Kettő

Egyik pompás emberi lelemény...

Maga a háború nem tartott sokáig. Ennek két alapvető magyarázata volt. Az egyik, hogy a bolygó ketté volt osztva nagyon gazdag, és nagyon szegény országokra. A másik: az atomtöltetű rakéták véges mennyisége. Viszont a nagyon szegény országok a háború negyedik napján már nem voltak nagyon szegények. Semmilyenek sem voltak. Le lettek törölve az Alarik felszínéről. Számottevő fegyvereik nem lévén, tanácstalanul, egykedvűen szemlélték a rájuk hulló neutron és hidrogén és plutónium hengereket. Aztán eljött az idő, mikor már nem volt több szemlélni valójuk. Szemük sem volt már. És akkor mi van?

Két hét elteltével a nagyon gazdag országok alig valamivel voltak gazdagabbak a már nem létező nagyon szegény országoknál. Nem maradt több kilőni való rakétájuk. Éheztek és fáztak. A különböző vallások még élő hírvivői azt állították, hogy íme, a Sátán véghezvitte az akaratát, eljött a megérdemelt büntetés, kín, szenvedés. És valóban: mindenfelé csupa kín, vérvörös szenvedés. Azt is mondták a magányos hírvivők, hogy lám, hamarosan eljön a Megváltó és hoz meleget, élelmet és hitet és új világot. De nem jött. Ki a franc akart volna ebbe a radioaktív mocsokba jönni?
Pár túlélő élelmes feliratokat hagyott hátra romba dőlt házak falain, erdők védtelen csendjében, pihenők oldalába vésve. Futótűzként terjedt el ez a pár sor, s ma is ott díszeleg minden város Megbékélés emlékművén. Így szólt az üzenet:

"Nem maradt több reményünk a földön,
mintha elhagyott volna minket az Isten.
Némelyek azt mondták: látták Isten fiát,
Mások nem látták őt. Valóban: ha eljött
volna, bizonyára nagy tettek jelzik
az útját, mint hajdan. Kételkedtünk,
mert nem láttuk se őt, se nagy tetteit."

Vörös Felhő beszéde

Ő volt Vörös Felhő

És a végjáték!
Sok százezer nukleáris gomba nyúlt az ég felé, több száz négyzetkilométeres körzetekben radioaktív csapadék hullt alá. Naponta száztizenötmillió alariklakó pusztult el. Az atomenergia keltette nyomáshullám, mint valami tajtékzó vihar, szétrobbantott mindent, ami az útjába került; másodlagos tüzek éledtek fel rémálmukból. A magukra maradt atomerőművek megfelelő ellenőrzés híján önálló életre keltek, s lobbantották fel végharsonaszerűen az utolsó lángcsóvát. A termikus sugárzás melegen beborította a légkör alsó rétegét, kiszippantva onnan az éltető oxigént, hogy végül vaksággal, harmadfokú égéssel áldja meg a még életben maradottakat. A Nap és a Testvér sugárzásának szintje lezuhant a béka feneke alá olyan mértékben, hogy ott, ahol még maradt némi ép növényzet, erdősáv, egész egyszerűen leállt a fotoszintézis. A talajfelszín lehűlt, dermesztő hideg ölelte át a bolygó lakható részét. A csapadék is számottevő mértékben csökkent, ami meg mégis leérkezett a lila-fekete felhőkből, az nem más volt, mint méreg. Nem sokkal ez után tartós hóesés mosta le a mocskot, hogy a fűtés és élelem nélkül maradt túlélők nagyobb számban pusztuljanak el a sugárzó fagyban, mint a rakéták melege által.

Valami azt súgta a földbe ásott embereknek, miközben elhalt állatok húsát rágták, hogy ez aztán végképp nem az élet célja s főleg nem szent célja. Egyetértően bólogattak mindannyian. A Megváltót sem várták. Segítséget sem a Jóistentől. Nem reménykedtek. Nem hittek senkiben, csak abban, hogy egyszer minden jóra fordul. Féltek, reszkettek, zokogtak. Szeretteiket siratták. Ha valaki abban az időben egy óriási sztetoszkópot rakott volna a bolygó fölé, fájdalmas hüppögések ezreit hallotta volna.

Majd csend.

Semmi...

Nem hallatszottak a gyárak szimfóniái, villamosok csilingelése, óvodák ricsaja, tengerpartok zümmögő mormolása, tévéadók álmosító szörcsögése, otthonok lámpafényes melegében a vacsorák előtti csevejek. Minden halott volt. Ennél halottabb már nem is lehetett volna. És ez hatszáz évig eltartott. Ennyi időre volt szüksége a természetnek, hogy méregtelenítse magát, megtisztuljon, levesse az emberek által ráaggatott fekélyeket, tályogokat, keléseket.

Alig pár ezren élték túl a nukleáris tüzeket, dermesztő teleket, savas esőzuhatagokat. Törzsekbe csoportosultak, belterjesen szaporodtak. Nem viseltek egyebet, mint állatok bőréből és növények leveleiből készült ágyékkötőket. A nők fedetlen keblekkel jártak. Csecsemőiket mindenki által látható módon szoptatták. Közösen úgy döntöttek, hogy a babakacaj után a csecsszopók nézése lesz a második legszebb dolog az új világban. Ennek nagyon tudtak örülni. Kellemes érzés bizsergette őket, ha ilyen csodálatos dolgok jutottak az eszükbe. És minden este, mikor nyugovóra tértek erdő mélyén, vagy lankás domboldalon, jól elszégyellték magukat, megsiratták a puszta, még terméketlen és rozsdabarna földet, soha addig nem látott virágokkal rügyező fákat, esetlen, végtaghiányban szenvedő állatokat. A halottakat már nem siratták. Szándékosan nem emlékeztek a halottaikra, pedig akárhova is léptek, egy-egy megszürkült csontvázba mindig belebotlottak. Közösen azt is megállapították, hogy a holtak nem is múltak el igazán, elporladt testük beivódik magába az anyaföldbe, ily módon örökre részévé válva a természet lankadatlan láncolatának. Ennek a megállapításnak is örültek. Próbáltak sokat mosolyogni, szép dolgokról beszélgetni.
És a babáik csak kacagtak, kacagtak és kacagtak.

A városokat messze elkerülték, még mindig féltek a múlt tárgyaitól. Csak olykor-olykor merészkedett le valamelyikük, hogy használható és ép holmik után kutasson. Rendszerint nem találtak ilyen dolgokat. Az Alarikon szinte minden használhatatlan lett. Ha olyasvalami került a vándorló törzsek útjába, ami emlékeztette őket a Fajok Fennmaradása háborúra, vagy csak bizonytalanok voltak a tárgyat illetően, akkor azt szétszedték, összezúzták, leköpdösték, eltaposták, majd jó mélyre elásták. Így lapul ma is a földfelszín alatt megszámlálhatatlan mennyiségű kézifegyver, harckocsi, robbanószer, mérgező vegyszer, számítógép, tévékészülék, videójáték, olajkút, buldózer, pénzverdék gépei... és így tovább.

Pusztában...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!