Baku

Azzal indult a remek vakációnk, hogy engem kicsit izélgettek a nevem miatt a határon (biztos, hogy még nem járt itt? a szülei is magyarok?), mert olyan perzsás a vezetéknevem, vagy mi, aztán meglágyult a néni és mindenki kapott ajándékba egy szép dobozban egy badambura nevű, nemzeti sütit. Mert tök véletlenül aznap volt a turizmus világnapja és minden utazót így üdvözöltek. A badambura amúgy egész finom.

És aztán kiléptünk a váróba, ott várt egy elég lepattant fickó egy táblával a nevemmel, üdvözöltem és tájékoztattam, hogy várjon már két percet, amíg kifosztok egy ATM-et, hogy aztán tudjak neki fizetni. Ebből ő nulla szót értett meg, csak azt látta, hogy köszönök neki és rögtön megyek is tovább, szóval bepánikolt és felhívta a hotelt, ahol tudtak angolul, szóval ezt megoldotta, de aztán egy jóval nagyobb problémával kellett szembenéznie. Az értünk küldött autó egy 18 éves, lépcsőshátú C Merci volt, ami korának minden bizonnyal releváns terméke, ám nem raksz be hátra két darab 20 kilós bőröndöt. A sofőrünknek sem sikerült, noha igen magas színvonalú tetrist adott elő, miközben teljesen szürreális elemek kerültek elő a csomagtartóból (egy láda zöldség, mondjuk), majd talált egy madzagot, amivel összekötötte a csomagtér ajtajának zárszerkezetét a kipufogóval. Mehetünk.

Értelemszerűen nem bocsátkoztunk vidám beszélgetésbe, viszont útközben már kifigyeltük, hogy már reggel 6-kor kábé 100 méterenként söpörték az autópályát mindenféle emberek. És egyébként is végig azt lehetett érezni, hogy itt baromi fontosnak tartják, hogy amíg te a reptérről bejutsz a városba, addig szépséges rendet, tisztaságot és jólétet tapasztalj, meg maga az út is úgy van tájolva, hogy ráfordulsz Bakura és azért eléggé elcsodálkozol a felhőkarcolók látványán. A turisták számára látható helyek tisztasága kulcsfontosságú, erre bármennyi pénzt szívesen áldoz a kormányzat, de hát mentünk mi másfelé is…

A hotelünkben a recepciós jól beszélt angolul és mindkét szobánk készen várt minket már reggel (noha a hivatalos checkin ideje 14:00 lett volna), szóval ott aludtunk rögtön egy kicsit, aztán kiderült, hogy a recepciós csávó roppant közlékeny, ami eleinte remek dolognak tűnt, mert egy csomó információt instant meg lehetett tudni, aztán a harmadik napra már sejtettük, hogy a szájából kijövő dolgok valóságtartalma meglehetősen csekély. A csávó ugyanis azt mondta magáról, hogy ő úgy egyébként az egyetemen nyelvésztanár, öt nyelven beszél perfekt, most épp perzsát oktat, de hát szar a fizetés, szóval kénytelen esti műszakban recepciós lenni, ami miatt ő sajnos csak 1 órát alszik minden éjjel. Ehhez képest még életben volt.

Aztán amolyan bizalmaskodó jelleggel odasúgta, hogy hát mint ahogyan azt bizonyára tudjuk, itt nincs demokrácia (ezt bizonyára tudtuk), szóval itt szörnyű az élet, politikáról már az utcán sem mernek beszélni, mert ki tudja, hogy ki nyomja fel őket, mire hazaér, már várják. Ez a része a történetnek egyébként nagyjából stimmel, engem speciel folyamatosan nyomasztott ez a diktatórikus lét, minden sarkon állnak rendőrök és nem csak dísznek, hanem akármiért nekiállhatnak cseszegetni, minket kétszer állítottak meg, az első rendőr megkapta az útlevelet, azt kérdezte: turizmó? Aha. Aztán intett, hogy húzzunk onnan, a második viszont baromi markánsan és csökönyösen próbálta elmagyarázni, hogy ez egy körforgalom és ott indexelni kell, mintha ez lenne az azeri közlekedési morál alfája és omegája (nem), de hát “nem értettük”, szóval ő is feladta. De vissza az emberünkhöz, akinek két nevet is adtunk, a “nyomorgó nyelvészprofesszor” és a “doktor recepciós” versengtek, szóval pár napig tökre sajnáltuk szegényt, aztán benyomott egy akkora kamut az oroszok kapcsán, ami eléggé megingatta a szavahihetőségét.

