Túl sok a betegség és halál mostanában...

Kedves Olvasók,

most minket szépen utólért. Pár napja véget közös megegyezéssel Dorkával a kapcsolatunk. Öröm az ürömben, hogy most úgy érezzük mindketten, hogy jobban tudom támogatni abban, amin keresztülmegy, mint eddig. A történethez hozzá tartozik, hogy mindketten most kellene lediplomáznunk.

Március közepén elment a nagymamája. Ő volt a családot összetartó erő. Túlzás nélkül jelenthetem ki, hogy Ő jelentette Siófokon az Otthont számára. Eddig tartott, hogy a nagypapa is kövesse: most érkezett a telefonhívás, várunk az orvosra, hogy kijöjjön. Közben az édesapjáról, aki nem régen jött haza a külföldi munkájából, derülnek ki a dolgok: ugyan mérés még nem támasztja alá, de harmadik-negyedik stádiumú szívelégtelensége van, a cukra évtizedekig kezeletlen volt, elmúlt 55 éves és majd' 200 kiló.

Ehhez képest a pálya nálunk sima, mint a takonycsík amit a csiga húz maga után: itt "csak" egy nagypapa van rossz állapotban, közeli lejárati dátummal. Ő metasztázisos rákbeteg. Nem tisztázott, hogy miből terjedt szét rajta, de valószínűleg a bőréből indult, majd a beleiben, a pajzsmirigyén. a májában és a tüdejében is felbukkant. Már nem gyógyítják, csak kezelik. Messze van, érzelmileg és távolságban egyaránt, jobban aggódok nagyanyámért, aki ezt közelről nézi végig: amikor telefonálunk, meg-megremeg a hangja néha.

Itt is: Eastman, Vakegérke, és ki tudja, kiről nem tudunk még.

Én fiatal vagyok, 26 éves. Én is érzem, hogy van körülöttünk valami: rettenetes erejű nyomást érzek, egy lappangó dühöt magam körül, hirtelen szünetet a gondviselésben. Szorít és gyötör. Nem most kezdte, és a hatását is megtette, én is megyek - igaz, csak enyhe műtétre. Még nem melanoma - legalábbis ebben reménykedünk.

Kérlek titeket, vigyázzatok. Vigyázunk mi is. Most kell, azt hiszem megállni és egymásba kapaszkodni.