Keleti oldal / Zárszó

És mi a helyzet például a buddhista világban? Ott a hasonló megemlékezésüket Ulambana-nak, azaz Az ősök napjainak hívják. Egyes buddhista országokban a nyolcadik holdhónap első felében tartják ezeket a megemlékezéseket. A hiedelmek szerint ilyenkor megnyílnak a pokol kapui, és telihold alkalmával meglátogathatják rokonaikat a szenvedő lelkek. Ételeket ajánlanak fel nekik, annak reményében, hogy mihamarabb megszabaduljanak majd a szenvedéseiktől. Ez az ünnep több théraváda országban is ismert, mint például Kambodzsa, Laosz, Vietnam.

Érdekesség, hogy Japánban, a világ vezető technikai hatalmában ez megfelel az Obon ünnepnek, amely július 13-án kezdődik, és három napig tart, ott úgy mondják: ezekben a napokban egyesülnek a család élő tagjai a már elhunyt ősökkel.
De a halottak napi megemlékezésnek van a szigetországban egy másik időpontja is. Ezt szeptember 23-án tartják, és ők így hívják: az őszi napéjegyenlőség ünnepe. Ezen a napon felkeresik a templomokat, családi síremlékeiket, megtisztítják azokat a gyomoktól és a piszoktól, virágot helyeznek el rajtuk, füstölőket gyújtanak, és persze közben ők is a halottaikért imádkoznak. 1948 óta nemzeti ünnep ez a nap. Az évszakok változásához és a mezőgazdasághoz is kapcsolódik ez a nap, a Shubun no Hi ősök előtt tisztelgő buddhista ünnep is egyben, ahol - több más ország kultúrájához hasonlóan -, a termésért is hálát adnak.

Japán hatalmas szomszédja, Kína is rendelkezik a saját halottak napjával, melyet Qingming ünnepnek hívnak. A legenda szerint a Qingming ünnep a Han-dinasztiából (időszámításunk előtt 206-220) ered. Minden évben tavasszal a kínaiak felköszöntik a Napot, ilyenkor szokás felkeresni a családi sírokat és azokat letakarítani, lesöpörni, megtisztogatni. Általában április 4-ére vagy 5-ére esik a kínai halottak napja. Ezen a napon az emberek megemlékeznek elődeikről, kirándulnak, vagy fákat ültetnek. Az ország különböző részeiből érkező emberek, és a külföldön élő kínaiak képviselői leróják kegyeletüket Huangdinak, a kínai kultúra megteremtőjének sírjánál. Ez nagyon fontos számukra, a hazájuktól távol lévőket mindig helyettesíti egy-egy családtag. Mások elutaznak a mártírok sírjához, ahova virágkoszorút helyeznek el, s fenyőfát ültetnek a mártírok tiszteletére.

Egyes térségekben az ördög ünnepének nevezik ezt a napot, a temetőben az emberek speciális papírpénzt égetnek. Néha önfeledt ünnepléssel párosul ez a nap, előszeretettel eregetnek papírsárkányt, és legtöbb esetben az ünnep idején kezdik meg a földművelést, ezért szoros kapcsolat van a Qingming és a mezőgazdasági munkák között. Régebben az ünnep idején az emberek faültetési rendezvényeket szerveztek, igazi közösségi élményt kovácsolva. A kínai és japán őszt alapvetően a krizantém-ünnepek aranyozzák be. Ezt a virágot, melyet Európa csak a XVIII. század végén ismert meg, a japánok és kínaiak őszi rózsának nevezik. Nyílásának ideje miatt eme „virág-szokást” Európa is átvette, s lett a krizantém őszszimbólum, végül a temetők halottak napi ékes dísze nálunk is.

A hindu hitvilágban ez a nap a Sráddha, melyet szeptember-október hónapban tartanak, s melynek folyamán a gyermekek felajánlásokat tesznek halott őseiknek. Ezt általában a legidősebb fiú végzi el, ennek okán nagy tiszteletben tartják az ősi szokást. Minden évben hatalmas igyekezet előzi meg ezt a jeles napot. A felajánlásokkal az ősök eltávozott lelkének békéjéről gondoskodnak, hogy lelkük nyugodtan lebegjen a szellemvilágban. A Sráddha ceremónia idején az emberek tartózkodnak az ünnepléstől, a vigasságtól, zajos találkozásoktól, s megpróbálnak lemondani a testi örömökről, meghitt állapotban pihentetik lelküket. Elmondható, hogy visszafogottabban ünnepelnek, emlékeznek, mint a többi keleti ország.

És mi történik a sokunk által annyira csodált és tisztelt indián kultúrában? Az ünnepek kezdettől fogva nagyon fontosak az indiánok életében, erősítik a közösség összetartó erejét, és a mezőgazdasági ciklusok, valamint a vallási események csatlakozásául is szolgálnak. A gyarmatosítás során a spanyolok, majd a későbbi hódítók is észlelték a törzsi ünnepek fontosságát, ezért azokat beillesztették a térítés eszköztárába, így szép lassan összemosódtak a keresztény ünnepekkel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az indián rítusok, vagy énekek automatikusan és teljesen helyet cseréltek a keresztény ünnepekkel, hanem azt, hogy összekeveredtek vele, hogy valami újat hozzanak létre.