Na, de mi a helyzet Bakuval? Egyrészt van egy óváros. Az király. Nem nagy, 20 perc alatt végig lehet sétálni, egy várfal veszi körbe (meg a tenger), van benne néhány tényleg érdekes dolog, mint amilyen a Maiden Tower, ami egy kulcslyuk alaprajzú, 30 méteres bástya, állati jól néz ki, nagyon-nagyon régi (13. század) és nem tudják, hogy minek van. Mármint hogy minek építették, mert ha simán csak egy bástya lenne, akkor minek van kulcslyuk alakja neki, plusz nem volt benne födém, ami hát kevésbé praktikus. A másik teória az, hogy ez még a zoroasztrizmus nevű vallás (ez volt itt a muszlim előtt, alapvetően csillagok és egyéb égitestek köré épült) szentélye volt, amire ráerősít az a tény, hogy pont napéjegyenlőség idején esik be úgy a fény az ablakokon, hogy az egy pontra mutat: a torony közepére.

Vannak még uralkodói paloták, régi utcák, mecsetek, egy csomó bolt, ahol leginkább szőnyegeket árulnak, és ez a szőnyeg-dolog egy fontos nemzeti termék, óriási kultúrája van errefelé, a tengerparton van is egy szőnyeg alakú szőnyegmúzeum. Na, nekem a szőnyeg sosem volt az érdeklődésem homlokterében, de a szőnyegmúzeum az nagyon király, a roppant régitől az egészen modern (és szovjet) szőnyegig minden van, plusz az elkészítési technikákról is meg lehet tudni sokat (egy 2 négyzetméteres szőnyeget kábé fél évig szőnek), szóval tényleg megéri betérni.

Egy túrát megér a Yanar Dag nevű hely is, ami azért eléggé kiesik a turistás környéktől (és akkor az ember két dologból kap nagy dózist: bőven van szegénység és bőven van olaj), egy olyan terület, ami azért érdekes, mert lángol egy dombocska alja non-stop. Mert az 50-es években a föld alól szivárgó gázt egy pásztor tök véletlenül meggyújtotta, azóta ég. Ennyit tud, odamész, tényleg ég, elmész.

Na, és akkor erről az olaj témáról is ejtsünk néhány mondatot. Egyrészt mindenhol a part mentén olajkutakat fogsz találni, tökre oda lehet menni hozzájuk közel, senki nem fog szólni. Persze a tengerben is vannak fúrótornyok, illetve rengeteg vezetéken át távozik erre-arra a folyékony arany, észak felé például hosszan megy az “autópálya” mellett a vezeték az oroszok felé. Viszont a lakosság ettől még nem él jobban, mert a diktatúra gyakorlatilag magának keresi vele a pénzt, meg a haveroknak, cserébe mindenféle látszatberuházásokat csinálnak, mint amilyen mondjuk a stadio… khm, bocsánat, az pont nincs, cserébe van felhőkarcoló, meg Mini-Velence (ez az ostobaság csúcsa, gondolázni lehet egy térkőből kirakott, házak nélküli vizes labirintusban), meg az azeri zászlónak külön tere van, meg olyan ocsmány, birodalmi épületek, hogy az letaglóz, plusz a reptér, ami olyan, mint egy kristálypalota. Meg ebből a pénzből tartják fent az erőszakszervezeteket, meg fizetik a takarítókat, meg hát olcsó a benzin és nincs adó. Nem keresnek sokat az azeriek (olyan 60-80 ezer HUF), de a bruttó ugyanaz, mint a nettó. És mindenki dohányzik, megkérdeztük, hogy miért, a válasz az volt, hogy azért, mert olcsó. 120 HUF egy doboz cigi.

És van még tovább. A nyugdíj az alapból jár mindenkinek, ha az államnak dolgoztál korábban, akkor duplaannyi. Kedves, mi? A nyugdíjt a népek az állami banknál vezetett számlájukra kapják minden hónap elején, ilyenkor (főleg vidéken) tömött sorok alakulnak ki az ATM-ek előtt, mert mindenki fel akarja venni a pénzt. Az állam egyébként is átlag kétszer olyan magas fizetést ad, mint akármilyen más meló, tehát mondjuk egy katona megkeres 120-140 ezer forintot, a recepciós meg a felét. Meg a tanár is, amúgy. Az út mentén mindenhol óriásplakátokon mosolyog rád Heydar Aliyev portréja, aki a modern Azerbajdzsán atyja (szerintük), de maradjunk a tényeknél, a rendszerváltás után a volt KGB tiszt megpuccsolta a kormányt és átvette a hatalmat, amikor meghalt, akkor a fia vette át (most ő az elnök), de már neki is van fia… szóval dinasztia, ja. Na, ebben élnek az azeriek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!