4/3. oldal

Aki még most is bírja, annak fokozom tovább a tervezgetést.
A megvalósításhoz – mint kiderült – kell egy komoly stáb, akik tervezik, szervezik, kontrollálják ezt az egészet. Gondoljuk csak végig!
A következő tevékenységekre kell személyzet, eszköz stb.
a) webprogramozás
b) IT fejlesztés
c) a könyv témájának meghatározása
d) az elágazási és visszatérési pontok tervezése
e) a könyv megírása
f) az írói stílusok harmonizálása
g) szerkesztés, publikálás
h) jogi tevékenység
i) pénzügyi tevékenység
j) a fentiek összehangolása
Talán nem maradt ki semmi. Ez egy minimum 5-10 fős társaság kezdetben, de inkább több.

Egy ekkora csapat már komoly teljesítményre képes. Gondolom mindenki, aki részt kíván venni ebben, elkötelezett abban, hogy munkáját minél szélesebb körben megismerjék, elismerjék. Egyrészt ez mindenkinek a hiúságát is legyezgeti, másrészt meg – ha igaz – abból lesz a bevétel.

Érdekes, az írónak a nyelv ad kiteljesedést, de egyben ez a korlátja is. A magyar nyelv ugyan nagyon színes, sokrétű, árnyalt és kifejező, mégis szerény számban beszéljük, még kevesebben olvassuk, még kevesebben a neten. Szomorú, de ez a tény az egész projekt ésszerűségét is megkérdőjelezi. De ha már felismertük, oldjuk meg a problémát!

Nem lehet kérdés – az olvasótábor szélesítése céljából – a marketingtevékenység fontossága. Ezen túlmenően azonban a többnyelvűség hozhat további jelentős emelkedést. Bevezetése esetén, persze a fenti tevékenységek vonatkozásában, minőségi és mennyiségi többletigény jelentkezik, továbbá jelentős (mű)fordítási tevékenységet is generál.

Kinyílik viszont a világ!

Én tudom, hogy aki elolvasta, annak mind más és más a véleménye az eddigiekről. Biztos vagyok abban is, hogy sok szélsőség is megtalálható ezek között. Ahány ember, annyiféle és annyi vélemény. Hezitáltam is sokáig, hogy leírjam, publikáljam-e.

Ahogy körülnézek, azt látom, hogy hasonló korú emberek már rég befutottak. Komoly cégeknél tevékenykednek. Netán a sajátjuknál. Nagy pénzekkel dolgoznak. Nem jelent számukra gondot a napi megélhetés. Persze vannak gondjaik, de más jellegűek, mint nekem.

Az ilyen tervezgetés, szárnypróbálgatás inkább a kamaszok sajátja. Megmosolyogtató már ebben a korban. Ekkorra már rég „mutatnom” kellett volna valamit, ha komoly partnerként kívánnék valaha is megjelenni. Mások bankokat, minisztériumokat vezetnek. Én meg… ilyen idős korban már az informatika területén is egzisztenciákat építettek mások, komoly milliókat halmozva fel. A gazdaság egyéb területén milliárdosok születtek ebben az országban, amíg én éltem bérrabszolga-életem.

Mit akarok én most? Miért ácsingózok ezen emberek felé? Miért gondolom, hogy ezek az emberek segítenek?

Nem gondolom, csak próbálkozom – a nyeretlenek nyugalmával.

Természetesen van másik réteg is a környezetemben. Reggel kelnek, dolgozni mennek, tanulnak, délután/este haza. Várják a következő havi fizetést. Akinek van némi tartaléka, az már egy kicsit mentesítette magát a mindenkit nyomasztó stressz alól. Nem vitték sokra, talán soha nem is akarták másképp. Éppen csak a saját szakterületükhöz értenek többé-kevésbé.

Ezen nem is akarnak változtatni. Törékeny nyugalommal szemlélik a világot a maguk mögött tudott munkahely csalóka biztonságában. Komfortérzetük annyira kényelmes, annyira mély érzést sugall, hogy csak azon rimánkodnak, nehogy változzon valami. Meg vannak – sok esetben – győződve arról, hogy nélkülözhetetlenek. Annál értékesebb, érdekesebb tevékenység nincs, mint amit ők csinálnak. Addig jó, amíg így marad. Persze, azért mindent meg kell morogni – jó magyar szokás szerint.

Ha valaki változásokat akar becsempészni az életükbe, akkor anélkül ítélkeznek – persze negatívan –, hogy egy pillanatot is rászánnának a megismerésre. Miért is gondolom, hogy ezt (a fentieket) meg akarják ismerni?
Miért is gondolom, hogy részt akarnak ebben venni? Miért gondolom, hogy munkát akarnak ebbe a bizonytalan, sokismeretlenes elképzelésbe fektetni?

Nem gondolom, csak próbálkozom – a tapasztalatlanok igyekezetével.

Van még réteg. Akinek minden nap nehéz. Nem jön össze semmi, nincs pénze – még a napi szükségleteire sem – és így nincs semmije. Vagy az ő hibájából, vagy sem.

Persze, hogy „vagy sem”. Olyan nincs, hogy valaki önmagát hibáztatja. Mert akkor az már az a szellemi szint, melyből képes lehet arra is, hogy változtasson helyzetén. Úgyhogy, csak más lehet a hibás. A társadalom meg a kormány; a hülye főnök, hogy PONT ŐT rúgta ki; a nyerőgép, mert lenyúlta pénzt; meg a bőre színe miatti előítélet.

Van viszont, aki tényleg nem tehet róla; azért, mert „rossz helyre” született, vagy a hellyel nincs is baj, de a módjával igen. Az már gáz!

Valóban létező dolog a bőrszín miatti előítélet. Számomra nyilvánvaló, hogy egy olyan embernek, aki ezzel a sajátossággal született, háromszor annyit kell letenni az asztalra, azonos elismerésért. Még jó, hogy néha elege van!

Veleszületett betegség, testi, szellemi fogyatékosság is sokakat büntet. Persze, ezeket később is beszerezheti az ember, és akkor sem könnyebb az élet. Tragikus sorsok vannak, amiket igazából csak azok ismernek, akik megélik. Mások csak a felszínt látják.

Mire számítok én ezektől az emberektől? Miből gondolom, hogy érdeklődnek ez iránt? Mit akarok velük, tőlük, nekik? Miért gondolom, hogy felveszik a fonalat?
Nem gondolom, csak próbálkozom a szalmaszállal.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!