15 év egy Suzuki Swifttel

Avagy hogyan tölti a családi autónk a napjait? 1 köbméter kőzetgyapot + 3 személy? Nem probléma! – írta: bacsis, 4 éve

Kezdődnek a közös sztorik

2008-2010-es években jártunk, ekkor már megszületett az első, majd nem sokkal később a második kislányunk. Babakocsik meg egyéb holmik hada, ami egy kisgyerekkel jár... valahogy mindig bepréseltük a cuccokat a csomagtartóba, de nem csak ezt. Ekkoriban már masszív számítógépgyűjtő voltam, és hát, ha menni kell a cuccokért, akkor menni kell a cuccokért, a jó Suzuki mindig készen állt a feladatra. Ebben hoztuk haza az IBM szerveremet...

Többek között... Na meg, mikor a gyerekszobát újítottuk fel, a Suzukival hoztuk haza egy teljes szoba laminált parkettáját, a parkettához járó kiegészítőket, a szegélyeket, + 1 m3 kőzetgyapotot is… Mindezt egyszerre. Nem, nem volt utánfutó.
Az 1 m3 kőzetgyapot ment az utastérbe. A szegélyek kicsit kilógtak az ablakon... Jahh és a feleségemen kívül, aki a sofőr volt, még egy cimborám és én is szintén befértünk. Mondjuk a beférünk az egy enyhe túlzás, inkább benyomorogtuk magunkat, oldalazva guggoltunk a hátsó ülésen, de a lényegen nem változtat. A hazajövetel pedig úgy nézett ki, hogy volt 1-es és 3-as sebességfokozat. A 2-es 4-es 5-ös nem, mert a kőzetgyapot rálógott. Na mondom, most ne jöjjön rendőr. De Murphy nem alszik. Jött... De mikor meglátott, olyan tátott szájjal nézte végig, ahogy elsiklunk előtte, hogy megállítani is elfelejtett. Máig emlegetjük ezt a sztorit.

De szegény autónak később is kijutott a feladatokból.
Ekkoriban tombolt a gazdasági világválság masszívan. Szegénység ezerrel, és hát találékony a magyar. Nyár volt, és hát hallottam, hogy jó pénzért veszik a bodzát. A Suzuki meg ott áll a hídon. Nosza kocsiba pattantunk, és jártuk a vidéket, és szedtük a bodzát... Majd a makkot az ősszel. Akkor meg az erdőbe jártunk vele. Rengeteg makkot szedtünk össze és adtuk le. Pár évvel később, mikor az akkori autószerelőm valamiért megbontotta a csomagtartóban a kárpitot, jelezte, hogy talált makkot a kocsiban, figyeljünk oda, lehet mókus vagy egér van a ház körül, és a makkot az hordja be a csomagtartóba. Én meg nagyokat hallgattam arról, hogy valószínűleg nem a mókus hordta azt oda.

Volt itt mezőre járás, meg erdőbe járás, a válság szép lassan csillapodott, a lányaim meg nőttek, akiknek homokozó kellett, így hát mentünk mi a homokbányába is a Suzukival, mert hát a homok nem jön az udvarba csak úgy haza.

Teltek múltak az évek, az autó 10 éves lett, és hát látszott rajta az a 10 év. Semmi komolyra nem kell gondolni, de az első 10 évben tényleg nem költöttünk rá, csak a kopó alkatrészekre (sem), mert nem tudtuk, hogy mire kell, és mire nem. Na, akkor elhatároztuk, hogy rendbe szedjük. Megismerkedtem egy új autószerelővel, akivel azóta is baráti viszonyt ápolok. Ő szokott figyelmeztetni erre-arra, hogy mikor mi cserés. Szóval jeleztem felé, hogy bő 10 év úgy telt el, hogy nem nagyon költöttünk az autóra, gatyába kéne szedni... Akkor közölte velünk, hogy hát ilyen, hogy vezérműcsere, azért néha ajánlatos. Én ekkor döbbentem álltam nála, hogy hát ebben olyan is van? Szóval megtanultam, hogy néha azt is cserélni kell. A gyári előírás 4 év vagy 80 ezer km-t adott meg a csere periódusra, addigra mi már a 2,5-szeresénél jártunk.

