon nálunk volt mama és akkor már erősen szuszogott, legalábbis észre lehetett venni.
Megműtötték a nyirokcsomókat és végül is jól volt, de az idő előre haladtával egyre nehezebben vette a levegőt ami a garatban lévő daganat miatt volt.

Már június is elröppent. Július közepe volt.
Nem is értem, hogy sikerült a budai onkológiára beutalni, főleg a reformnak nevezett kórházrombolás után, közben. De így is volt vagy kb.: 1,5-2 hónap várakozás, az említett keret kimerülés miatt.
Elkezdődött a sugarazás, és a kemoterápia, de erősen, mert már a végstádiumban volt.
Pedig nem látszott rajta, hogy bármi más baja lenne, ekkor még a vérképe is jó volt, 10 évet simán letagadhatott volna, pedig ahol dolgozott vagy 40 évet 3 műszakban, nem éppen fiatalító szalon volt.
Eleinte csak apám-anyám járt hozzá. Nekem még iskolai dolgom volt 2-3 hétig és az egyik volt osztálytársamnál laktam (ezúton is örök hálám). És nem túl biztató képet festettek az állapotáról.

Ekkor még az első vagy talán lehet a második hét után hazaengedték. Akkor még viszonylag jól volt a későbbi állapothoz képest. Hétvégén meg is látogattam otthon. Beszélgettünk sok mindenről, aztán csöngött a telefonja, egyik barátnője volt talán az egyik klubból. Beszélgettek amíg én ott ültem vele szembe, azt mondta, hogy fél, de nem a haláltól fél hanem, hogy előtte "megkínozzák” (ami valójában tényleg kínzás volt).
Nem fél a haláltól, mert minden szerette, rokona már a túlvilágon van (itt értsd a férjét, apját, anyát, testvéreit) és itt a földön ő már elvégzett mindent, ami nagyon fontos lett volna.
Mindezt csak finomabban, de nekem így is kicsit morbid volt, valahogy az élni akarás mintha lanyhult volna benne, nem ilyennek ismertem meg a huszonvalahány évem alatt. Bár később nem mutatta ezt az oldalát. Persze értettem én, hogy az elhunyt szeretteivel akart lenni.
Szóval ez egy fontos momentum, később még hivatkozok rá.
Ezután, a 2 napnyi hétvége után újra vissza kellett mennie kezelésre.

Én meg Pesten dolgoztam.
Kis kitérő: egyik nap akinél laktam akkor kapott egy hívást, sajnos az ő mamája egy székről esett le és combnyaktörést szenvedett és rá pár nappal meg is halt. Aznap éjjel mikor mondta, hogy meghalt, már az ágyban feküdtünk, részvétemet fejeztem ki…és mondtam is, hogy nekem pedig az onkológián van a mamám és közben az járt az eszemben, hogy vajon az én mamám mikor fog majd…..
(Meglátogatni meg azért nem tudtam, mert volt hogy csak 5-re fél 6-ra végeztem, mire odaérnék akkora letelik a látogatási idő.)

Letelt a hátralévő 2 hét és utána már én is jártam hozzá. Emlékszem mielőtt legelőször felmentem, egy vaterás ügyem volt kint a „peremkerület” legkiesőbb területén, ráadásul esett, zuhogott is. (Mért van az, hogy ha egy olyan helyre kell mennem, amit nem ismerek és nehéz odatalálni, mert rossz az utcaszámozás, tájékozódás is, akkor mindig esik.)
Csak nagyon nehezen találtam oda.
Ezután elázva mentem vissza az Őrs vezér térre, innentől kész megkönnyebbülés volt a déliig elmetrózni. Aznap anyámék is feljöttek, de én értem előbb az onkológiára.

Megmondom őszintén már mosódnak az emlékek, vagy hogy miről beszéltünk, azt írom, amire emlékszem.

