Maximálisan megértelek. Édesanyám is ebben a helyzetben van, egy ágazatban húzta le gyakorlatilag az egész életét (papírbolt), két cégnél volt összesen. Az elsőt elprivatizálták, a második sokáig működött, de aztán a tulajdonos rákapott a kaszinóra. Azóta is kereskedelem, de sorba mennek csődbe a cégek, és egyre bizonytalanabb a holnap.

Végül is megbecsülik, mert nagyon jól dolgozik, de mindig a feje (fejük) felett van, hogy holnap már nem kell jönni, plusz fél órácskát bent kell maradni felmosni, plusz fél napocskát be kell jönni (szombat) amit nem fizetnek ki, stb. stb. mindezt kb. a fenti nevetségesen alacsony fizetésért. Ha ez is megszűnik, nem veszik fel sehova. Leépítés pedig mindig van, csak most jött egy pici levegő, amikor bevezették a nők 40 éves nyugdíjkorhatárát, mert akkor sokan elmentek.

Pedig ez a szakma, amit választott (kereskedelem) egy olyan, amiről mindig is azt hitte az ember, hogy erre mindig is szükség lesz, meg lehet belőle élni, lesz rá munkaerőpiaci kereslet. (szakképzett kereskedőről beszélek, nem a görkoriscyndy-k pulttámasztásáról)

Halkan jegyzem meg, lassan én is menthetetlenül a szakmámban ragadok, és egyre inkább elfog a rettegés, hogy mi van, ha az utcára kerülök, merre tovább családdal gyerekkel majd.

Számolgatjuk a hónapokat, és imádkozunk, hogy jövő októberig ne változzon semmi, akkor telik ki neki a 40 év.

[ Szerkesztve ]