Az eltűntek

(Eredetileg válasznak szántam egy korábbi bejegyzésre, de túl hosszúra sikeredett, így inkább ide került.)

Gyerekkoromban volt pár jó barátom/bűntársam, akik "eltűntek" záros időn belül.

No, szégyenszemre sikerült elfeledkeznem a nagy Re-call közepette A lányról. Szóval az R0:

Dzsordzsi (Leánykori, polgári nevén Georgina)
Az első szerelmem. És én az övé.
Mint ez kiderült a húszas éveink elején, mikor újfent találkozgattunk - és akkor már kissé felnőttesebb fejjel meséltünk egymásnak, hogy pedig akkor én mennyire... de, baszkikuli' akkor én is beléd..! És akkor... és akkor.
Negyedikben együtt táncoltunk, mint hercegi pár a farsangon.
(A sulinkban volt egy ilyen szokás akkoriban, hogy az alsós farsangi bálon a negyedikesek, felsősön a nyolcadikosok által felállított udvartartás előtt vonulnak fel a jelmezesek. Kis szereplés, egy keringő, vagy polka, vagy csárdás, amit betanultunk és előadtuk a nagyérdeműnek.)
Szóval, mint utólag kiderült, már negyedikben úgy voltunk, mint az ecceri' vakpaci a gödörrel...
Seráfütty, elrepült négy év és megint kéz a kézben találtuk magunkat a bálon. Valahogy megint úgy alakult. (Khmm.. mert a párválasztás után a réten 'meggyőztem' Petit, hogy ő nem akar Dzsordzsival táncolni!)
És akkor is mindketten...
Közben hetedikben tán, egy színházi darabban is párt alkottunk, méghozzá szerelmes párt.
Mai napig felsejlik, ahogy fogjuk egymás kezét és azokat a szavakat énekeljük egymás szemébe nézve a szerepben, amit szívünk szerint akkor mondtunk volna...
De, valahogy nem úgy alakult, hogy mi ketten.
Fiatal felnőttként, mikor beszélgettünk ezekről, még mindig ott volt az a szikra(?) vagy nem tudom mi. Akkoriban sokat volt otthon egyedül és sokszor meg is látogattam ennek okán. Szabadok voltunk, tehettünk volna bármit, ami jól esik.
És mégse... soha semmi nem volt köztünk.
Bánom? Határozottan igen. Legalább egyszer megcsókoltuk volna egymást.
Pár évvel ezelőttig tartottuk a kapcsolatot, aztán számot cserélt, majd én is... és ennyi.

Anna
'Tusi' egy igazi fiús csaj volt. Piszok gyors, erős, simán leboxolt és lefocizott a pályáról.
Pár házra laktunk egymástól, így suli után, szünetekben rengeteget lógtunk, csavarogtunk együtt, bicajoztunk a tavakhoz, télen sinkóztunk, szánkóztunk a közeli gáton - igen, akkor még volt telente hó! Szerettük egymást - barátként - és nagyon jól kijöttünk.
Áltsuli 3. osztályáig járt velünk. Akkoriban váltak el a szülei és utána elköltözött Tállyára. Évekkel később mentünk Édsanyával a szőlőnkbe és ott mentünk keresztül. Egyik pillanatban ahogy oldalra néztem a trabicsekből:

- Óóó, az Tusi?! Az Tusi! Álljunkmegálljunkmeg'!

Sajnos, mire visszarohantam addig, ahol látni véltem, már sehol nem találtam...
Mai napig nem tudom, vajh tényleg őt láttam-e..?
Sokkal később az IWIW-en futottam bele véletlenül a profiljába. Azt kell mondjam, különösebben nem is lepett meg, hogy a hadsereg tiszti egyenruhájában láttam viszont.
Nem írtam rá. Nem tudom, miért. Talán túl sok idő telt már el.

