Tudom mit tettél tavaly nyáron (másképp)... egy perforált vakbél története 2.

Megérkeztünk tehát a hetes számú műtő előkészítőjébe/zsilipjébe. A műtő előszobája ha úgy tetszik. Itt készítik elő a pácienst a benti tartózkodásra. Mivel én már branüllel felvértezve érkeztem így nem kellett ezzel foglalkozni. Mint megtudtam, a műtőben azt szeretik ha a bal karban van a branül mert úgy van alap esetben beállítva a műtőasztal mellett a kart tartó szerkezet. Ugyanis műtét közben nem csak úgy fetreng az ember mint otthon a kanapén. Itt minden testrésznek jól definiált helye van. Na, de nem sietek ennyire előre...

Az előkészítőben hátra volt még a műtéti terület szőrtelenítése. Nem épp az a fajta szépészeti beavatkozás amit egy férfiember méltósággal tűrne, főleg ha egy hasonló korú férfi intézi neki. Sebaj, kis humorral sikerült átvészelni a dolgot. Mivel sejtettem, hogy sokkal több tennivaló már nincs mielőtt eltűnök a műtőben, azon gondolkodtam hogy mit is kellene még csinálni....hogy egy kis időt nyerjek. De sajnos bekövetkezett az elkerülhetetlen, betoltak a műtőbe. Az első dolog ami feltűnt, hogy nem volt épp banánérlelő meleg odabent. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem kedvelem a meleget, a hideget pedig kimondottan jól bírom.

Nem sok időm volt a hőmérsékleten elmélkedni mert azonnal megkezdték testem pozicionálását. Bal kar kinyújtva oldalra, abba megy ugye a sok kulimáz menet közben és műtét előtt az altató is. Jobb kar szépen szorosan a testem mellett, a tenyerem a fenekem alatt. Majd a műtősfiú alaposan oda is 'kötötte' a karom a testem mellé a hátulgombolós műtéti gúnyám segítségével. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a műtőasztal nem egy széles alkalmatosság. Oké..én nem vagyok egy kicsi ember...de kb. vigyázzban kellett feküdni rajta. Megjelent az aneszteziológus doki (nem az aki korábban bent volt) és közölte, hogy ugyan nem vele beszéltem délután..de minden úgy zajlik majd a megbeszéltek szerint, csak semmi pánik. Kaptam még egy szép sapkát a fejemre, majd jöhetett a maszk az arcomra. 'Csak nyugalom, oxigén jön belőle semmi más' - szólt a doki - 'lélegezzen nyugodtan, jó mélyeket'. Még olyan 5-10 másodpercig láttam felettem az orvost aztán függöny.

Következő emlékképem az volt, hogy a kórteremben vagyok és sötét van. Éreztem mindenféle dolgot, fájdalmat, szúrást, köhögési ingert és általános nyomort. Arról fogalmam sincs a mai napig, hogy miként telt az éjszaka. Akkor úgy tűnt egész éjjel ébren voltam és a plafont bámultam. De lehet nem így volt...csak kimaradt a 'műsor' egy része. A kórházban korán indul az élet. Fél öt-háromnegyed öt környékén már jönnek a nővérek 'ébreszteni'. Reggeli gyógyszerek, sebellenőrzés, vérnyomás és lázmérés stb....kinek épp mi van soron. Engem annyival elintéztek, hogy a kötésem rendben van, vérnyomást és cukrot mértek illetve lázat. Majd távoztak. Ja, igen...ezt nem írtam korábban: amikor bekerültem a vérnyomásom 203 volt, a cukrom pedig 17. Ezek ugye nem túl szép értékek. Mivel a gyulladás eléggé nagyfokú volt már és korábban nem volt se a vércukrommal sem a vérnyomással problémám, ezért azt gyanították az orvosok, hogy a gyulladás emelte meg ennyire. De ugye kezelni meg kellett mindkettőt. Még akkor is ha a gyulladás elmúltával majd visszaáll minden.

Az egész napi 'kajám'.

A műtét után három napig nem ehettem és nem is ihattam. Egy kortyot sem. A negyedik napon kaptam 2dl vizet, amit egész napra kellett beosztani. Reggel fél 8 környékén megérkezett a vizitelő dokik csoportja. Köztük az engem operáló doktorral. Aki jócskán megszelidült tegnap óta. Elmondta, hogy mekkora szerencsém van, hogy élek...illetve azt, hogy elég komoly műtét volt. Kicsivel több mint két és fél óráig tartott. Kétszer is kimosták a hasüregem...biztos ami biztos. Illetve a vastagbélből is eltávolítottak négy centimétert mert az is áldozatává vált a gyulladásnak vagy a perforációnak..ezt már nem tudom. Amellett hogy kivették a vakbelem, de ez magától érthetődik. Azt is hozzátette, hogy most már minden rendben lesz, plusz, hogy ő mától szabadságon van. Így lettem gazdátlan 'kutya'. Ugyanis a többi beteghez akiket más dokik műtöttek, az orvosaik minden nap benéztek. Nekem nem volt gazdám, így csak tengődtem a semmibe napról-napra.