Egyes amazóniai indián törzsek legjelentősebb ünnepe Yurupari isten, a nagy civilizátor rituáléja. Ekkor a férfiak megszólaltatják a különleges yurupari-furulyákat és trombitákat - melyeket nők még csak nem is láthatnak –, a fura hangokkal elmossák a határt a múlt és jelen, élők és holtak, elődök és utódok között, megelevenítve a világ eredetének törzsi felfogás szerinti mítoszát. Ehhez az ünnepséghez kapcsolódik a felnőtté válás törzsi elismerése is, a fiúkból ekkor lesznek férfiak, a lányokból pedig asszonyok.

Az Andok régióiban december 21-e a Kapak Raymi, azaz az új élet nagy ünnepe. Ezt az ünnepet az élet folytonosságának szentelik, elsősorban a gyerekek és a fiatalok tiszteletére, jövőjük szebbé tétele érdekében. A szájhagyomány szerint ezen a napon az idősebbek ünneplőbe öltöztetik a jövő generációit, legértékesebb ruhadarabjaikkal tisztelegve az újszülöttek előtt, így kifejezve elkötelezettségüket, támogatásukat az élet felcseperedő továbbvivőinek. Mára, sajnos, ez az ünnep csak elvétve őrzi eredetiségét, a legtöbb helyen egybeolvadt a keresztény karácsonnyal, köszönhetően a térítők túlbuzgó tevékenységének...

A dél-amerikai inga törzs számára február 20-án kezdődik az új év, melyet a megbékélés, valamint a megbocsátás karneváljával ünnepelnek. Ezen a napon tisztelegnek a halottak előtt, miközben népi hangszerekkel, énekekkel, és az elmaradhatatlan chichá-val (gyümölcs-alkohol) táncolják át az éjszakát az ígéretes, és remélhetőleg szebb jövő reményében. Peruban azonban virágokat, élelmet és italt visznek a temetőbe, amely miatt az emlékezés inkább piknikszerű, családi délután jellegű lesz, melynek lényege a boldogság győzelme a halál szomorúsága felett.

Láthattuk fentebb, hogy milyen sok kultúrában megemlékeznek erről a napról, és csak párat említettem meg, az összeset felsorolni sem lehet, mert akkor jelen írás nem cikk lenne, hanem egy könyv. De a lényegen nem változtat sem ezen cikk mérete, sem a kultúrák sokasága, sokszínűsége, mert a lényeg az, kedves olvasó, hogy az élet már csak olyan, mint a virág: magvak elvetése után, szép lassan felcseperedik a virág, szép termést hozva pompáz ideig-óráig, majd lassan elkezd összefonnyadni, elporladni, hogy végül a gyökér elengedje a fáradt testet, és visszahulljon oda, ahonnan származott: az anyaföldbe.

Az ott nyugvó halottainkért emlékezzünk meg ezen a napon, tudván, hogy a mi végzetünk sem egy mesében, vagy egy fantasztikus filmben fog véget érni, hanem itt, e helyütt, hol megszülettünk, felnőttünk, dolgoztunk és családot alapítottunk, s végül megöregedtünk.
Próbáljunk meg minél mélyebbre visszamenni, a múltunk minden szép és törékeny pillanatát megragadni, hogy legyen miből erőt merítenünk, ha bajba kerülünk. Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy az élet milyen, hogyan kezdődik, és hogyan ér véget, és azt is, hogy mindenki fontos ezen a bolygón, mindenkiben van valami különlegesség, csak meg kell azt találnunk.

A jóra mindig jobb emlékezni, ez nem vitás, és a rosszra meg nem is érdemes. Mert ezen a napon nem szabad a múlt esetleges sötét oldalait felhánytorgatni, hiszen ez már nem segít senkin sem. Éppen ezért vegyünk erőt magunkon, és minden elhunyt esetében a szépet, a kellemes pillanatokat idézzük meg.

Rövid az élet, mondják sokan, ezért próbáljuk meg minél tartalmasabban kihasználni. Az óriásteknős nem tud sokat kezdeni ezzel a tanáccsal, jóformán csak rója a köröket sziklák között, vagy épp füves területeken, de mi tehetünk ezért, nem is keveset, még akkor, ha csak a töredékét éljük ezen a planétán, mint hatalmas testű kedves, lomha barátaink.

Az életet igyekezzük teljesen élni, legalábbis törekedjünk erre, még ha ez oly kevesünknek is adatik meg teljes mértékben. Az emberi lélek már csak olyan, hogy fél a hatalmas változásoktól, az újtól, ösztönösen ellenkezik ellene, de iparkodjunk, hogy mikor eljön az idő, "üt az óránk", lehetőleg keveset bánjunk meg, ne kelljen szomorkodnunk a "mi lett volna ha" mondataink előtt...

Ezúton is kívánok mindenkinek békés, boldog életet, valamint meghitt emlékezést a következő „emlékezés napjára”!

Béke legyen veletek!