Mikor beléptem a kis szobába láttam, hogy mamámon kívül még 3-an voltak bent. Bár én nem akartam a többiekkel beszélni, hiszen a kemoterápia elég sok erőt kivesz mindenkiből, nem akartam őket zavarni. De mamám büszkén mutatott be, bizonyára legbelül nagyon örült, hogy nemrégen szereztem meg a nyelvvizsgám.
Kérdeztem mindenről, hogy jól van-e, eszik, iszik-e rendesen, tud-e aludni. Mit szokott csinálni két kezelés között, vagy hogy hogyan történik maga a sugarazás.
Hát nem volt túl jól: inni még csak-csak, de enni már nehezen, a szájpadlásán, ínyénél és nyelés közben is fájdalmat érez. Mellkasa már megégett a sugarazástól, haja pedig nyaktájékról kezdett eltünedezni, és amit a legrosszabbnak tartott, hogy az étel ízét nem érzi csak azt, hogy minden keserű, és nem kíván semmi táplálékot.
Állandóan sok a nyála, de ez nem az a folyós, hanem sűrű. A sugár nem csak a bőrt égeti, meg a rossz sejteket, hanem az egészséges nyálkahártyát is sajnos.

Aztán átterelődött a szó, hogy hol voltam elmeséltem, hogy a város másik végéből jövök, hogy az esernyő gyakorlatilag megadta magát és azért áztam el ennyire.
Mondtam, hogy majd nemsokára jön apa és anya is. Mert én már délben feljöttem Pestre, de ők csak délután indulnak. Volt szó a konzulensemről is meg a szakdogatémáról, hogy mennyire elbizonytalanodtam. Aztán megjöttek anyáék is, talán fél órát voltunk még ott, mert 5-kor el kellett menni.

Nem emlékszem már rá hányszor voltam még fenn, de talán kétszer még biztosan a második hazautazásáig. Ásványvizet kellett vinnem neki, mint később mindig, mert én voltam a vízhordó.
Szerinte a budapesti víz rossz, megmondani nem tudta miért, de rossz volt. Mondjuk, amíg élt a férje artézi vizet ittak legtöbbször. Miután meghalt nagyapám, másik városba költözött ugyan, de akkor is a csapvizet csak módjával itta, ez volt a szokása, na. Azért valami igazság volt benne, még ha szüleim nem is értették. Mikor fent voltam huzamosabb ideig Pesten, hát a fürdés vagy mosogatás után már cserepesedett is ki, majd száradt ki a kezemen a bőr, ilyet otthon vagy strandon legfeljebb 1-2 óra lubickolás után tapasztaltam nem 5-10 perc után.

Ezután eljött egy valószínűleg végzetes pénteki nap, istenverte meleg volt, még be is mondták a rádióban, tv-ben, asszem a legnagyobb hőségriadó lépett érvénybe. 1,5l palackot vittem fel, de mire felértem már csak félig volt.
A papírokat gyorsan kiadták, az volt a feladatom, hogy elkísérjem haza, másképpen nem engedték ki. Már fél 1 volt az idő mikor elindultunk.
Így utólag bár ne engedték volna ki.
Állt a lábán, de gyenge volt nagyon és a meleg sem sokat javított a helyzeten. Mire leértünk az onkológia sarkán lévő kisbolthoz már nagyon ki volt szegény, pedig próbáltam lassan menni.
Bementünk a kis boltba 0,5L-es ásványvizet venni. Majd kifelé menet megkérdeztem, hogy nála vannak-e a kulcsok. Ez azért volt fontos, mert mikor az első hét után hazaengedték a kulcs az onkológián maradt, apám meg morgolódott érte, hátha ellopják és akkor zárat kell cserélni.
Bár meg se kérdeztem volna.
Elkezdte keresni hirtelen, de nem találta, egyre idegesebben kereste, végül meglett, de látszott hogy nincs a helyzet magaslatán. Ekkor pedig kicsúszott a száján: Vénségemre meghülyülök.
Hirtelen a lezajlott helyzet komolyságától szóhoz sem tudtam jutni, még egy nemleges, választ sem bírtam kinyögni. Csendben tovább mentünk a déli-pályaudvar felé.
Mikor leértünk az Alkotás útra ott szólt, hogy a gyógyszertárba megyünk guttalax-ért meg kenőcsért az arcára, mellkasára, de a patikában egy vén öregember vagy 10-12 percig válogatott valami istenverte gyógyszerek között, nem tudta eldönteni melyiket vegye.
Mivel 1 körül járt az idő ebédszünet volt, így csak 1 kiszolgáló volt ráadásul.
Már azon voltam, hogy szólok, hogy majd veszünk valamit aztán majd addig eldönti mit is akar venni, mert mi sietünk. Végül is elkezdte a pénzt előszedni a papa, de a fizetés után is még diskuráltak valamiről, szék az persze nem volt. Mondjuk légkondi az legalább volt.