A műtét utáni pár nap több szempontból is érdekesre sikerült. Első körben elég nehéz volt kibírni, hogy nem kaptam vizet három napig. Csak infúzió formájában kaptam energiát, de azt bőven. Gyakorlatilag napi 6-8 órában csöpögött valami éltető nedű. Általában csak sima 'sós víz', de akadt közte antibiotikum is. Mondanom sem kell...az intravénás antibiotikum egészen más kávéház mint a 'mezei', szájon át szedhető. Csodálatos dolgokat képes művelni a testtel. A részletektől most megkímélnék mindenkit. Aki mégis kíváncsi lenne rá, keressen meg nyugodtan.

Csütörtökön, azaz a műtét utáni napon még teljes ágynyugalomra voltam ítélve. Mondjuk nem is volt sok ingerenciám ugrálni ide-oda. Egyrészt azért mert energiám sem sok volt, másrészt be voltam csövezve rendesen. Olyan voltam mint egy karácsonyfa. Volt ugye egy jó 30 centis kötés a hasamon, volt egy infúzióm, egy katéterem és egy csövecske a hasamban. Képzeljétek el...ezzel a felszereléssel mozogni. 2 'szatyor' plusz az infúziós állvány és a tetejébe még nekem elég lett volna önmagam cipelése is...nem hogy ennyi vackot. Ezért különösen örültem, hogy ágyban kellett maradnom.

Péntek reggel viszont azzal állított be hozzám reggel hatkor az 'ágynemű cserés' ápoló különítmény, hogy készüljek kiugrani az ágyból, mert egyrészt ma már fel KELL kelnem, másrészt pedig mosdás lesz a program. Na, az finom lesz....gondoltam. Miután egy röpke 2 perces tanfolyam során megtanultam miként is kellene kivitelezni a felkelést, az egyik férfi ápoló segítségével meg is valósítottam. Leírva ez nagyon könnyűnek hangzik, de higyjétek el nem az. Első körben az ágy szélén üldögélhettem olyan 2-3 percig, hogy tisztázzuk nem szédülök-e vagy nincs hányingerem. Utána irány a vertikális pozició. Szerencsére minimális rossz érzéssel megúsztam a kalandot, se szédülés sem hányinger. Egyetlen dolog történt amit szívesen kihagytam volna. Történetesen egyetlen köhögésről van szó. Az altatás egyik mellékterméke, hogy valami kulimáz képződik a torokban amit később felköhög az ember fia. Na, ez nálam éppen az első felkelés után 5 másodperccel következett be. A felkelés önmagában is elég volt, de mivel ráküldtem még a köhögést..így kénytelen voltam mindenféle istenséghez fohászkodni olyan 5 percig...hogy vagy vegyenek magukhoz most rögtön vagy tüntessék el a fájdalmat de máris.

A mosdás ceremónia annyiból állt, hogy egy picit nedves illetve tusfürdővel átitatott törölközővel megtörölgettek. Másfél perc alatt lezajlott az egész. Nekem olyan fél órának tűnt. Boldogan kecmeregtem vissza az ágyba. Az elkövetkező napok viszonylagos eseménytelenségben teltek el. Ment a szokásos napi rutin, felkelés, ágyneműcsere, reggeli (már amikortól ugye kaptam bármi ételt...), reggeli vizit, sétálgatás a kórteremben, pihenés, ebéd, délutáni vizit, sétálgatás, vacsora és el is jött az este.

Ha már a kaja is szóba jött, az élmény volt amikor először kaptam inni három nap után, de az első kajálás már nem sikerült annyira jól. Háztartási keksz volt a menü. Eleve nem tartozik a kedvenceim közé, de ha éhes az ember...akkor jó lesz...gondoltam. Igen ám, de a gondok ott kezdődtek, hogy nem éreztem hogy éhes lennék. Mindenféle más érzés kavargott odabent, de az éhség valahogy nem volt köztük. Ettem, mert ennem kellett. A másik gondot az okozta, hogy amikor valaki nem ivott túl sokat az elmúlt napokban akkor a szája olyan száraz belül mint a babérlevél. A háztartási keksz is száraz. Ez a kombináció olyan mennyiségű rágást eredményezett, hogy az álkapcsom elzsibbadt. És ez még csak az első falat volt. A harmadik gond az volt, hogy ekkor én - a műtét napja előtti 3 napos koplalást is beleszámítva - már majd' hetedik napja nem ettem. Szó szerint újra kellett tanulnom nyelni. Minden egyes falattal megszenvedtem alaposan. A nyelvemmel kellett külön 'lelökni' a kekszet. Első alkalommal olyan zabálást rendeztem, hogy majdnem sikerült egy keksz háromnegyedét megennem - röpke 15 perc alatt. Az étkezés befejeztével újabb meglepetés ért. A keksz önálló életre kelt odabent. Ha valaki kérdezi, simán megmutattam volna neki éppen merre jár a keksz hódító útján. Mivel alaposan átrendezték a dolgokat bent, a kaja pedig komoly felfedezőként tört előre, ráadásul át kellett küzdenie magát a frissen varrt vastagbél részen is. Azt hiszem itt befejezem ezt a témát...talán így is túl sokat írtam már...a lényeg annyi, hogy még jó ideig minden étkezés egy külön élmény volt. Mind a nehézsége mind az étkezés után 'táncoló' hasam miatt. Folyt. köv.