Szegény autó ezt is túlélte. De nem csak ezt. Soha nem hagyott ott az út szélén. 2X elég közel volt hozzá, de akkor is elszenvedte magát az autószerelő barátomig. Egyszer a két gyújtótrafóból az egyik adta fel a harcot. Mint a repedt fazék, olyan hangja volt, és 40-nél gyorsabban sem bírt menni, de sikerült megtennie így is még 20 km-t a műhelyig. A másik meg az volt, mikor, mint utólag kiderült, kiesett a lambdaszonda a helyéről. Na hát így 200 km-t kellett legyőznie az autónak. Olyan volt, mintha egy (kettő) henger nem menne, meg a 90-es tempó is már-már elérhetetlen volt, de akkor sem hagyott az út szélén. Meglátta az autószerelő, hogy a lambdaszonda ott himbálózik a motortérben... Kicsit megfújkodta, visszarakta a helyére, és máris helyreállt az autó lelki egyensúlya. Szerintem azóta sem lett hozzányúlva.

2015-ben lett meg a jogosítványom. Igazából nem éreztem szükségét, hiszen a páromnak megvolt a jogsija, elvitt ő engem mindenhova, igaz, néha végigsírta az utat, mert sötétben fél vezetni, de ha egy Geforce 6800 Ultráért menni kell, akkor nincs mese, menni kell. Na szóval meg lett a jogsi, és hát elvégre csak férfiember vagyok, kicsit elkezdtem ismerkedni az autó szakmai részével. Egyre többet vezettem, elkezdtem bújni a Suzuki Swiftes csoportokat, hogy lehetne egy kicsit kipofozni, jobbá tenni.
Kapott is eredeti Swift kagylóüléseket (bal oldalon az új, jobb oldalon a régi).

Meg új műszerfal világítást:

És még pár egyéb kiegészítőt, mint például sportkipufogót, mert hát miért ne.
Szóval egyre többet vezettem, és elhatároztuk, hogy onnantól kezdve a külföldi utakat is be merjük vállalni autóval. Mivel feleségem nővére Olaszországban (Dél-Tirolban) lakik a családjával, így elsősorban Olaszországba, ahova máig, kb. éves szinten 1-2-3 alkalommal eljárunk. Naná, hogy a Suzukival.

Na de ott tartottunk, hogy sportkipufogó...
Készülünk az Olaszországi útra, előtte persze nézzen rá az autószerelő barátom a kocsira, hogy minden klappoljon. Ott állok a srácnál, és mondja, hogy tegyük már fel a sportkipufogót, mert az majd jó lesz. Hát de mondom, nem lesz túl hangos? Jött a válasz, hogy persze, hogy nem, jó az, sportos lesz, nem hangos. Na mondom jól van, legyen. Felraktuk, beültünk az autóba, elkezdtünk menni egy próbakört, közben mondogattuk nem is hangos. Én is győzködtem magam, meg közben azon kattogott az agyam, hogy adom ezt be az asszonynak. Egy nappal a külföldi út előtt.

Na hazamentem, igyekeztem úgy előadni a páromnak, hogy ettől most aztán tényleg tök jó lesz. Hogy fogadta pontosan, arra már nem emlékszem, de arra máig, hogy mikor elindultunk Olaszországba, még el sem hagytuk Magyarországot, egy jó 2 óra utazás után szép lassan kezdett a fejem szétrobbanni attól a rettenetes mély morajlástól, ami a kipufogótól jött. Nem szóltam én semmit, némán tűrtem végig az utat. Szerencsére feleségem sem szólt semmit. Nem is kellett mit mondania, tudtam én anélkül is... Mikor hazajöttünk, az volt az első, hogy a sportkipufogónak mennie kellett. Szép volt, jó volt, de a jóból is megárt a sok.

A plüss kárpit kagylóüléseket viszont nem bántam, bántuk meg. Simán letekerünk 10-12 órát, úgy hogy semmink sem gémberedik el.
Amúgy kifejezetten élvezem az olasz kiruccanásokat, már csak azért is, mert a párom nővéréék mellett van egy jó kis szerpentines út. Amiről kiderült, hogy 1986-ig versenypálya feladatát is betöltötte, csak aztán a versenyzést betiltották, a károsanyag / zajkibocsátás miatt. De persze máig lehet menni, és sok turistát vonz is. Oda minden kintlétünkkor, többször is el szoktam menni, és egy kicsit kitiporni az autó szemét.

Amit amúgy kifejezetten „élvez” a kis 84 LE-s motor. A 800 kilós papír kasztni+virsligumi párosnak köszönhetően lámpától-lámpáig elég sok autót meg tud viccelni, s persze nem egy hothatch, de ha lenne „warm-hatch” kategória, abba szerintem simán beleférne.