Geri
Neki a nagyszülei voltak a közvetlen szomszédaink és a szülei minden hétvégén ott parkoltatták őt és az öccsét. Így gyakorlatilag óvodától, olyan 10-11 éves korunkig együtt bontottuk a rendet hétvégente. A közeli erdőben bunkereztünk, a napközi udvarán homokoztunk, fociztunk vagy hallgattuk Dénesbácsi lemezeit és persze minden vasárnap délután négykor, együtt néztük a Walt Disney-t!
Egyszer még világgá is mentünk.
Konkrétan felmásztunk a napközi udvarán álló nyilvános klotyó tetejére és ott vártuk be a napszálltát - amikorra szigorúan otthon kellett lenni mindig.
Nemsokára észleltük is, hogy a szülők halálra váltan keresnek minket, kiabálták a nevünket, mi meg jót kacagtunk rajta - egy ideig. Aztán kezdett kínossá válni a dolog, így csak lekecmeregtünk a világ tetejéről és odasomfordáltunk fülünket, farkunkat gondosan behúzva.
Nos, amikor megkaptuk a jól megérdemelt kiporolást a produkciónkért, azt azért már kibírtuk röhögés nélkül...
Majd, ahogy cseperedtünk ugye és már nem igényelt felvigyázást a gyermek, Geriék is elmaradoztak hétvégente. És így szép lassan meg is szakadt a kapcsolat.
Gimi első heteiben épp kóvályogtam a folyosókon, keresve, hogy ugyan melyik teremben is lesz órám, amikor a tömegból szemet szúrt egy hórihorgas srác. Valamiért piszok ismerősnek tűnt... Néztem, néztem, aztán összeakadt a tekintetünk. "Szemeztünk" jó pár másodpercig, majd egyszerre csillant a felismerés a szemeinkben és:

- Geriiii!!!
- Istiiii!!!
- Hátte?
- Hátén!
- Hátmi.
- Hosszú a hajad!
- Neked is!

Paroláztunk kicsit, nagyon megörültünk egymásnak és ugyan nem jártunk össze azután, de amikor összefutottunk mindig jókat mulattunk.

Tünci
Óvoda és osztálytársak is voltunk, de vele voltaképp nem igazán bandáztunk. Viszont, mivel Édsanya és Editnéni barát-, és kartásnők is voltak a helyi suliban, így sokszor előfordult, hogy hol az egyik, hol a másik gondjaira voltunk bízva. Olyankor persze jókat mókáztunk, társasoztunk, kártyáztunk, meséztünk. "Elszívtuk" az első betonszofinkat - amit valamelyik felmenőnktől csórtunk. És egymáshoz fűzödik az első pisilő-vizitünk is...
Az ő szülei is elváltak, elköltöztek, másik suliba ment. Évekig nem láttuk egymást. Majd vele is ugyanabban a gimiben kötöttünk ki, évfolyamtársakként. Köszönésen kívül, nem igazán váltottunk szót. Ritkán is találkoztunk. Nem volt különösebb oka, csak így alakult. Majd évekkel később valahol összefutottunk, akkoriban találkozgattunk, buliztunk együtt, aztán kiment külföldre. De, a mai napig beszélünk telefonon 1-2 havonta pár órát.

T.C.
Vele a sport, mégbedig a kosárlabda hozott össze. Egyikőnk se emlékszik már miképp és mikor, de összeakadtunk a salakon, talán olyan 11-12 éves koromban. Onnantól pedig nem volt megállás. Amint volt lehetőség, kint lógtunk a pályán és püföltük a lasztit. Sőt, ha nem volt lehetőség, akkor is - esőben, húsz centis hóban is nyomtuk! Avagy M.A.G.U.S.-oztunk a többi cimborával.
Pár évvel idősebb mint én, így amikor elment egyetemre, akkortól jócskán megritkultak a meccsek, de azért még amikor hazajött csak kimentünk dobálni. Aztán én is abba a városba keveredtem néhány év erejéig, ám fősuli, meló, barátnők miatt nagyon ritkán találkoztunk. Majd én elkerültem onnan, ő megnősült, más lett a prioritás.
Ha, nagy ritkán is, de azért még szoktunk beszélni.

Marcsa
Vele is ovis korunk óta ismerjük egymást. Azóta érdekes a viszonyunk. Hol ő volt szerelmetes belém, hol én belé. Egyszerre valahogy sose. Szeretők ugyan voltunk, egy pár sosem, viszont barátok mindig. Az első csókom is egy téli estén az ő kapujukban csattant el. Sok emlék, beszélgetés fűz hozzá is.
Hol szorosabban, hol kevésbe, de mindig tartottuk a kapcsolatot. Aznap, mikor pár éve elköltöztem otthonról, pityeregve öleltük egymást, harminc pluszosan is.
Eleinte még gyakran, mára már egyre ritkábban, de azért beszélünk.