Na mi is megvettük ami kellett, kimentünk a dög melegbe, gondolom a hűvös után ez nem tett jót neki, mikor a lépcsőkhöz értünk akkor mamám más irányba akart menni a lankásabb irányába, kérdezte is, hogy nem abba az irányba kell menni? Mondtam hogy nem.
(Végül is miután apámmal később beszélt, meg utána apámmal én beszélgettem, kiderült, hogy ő a lankásabb részen akart menni, de mivel nekem nem nagy kunszt pár lépcső én így mindig a rövidebb lépcsős szakaszon mentem és nem a lankáson, nekem az kerülőútnak tűnt.)

Ennek azért volt jelentősége, mert mikor felértünk a lépcsőn az árusok közé a metró bejáratához addigra rosszul lett. Már nem emlékszem mit tettem, akkor kicsit bepánikoltam, hogy mit is tegyek, és csak töredék képek maradtak meg…
Arra még emlékszem, hogy a zsebből kivettem a bérletem, és arra is, hogy nem mentünk le egyből a metróba. Csak pár perc múlva, mikor kicsit jobban lett.
Elmetróztunk, majd buszoztunk 1 órát a dög meleg buszban. Persze többször is hívtam apámat, de nem vette fel. Persze oké dolgozott. Bár így utólag nem értem, miért nem vett ki szabadnapot és ment fel kocsival érte.

Végül sikerült felhívnom, hogy jöjjön ki már az otthoni buszmegállóba. Innét haza vitte és a lakásán találkoztunk, mert én a bicajjal voltam. Ekkor beszélgetett apámmal és mondta, hogy nagyon ki van.

Ezután én hazamentem, és amit örökre bánni fogok az az, hogy ez a hétvége lett volna az utolsó, amikor még sok mindenre rákérdezhettem volna, de nem tettem. (tudom az olvasóban felmerül a kérdés ott volt 20 év rá, miért nem addig kérdeztem, sajnos utólag okos az ember….)

Vasárnap délután visszavitték apámék, de anyám elmondása alapján, mikor megérkeztek hozzá, ő csak ült az előszobában a széken előre dőlve, üveges tekintettel.
Hogy mi történt vele, vagy mit tett vagy mit határozott el magában abban a 2 napban már sosem fog kiderülni, pedig apám többször is volt nála szombaton.

Utólag apámmal való beszélgetés során kiderült hogy akkor pénteken, lehet hogy gyorsan mentem (pedig még nem is a saját tempómmal mentem), és az is hogy aznap még infúzióra volt vénásan bekötve, és véralvadást segítő szert is kapott, mert folyt a vér az orrából időnként, ami ugye sűríti a vért, és ez nagy melegben különösen nem jó dolog. Ha nem lettünk volna késében talán nem sietek.

Szerda
Apám, anyám felmentek. Augusztus 20. volt. Azt mondták, hogy kezd javulni a mellkasa, meg, hogy elég gyenge nem valószínű, hogy hazaengedik majd jövőhét kedden.

Szombat
Mondta apám, menjek fel, mert nekik más dolguk van.

Vittem az ásványvizet, de mást is: csokit, pénzt (a nővéreknek).
Azon morgolódtam, minek kell nekem cipelni ezt a vizet meg a nem kevés csokit, ha nem a fél, de a negyed országon át, mikor az onkológia melletti kis boltban is simán meg lehetne venni.
Odaértem, bíbelődött a csokik elrejtésével, és a pénz került valahogy szóba, a pénz ugyan is az övé volt otthonról nem a sajátunk, azt mondta, hogy vigyem haza a felét, mert abból akarja apámat kifizetni, meg hogy állandóan jártunk föl, de én visszakoztam és hárítottam, hogy majd apával lerendezik, ez nem az én dolgom és nem pénzért jöttem-jöttünk fel. Eltelt egy idő mire ennek a közjátéknak vége lett. Kínos volt nagyon, főleg a többi beteg előtt.
(Utólag ebbe is bele gondolva olyan volt mintha már tudta volna, hogy meg fog halni, mert olyan „lemondó” stílusa volt, mint azt az előbbiekben említettem, hogy fontos lesz, de ezt akkor ott hirtelen nem vettem észre.)
Már nem volt annyira megégve a mellkasa jobb színben is van talán, vagy nagyon jól leplezte, hogy rosszul van.
Még érdeklődtem, hogy látott e valamit a tűzijátékból, de azt mondta, hogy nem, az ablak nem oda néz.