Volt, hogy elég „extrém” feladatot kapott az autó, hogy így fogalmazzak...

Volt a házunk előtt jó pár rózsabokor, ami már inkább csipkebokorrá vadult el. Mondja a feleségem, hogy ki kellene szedni. De mivel több is van, némelyiknek meg csukló vastagságú gyökerei vannak, felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha a rózsabokrokat a Suzukival húznánk ki. Hű, milyen jó ötlet, gyorsan a vontatókötél egyik fele már ment is a vonóhorogra, másik fele a rózsabokor töve köré, és hadd szóljon. Ez így első körben nem túl sok sikerrel kecsegtetett, mert a legkisebb rózsabokor is úgy tartotta magát, hogy az első kerekek csak kapartak, de a rózsabokor nem jött ki. Utána megpróbáltam némi lendülettel kivinni, ami már sikerült. A kisebb bokroknál. A nagyobbaknál már a vontatókötél volt a szűk keresztmetszet.

Na de, mondom, velem nem szúr ki egy rózsabokor. Fogtam egy jó vastag láncot, ami lényegesen hatékonyabbnak tűnt. Az utolsó, és egyben legnagyobb rózsabokor maradt legutoljára, addigra már rutinosan tépkedtem ki a rózsabokrokat lendületből. Ez a végére úgy nézett ki, hogy 1-es fokozat, padlógáz, az autó ugrott, majd mikor „elfogyott” a lánc, az autót vagy 5-6 méterrel rántotta vissza, megint padlógáz, megint pattant szó szerint vissza az autó 5-6 métert, megint padló gáz, és lám, 3-4 kísérlet után a legvastagabb rózsabokor is megadta magát:

Aztán szép lassan eljutottunk napjainkhoz, amikor is jelenleg egy elég komoly házfelújításban vagyunk. A házfelújításnál egy biztos, mindegy, mivel dolgozol, az tutibiztos, hogy piszok nehéz. Mármint fizikailag. Mindegy, mivel dolgozol, legyen az építőanyag vagy bútor, rohadt nehéz lesz. Kézenfekvő, hogy ezúttal is a Suzuki lett befogva. Nem vagyunk jártasak a felújításban, sem pedig az azzal járó kihívásokban, így nem gondoltuk, hogy a csempe az bizony nehéz. Nem kicsit. Mikor felrakták az autó utánfutójára a csempét, de először úgy, hogy a futó végére került az összes súly, az meg szó szerint felemelte az autó hátulját (ahogy elkezdett hátra billenni a futó) akkor azért elkezdett gyöngyözni a homlokom. Gyorsan elkezdtem a csempéket átpakolni a csomagtartóba is. Be is került vagy 400 kiló!!! Sikerült úgy telerakni az autót, hogy a vonóhorog kemény 4 cm-re volt az úttól. Nincs mese, így kell hazajönni. A fülei emelkedőt 1-esben padlógázzal, 20 km/h-val, de sikerült legyőznie. Mikor kipakoltam a csempéket, lemértem egy csomag súlyát. Majd felszoroztam a csomagok számával+az utánfutó súlya. Ne menjünk bele a számokba, de maradjunk annyiban, hogy a rendőr megint tátott szájjal nézte volna, hogy bír el ilyen súlyt a Suzuki.

Hát itt járunk. Jelenleg 260 ezer őszinte kilométer van benne, és a 17. évét tapossa. Csempét, bodzát, homokot, makkot, bazi nagy számítógépet, komplett étkezőasztalt és annak üveglapját (és ugyebár tudjuk, hogy az üveg nem összehajtogatható) hozott haza. 2 gyerek nőtt fel benne, és jelen állás szerint simán benne van, hogy az unokák is fognak benne utazni. Megjárta Olaszországot, Németországot többször is. Jelenleg is egyszerre családi autó, munkás autó, és ha kell, akkor apának a hülyegyerek autója. Ennyi kaland után nem túlzó azt mondani, hogy ez az autó igazi élő családtaggá vált, s alakuljon bárhogy is az életünk, és legyen egy újabb autónk, de a Suzuki marad, és még sok-sok évig róni fogja az utakat.

Végül pedig egy pár mondatban egy kis szubjektív vélemény, fenntartásról, használhatóságról, fogyasztásról, stb.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények