Elém elég elém tenni egy piros gombot, leszek az, aki megnyomja, szívfájdalom nélkül és még csak nem is érezném feltétlenül elhamarkodottnak azt a nyomást. A 9000-ről jut eszembe, hogy a kisgyermek is gonosznak érzi a szüleje racionális, de adott esetben kellemetlen döntését. Jó dolog az önmegkérdőjelezés, de sokan egybe mossák a gondviselés igényével - még ha ténykérdés is, hogy egyértelműen önsorsrontóak vagyunk, tehát legyen is felettünk kontroll/könnyítés, de ne is, lebegjen ott valami, ami azért leszabályozható, ha mégsem tetszik, itt tartunk most az GPT-like rendszerekkel is - esetleg keverve egy finom kis Stockholm-szindrómával és már is nehéz kibogozni a tutit.

Felmerül még párhuzamban a tudatosság-tudattalanság és a gépi korlát problematikája is: valójában a jelen problémái közül melyikre/miért vagy a jövőre vonatkoztatva miben bízva erőltetünk akár egy AI-t, illetve ha bajos döntéseket hoz, miért engedtük szabadjára azon az elégtelen szintjén akkor. Általában kell egy isten, ha technológiai, akkor olyan. Felismerjük-e amikor még mindig önmagunkra reflektálva cselekszünk, döntünk és mikortól kezdődik új fejezet, vagyis egy emberi érdekekkel nem kibélelt, azoktól elkülönülő és önálló döntésről mikor beszélhetünk.
Létezik-e egyáltalán bármi is ami nem mi vagyunk - minthogy mi tárgyaljuk és alakítjuk a tárgyalást és tárgyalni valót magát is - és ha igen, fel tudjuk-e azt fogni vagy csak azt hisszük - nagy torzító elem az egó. Lásd a nyitókérdést is, lehet kötözködésnek is értelmezni, de jó irányba mutogat: felülről érdemes nézni egy problémát, több szempontból értelmezni, kiszakadni a napi, ránk vonatkozó rutinból. A köznapi, egymás közti értésben sem kevés segítség az ilyen hozzáállás. A megélhetés folyamatos harcai persze elnyomják az ilyen szellemi huncutságokat.