Még azon gondolkoztam, ha hazajön mindenképp ráveszem, hogy családfát készítsünk, megkérdezem kiknek a képe lóg falon, bizonyára családtag, rokon üknagyapa, dédnagymama, de biztos vagyok benne hogy rokon.

Érdekes mód mindig valahogy sürgetett, hogy nem akarok-e menni már, mikor indul a buszom, de mindig ott maradtam ameddig csak lehetett, mint amit beterveztem, kivétel most.
És a "pénzes dolog" után hirtelen nem tudtam mit mondani, és most először egy korábbi járattal mentem haza. Végül talán csak fél órát voltam nála és ez volt a legrövidebb látogatásom.
(Ebbe is csak utólag gondoltam bele, hogy miért lehetett, talán azért hogy ne lássam a szenvedését.)
Lassan kimegyünk a bejárati kis teraszra, dohányzó emberek állnak ott. (Onkológia! A huzat meg csak viszi befelé a füstöt a kórtermekbe, hát Nagy büdös LOL)
Elköszönök tőle, puszi, megyek az úton lefelé, de még a kórház területén, visszatekintgetve megyek (közben arra gondolva lehet utoljára látom, hiszen ki tudja és a beszélgetés is furcsa volt így utólag, de még ott belegondolva). Sosem szoktam visszanézni, pláne nem integetni…de most valahogy ott volt bennem hátha utoljára teszem vagy utoljára látom, így hát visszanéztem és integetem.

Este a gép előtt ülve érdeklődik apám, mit is mondtam neki talán túlzottan is, mert az addigi részletek felett elsiklottam és most rájöttem milyen fontosak voltak.

Vasárnap
Nyugodtan telik, bár már arról beszélgetünk, hogy elég gyenge nem valószínű, hogy hazaengedik kedden.

Hétfő
Apám haza jön a munkából, menni akar fel majd Budapestre, mert délelőtt még felhívta (az anyját) mamámat és azt mondta, hogy rosszul van még a szokásoshoz képest is.

(Valójában kiderült később, hogy mikor én elmentem akkortól vagyis szombat késő délután óta rosszul volt ---sőt már aznap, mikor visszavitték múlthét vasárnap délután óta és már akkor szólt az orvosnak---, és kezelést sem kapott már "most" vasárnap óta, viszont az is kiderült hogy a telefon híváslistája szerint a hétfő délig egy csomó más, ugyan ismerős, de szinte idegen embert hívott fel, hogy miért, az rejtély marad örökre legfeljebb finom sejtésünk van).

Délután apám még felhívja többször, de nem veszik fel…rosszra gondolunk…össze is készíti a
dolgait, hogy felmegyünk, de megvárja anyámat, lefekszik addig is pihenni. Már 5 óra mikor szólok, hogy nem megy? Mert anyám még nem jött haza, mint utólag kiderült más dolga volt, nem tudott arról hogy rosszul van mamám. (Minek is létezik a mobil…). Felhívja újra mamám telefonját, de más veszi fel, egyik „lakótársa” azt mondja, hogy nagyon rosszul van, haldoklik.
Kérdezem, felmegy? Ránéz az órára 17:20… már nem…de erősködöm, hogy fel kéne menni.
De igaza van, mire felérnénk 19:20 óra is lenne. Keserűen visszaülök a gép elé, próbálom kiverni a gondolatot a fejemből. Talán még van remény és holnap még élve látja apám, és meggyógyul.
Hétfő este lefekvés közben a könny kicsordul a szememből, s arra gondolok van még remény, él (talán).

Kedd:
Elvileg ezen a napon lett volna vége a kezelésnek és hivatalosan jött volna haza.
Apám készülődik, késésben van, zörög, csattog, leesik a kulcs, zajt csap, felébredek, ránézek az órámra 6:30 éppen elmúlt, a következő gondolat kezd motoszkálni a fejemben: már vége, úgyis mindegy, hova siet. Ki is szólok ingerülten valamit, már nem emlékszek rá mit…visszafekszek, közben anyám is elmegy dolgozni.

