A tegeződésről/magázódásról - elemzés szubjektíven

A tegeződésről/magázódásról most olvastam egy bejegyzést és a hozzászólásokat. Azt gondolom, vitát indítani egy nyúlfarknyi bejegyzésben – alig alátámasztva és gyakorlatilag személyes véleményként – felelőtlen és átgondolatlan, mivel ez sokkal szélesebb körű vizsgálódást igényelne. Azt is leírom, hogy miért.

Azok az illemszabályok, amikre sokan hivatkoznak, vagy utalnak, egy olyan korban jöttek létre, amikor a társadalmi berendezkedés teljesen más volt. Ráadásul már akkoriban sem tartották be őket betű szerint.
Elvileg ugyanis a tegeződést kezdeményezheti:
- azonos „rang/társadalmi helyzet” esetén az idősebb.
- életkortól függetlenül a magasabb „rangú/társadalmi helyzetű”
- mindentől függetlenül a nő
Ez utóbbi az, amit már akkor sem tartottak be, amikor létrejöttek az illemszabályok. (Szerintem abban egyetértünk, hogy a – mégoly felvilágosult – Gróf Széchenyi István is gondolkodás nélkül kirúgta volna a szobalányt, ha az le meri tegezni.)
Ugyanakkor a felajánlott (tehát kezdeményezett) tegeződést visszautasítani udvariatlanság.

Szigorúan véve tehát, ha a mekiben egy fiatal nő áll a pult mögött és letegez egy idősebb férfit és a férfi visszamagáz, akkor ebben az esetben a férfi az udvariatlan.

Nézzük meg a hivatali/banki/közmű ügyintézést. Az ügyintéző egy szimpla alkalmazott, tehát egy idősebb ember is gond nélkül letegezhetné hivatalosan. Viszont itt még mindig a szocialista időből megmaradt torzulást tapasztalhatjuk, ahol is a „hivatalnok” az isten és ha rossza napja van, simán kitolhat velem indok és felelősségrevonás nélkül (Sajnos egyre gyakrabban megteszik. Ebből a szempontból 20-25 éve jobb volt a helyzet.).

Mindezek mellett sokszor az idősebbek sincsenek tisztában a szabályokkal és gond nélkül letegezik a fiatalabbat és megsértődnek, amikor az visszategez. Ilyenkor gyakran hangoztatják, hogy „én idősebb vagyok, tiszteld a koromat” és közben fogalmuk sincs a számonkért illemszabályokról, valamint azt is elfelejtik, hogy a kor nem érdem, hanem állapot.

Ugyanakkor vannak olyan szakmai közösségek ahol soha sem volt divat a magázódás. Én geológusként végeztem és földmérőként dolgozom, de egyik szakmában sem szokás magázódni. Nekem annak idején évekbe telt, mire megszoktam ezt, mert nem így neveltek. Viszont megszoktam és átértelmeztem a tanult szokásaimat.

Ennek kapcsán rájöttem arra, amit most vallok erről a témáról:
Tegeződni is lehet udvariasan és magázódni is taplóként. Utóbbi azért nyilván ritkább és legtöbb esetben szándékos („Drága uram, ön annyira egyszerű, hogy egy döglött hintaló etetését sem bíznám magára.” Az idézett mondat egyben felhívja a figyelmet az önözés és a magázás problémájára is, ami már önmagában is megérne egy bejegyzést.).
Egymásnak teljesen ellentmondó szabályok között próbálunk lavírozni, miközben „illem” címszóval, sokszor csak a szocialista tekintélyelvűséget próbáljuk eladni, vagy éppen bármiféle tekintélyelvűséget.
Másrészt pedig teljesen idejétmúlt(nak gondolom) a nőkkel való túlzott, kivételezett udvariasságot. Annak idején ez egy álságos dolog volt, hiszen korlátozott jogaik voltak és – szerintem – ezekkel a látványos, de értelmetlen szabályokkal próbálták ezt leplezni. Manapság már inkább visszás ez a fajta kivételezés, hiszen egy régi, letűnt kor diszkriminatív életmódjához kapcsolódik. Ebből a szempontból nem (illetve ebből a szempontból sem, de ez egy másik téma) értem a nőket. Többségük elvárja, hogy kinyisd előtte az ajtót és előreengedd, de ugyanakkor fennen hangoztatja, hogy ő egy erős, önálló, egyenrangú nő! Akkor hogy is van ez? Ráadásul ebben az egészben még benne sincsenek az utóbbi évek genderproblémái, amire aztán végképp nem szeretnék kitérni.
A fiatal generáció(k) neveletlensége sajnos tényleg probléma. Nem feltétlenül az - értelmetlen és idejétmúlt – illemszabályokat kellene megtanulniuk, hanem az alapvető udvariasságot. Mondjuk olyanokat, hogy ha bemész valahová, köszönsz, vagy ha valaki rádköszön, visszaköszönsz (Én már azt sem várom el, hogy előre köszönjön egy fiatalabb, mert sokszor az már túl extra kívánság lenne.). Az pedig, hogy normális hangnemben és normális, udvarias megfogalmazással beszéljenek, szinte csoda lenne.

Amit viszont még sokszor elfelejtünk, hogy más országokban azok az illemszabályok, amit mi számonkérünk, lehet, hogy sértésnek számítanak.

Nyilvánvalóan még hosszan írhatnék, de – összefoglalva – a véleményem az, hogy Magyarországon a magázódás legtöbb esetben még mindig a tekintélyelvűségen, vagy éppen a szokásjogon alapul és nem az – amúgy elavult – illemszabályokon, miközben akik számonkérik, az illemszabályokra hivatkoznak.

Persze most kérdezhetitek, hogy én hogyan oldanám meg ezt a problémát (teljes joggal), de ez megint nagyon messzire menne. Jelen írásomban csak a visszásságokra próbáltam felhívni a figyelmet.