Atis (Azt hiszem legalábbis.)
Róla van a legkevesebb és leghalványabb emlékem. Majdnem szembeszomszédok voltunk. Se oviba, se suliba nem jártunk együtt, de, sokat szomszédoltunk. Aztán egyszer csak eltűnt. Talán elköltöztek, nem tudom.

(Most, hogy így végigpörgettem az éveket, eszembe jutott még három igen jó barátom, akiket elvesztettem. Ők már nem kölyökkori pajtások voltak. Éva, Söndi és Robi. Róluk nem írok, mert a tinikorszakom gyakorlatilag velük töltöttem és megszámlálhatatlan közös emlékünk van, amikről nemhogy bejegyzést, de regényt lehetne írni. Hovatovább, fájó veszteségek.)

+1
Morzsi. Az első kiskutyám. Vörös hosszúszőrű blöki - mai napig nem tudom miféle fajta lehetett, valószínűleg amolyan fajtiszta árokparti keverék.
Nos, ha épp nem a többi pulyával rosszalkodtam, akkor vele. Ahol a kerítés alatt ő ki tudott kotorni, ott én is. Nemegyszer hódoltunk is ennek a szenvedélyünknek és nyakunkba vettük a falut - Édsanya legnagyobb örömére.
Aztán történt egyszer, hogy épp a szőlőnkből értünk haza, ugrottam ki a trabiból, nem csaholt ott a kapuban... Szólongattam, egyre kétségbeesettebben, de nem jött. Napokkal később se tért haza. Valószínűleg elüthették vagy csak világot akart látni.
Utána nagyon sokáig nem volt kutyus a háznál, majd Tusiéktól kaptunk egy kuvaszkeveréket - Bobby-t. Ő sajnos nem volt velünk sokáig. Őt követte Lüszi - szintúgy Annáéktól (Neem, nem akkoriban ment a Dallas a TV-ben ). Ő összekócolta a bundáját egy csavargás alkalmával valami dzsigolóval így pár hónappal később meg is fialt. Egy kölyke maradt nálunk Maci.
Miután ő is eltávozott nem volt több háziállatunk.
Egészen másfél évvel ezelőttig. Most újra van kutyim - Sogra, egy idétlen németjuhász, akinek a kedvenc időtöltése a szőrhullatás.

+1 ellenpélda
Tata. Na, ez a mókagyökér a nyakamon maradt cirka negyed évszázad múltán is. Nem lehet tőle megszabadulni.
Igaz, mostanra az élet elsodort minket az ország két végébe, de jószerével napi szinten tartjuk a kapcsolatot.
Ő volt T.C. mellett a kosaras triumvirátus egyik oszlopos tagja - a legbénább, de azért megengedtük, hogy labdázzon velünk...
Voltak ugyan break-point-ok, de a sors vagy a véletlen mindig úgy hozta, hogy újra egymásra találtunk. Mondhatni egymás ellentettjei vagyunk, szinte minden téren. Na, nem jin és jang, sokkal inkább tűz és víz. Vagy elf és törp. Mondjuk én még törpként is szebb és kecsesebb vagyok, mint ő elfként.
Valszeg' ezen különbözőségek miatt is tart a barátságunk ilyen rég. Na, meg hogy tudunk egymáson, egymással röhögni, jókedvünkben és kínunkban is egyaránt.
Sokat írhatnék a vele kapcsolatos élményekről is - kosár, Diablo, íjászkodás, WoW, nyaralás, amikor egymás támaszai voltunk a nehéz időkben stb.stb.stb. -, de inkább nem teszem, mert még letilt fácsén és küldhetek neki bocsiüzit hollóval...

Most, hogy így itt ücsörgök sok-sok évvel később és jó párszáz kilóméterrel arréb, kissé keserédes ugyan, de igazán jól esett felidézni a gondtalan, önfeledt gyermekéveket.
De, jó is volt. Akkor tényleg csak arra volt gondunk, hogy jól mulassunk. Persze, megvolt a kötelező házimunka, kert, tanulás is, de amint azzal végeztünk, miénk volt a világ.