8 óra körül felkelek, szarul aludtam, kimászok a konyhába gondolataimban csak ő jár, talán még él, felgyógyul hamar, nem lesz semmi baja, bent marad a kórházban még pár napot és jön haza és felépül, így nyugtatom magam.

Valamikor 9:30 és 10 között anyám felhív. Már a hangján hallom, de egyébként is mért hívna, ha nincs baj. Az első szavain még nem, de utána egyre érezhetőbb, áthallatszik még ha nem is mondta ki. Aztán kimondja meghalt fél hétkor,

ennyi üresség, nincs tovább. Számítottam rá, de a halálhír mindig a remény végét jelenti.

Még beszélek, de már nem igazán fogom fel mit is. Mondanivaló híján gyorsan véget ér a beszélgetés. Telefont kinyomom, leteszem az asztalra. Átmegyek a másik szobába, előveszek egy zsebkendőt, de még mindig nem fogom fel mit hallottam, még nem tudatosult, pedig gondolatokból csak egy van: vége! Nincs több küzdelem, sem lélekben sem testben….egyszerűen vége, nincs többé már mama…és most már csak könnyek vannak.

Délután hazajön apám Pestről úgy 2 óra körül, csak közli a tényt, kipakolja a táskát, meg a személyes holmijait, amit hazahozott. Odaadja a mamám telefonját, tegyem töltőre, nézzem meg kiket hívott még az utolsó napokban.
Elkezd kajálni, közben megjön anyám is a munkahelyéről. Elmeséli a többi részletet:
6-kor még fenn volt ébren és beszélt még a 3 másik emberhez a kórteremben.
Csendben ment el fél hétkor.
Anyám is sír.

A boncolás során megállapították hogy tüdőembólia volt, aminek nagy szerepe volt abban, hogy 1,5 hete a nagy melegben hazajött és rosszul lett.

Apámra nehéz időszak vár: semmilyen papír, ékszer, végrendelet nincs az „asztalon” amit lehetne vinni egyből ügyvédhez, megmaradt viszont a felelősség, ház körüli teendők, több dolog is mamám irányítása alá tartozott. Azokat el kell rendezni, más embert kell megkérni rá.
A lakást legalább minimálisan rendbe kell tenni, hiszen minden úgy volt, ahogy ott hagyta, hiszen visszajött volna, a hétköznapi tárgyakat meg senki nem rakja el…mindig kéznél vannak.

Olyan furcsa érzés most bent lenni a lakásban, nem adott rá engedélyt, hogy csak úgy hozzányúljunk a tárgyaihoz. De rendet teszünk szépen.
Így, komoran telnek a napok.

Temetés napja: balga gondolatok keringnek a fejemben, azon gondolkodom, vajon fogok-e sírni mikor ott állok majd…kedd óta nem sírok, könnyezek…vagy olyan kemény leszek, mint apám…sosem láttam még sírni se.
Persze készülődünk, anyám már napok óta: sütemény, kaja, felvágott húsok, vagy 100 főnek is elég lenne. Nagy a család sok a rokon, igaz az országban szanaszéjjel, nehéz is volt összehozni. Sokan még szombaton is dolgoznak.
Meg most kezdődik a suli szezon is egyeseknek (oda meg költözni kell).
Várunk a megüresedett lakásban…el-el majszolgatunk egy száraz süteményt, megjön egy pár távoli rokon, és már indulunk is. Jó meleg van…igazi vénasszonyok nyara, pedig az előző napok nagyon borongósak, hűvösek voltak

Odaérünk a ravatalozóba, meglátom az arcképet, az urnát, még hogy nem sírni…
Egyből könnybe lábadt a szemem…
Ennyire közel, de mégis távol.
Apám csak szipog, kicsit vörös a szeme, anyám is sír, mint ahogy sokan mások.
A sírhoz érve látszik, mennyien ismerték. Hatalmas a tömeg. Emlékszem mikor kisgyerek voltam, akkor az apai nagyapám (vagyis a férje) temetésén voltak hasonlóan sokan.
Zsebkendőkből már nagyon kezdtem kifogyni…de végül a részvétnyilvánításnak is vége lett:
Megsirattuk eltemettük…

Vissza az üres házba:
Rokonokkal beszélgetés mindenről, ki hogy van, mi történt vele.
Mesélnek hasonló szörnyű orvosi történeteket…elképesztőek, bár meglepődni nem tudok:
Volt a családban már sok furcsa halál: sztrókot félrekezelt, hasban hagyott kés, olyan daganatos, akin csak a hülye nem látta, hogy valami komolyabb baja van, mint amit megállapítottak az okos doktorok (ez az eset is megérne egy írást).
Na meg hát fél füllel innét onnét hallottam már hasonló eseteket…mennyire képtelenek voltak egyes eseteket felismerni, gyógyítani.

A beszélgetés során végül azt állapítjuk meg, hogy mama nem megfelelően mérte fel a dolgot, és azt a bizonyos haza utat nem lett volna szabad megtenni.

Hétfő újra Pest-Budán, próbálok minden másra gondolni: le kell egyeztetnem a szakdoga címet, konzulenst keresni valahogy, új órák: óóó matek 3, villanytan 3, fizika 3, egyik nehezebb, mint a másik, plussz nekem még van szakmai angol tárgyam is. Erre kell koncentrálni, nem csúszhatok el, mert ugrik az államvizsga.
Már 4. órája bent vagyunk a padokban….Elkezdődik a villanytan, egyik kedvenc tanárom mondja a követelményeket, a tanmenetet, némi véleményt, hogy miért van, vagy miért nincs szükség ezekre a tárgyakra.
Nehéz visszaszokni a padba: elkalandoznak a gondolataim: az elmúlt napok eseményei, a temetés stb…

Telt-múlt az idő…

Végül is sok, vagy majdnem minden papírt megtalált apám, köztük a mamám verses füzetét. Gyakorlatilag teli van versekkel…emlékszem, mikor még mondta, hogy éjszaka lefekvés közben jutnak eszébe. Meglettek azok az újságok is, amikben a verseit publikálták.
Beleolvasgattam néhányba és rájöttem, hogy nagyapám halála óta írogatta…de az emlékeiből!
Ugyanis, volt ott kiskorából, apám születésétől kezdve az 56-os eseményeken és a rendszerváltáson át, szerelmes versektől szinte mindenféle. Sőt még 1848-al foglalkozó vers is.
Bár sokat beszélgettem vele mikor még élt, rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, nem kérdeztem meg tőle, amire kíváncsi lettem volna.
A megtalált papírokból lassan kiderült, hogy honnét is származik a család…mert hogy mama sosem szívesen beszélt erről ..sőt kerülte a témát…sosem értettem (apám se) miért …az bizonyos volt, hogy nem kötődik egy rokonom sem a 2 bizonyos népcsoporthoz, de azt hogy miért nem mondta el nem tudom…vajon mi lehetett az a rejtély, talán már nem is fontos.

Nem tudom leírni, hogy sajnálom és hogy milyen dühös vagyok magamra amiért ebben az istenverte digitális világban mért nem vettem fel a hangját, videóra mozdulatait, nevetését.
Pedig az eszköz meg lett volna rá. De mikor lehetőségem lett volna rá, mindig elfelejtettem.
Persze képek vannak róla, 2 albumnyi is, de az nem ugyan az, talán majd egy rokon esküvői videóján meglelem :).

Közben persze lediplomáztam…a sors fintora, hogy 1 nap híján pont fél évre rá lett meg. Az is kiderült, hogy az a falu ahonnét a család származik, olyan közel van a szlovák határhoz, hogy majdnem át lehetne köpni, még a sírköveket is megtaláltuk.
A történet pedig folytatódik a való világban…..

Úgy gondolom ezen írásommal tartoztam ennyivel a nagyapának (ő volt a férje mamámnak), aki egyébként hasonlóan „értelmetlenül” és "érthetetlenül" halt meg kórházban, mint most mamám.
Ez az írás pedig része, kezdete egy családfakészítésnek, ami főleg majd apám elbeszélései alapján fog íródni…és majd a gyerekeim, talán unokáim fogják olvasni.

Köszönöm, hogy vetted a fáradtságot, hogy elolvastad.