Merre tartunk?

Azt azért ne gondoljuk, hogy nem lehet informatika, világháló nélkül tartalmas életet élni. Kérdezzük csak meg erről a nigériai hausza és ibo törzseket! Nyilvánvaló, hogy minden társadalomban, legyen az akárhol, az adott nép technikai, gazdasági, szociális fejlettsége határozza meg a fejlett számítástechnikához való viszonyt. Aki nem ismeri, annak nem is hiányzik. Akinek nincs lehetősége, hogy kipróbálja, nem ér fel veszteséggel a hiánya. Olyan ez, mint az egyedi strandokon megszerezhető élmény. Aki nem volt az Aquarénában, annak nem hiányzik a sebes száguldás hason lecsúszva, vagy a sötét alagútban való vad dobálózás az óriás gumikeréken. Azonban, ha eljutunk oda, olyan élményekkel leszünk gazdagabbak, amit szeretnénk egyre többször megismételni.

Ilyen a számítógéppel való viszonyunk is. Kétségtelen, hogy rengeteg hasznos dolog történhet velünk a használata során, barátokat szerezhetünk, fórumokon kérdezve tanácsokat kaphatunk, megoszthatjuk saját élményeinket vadidegenekkel, eldicsekedhetünk nyaralási fotóinkkal, és olyan régi ismerősöket is megtalálhatunk, akiket korábban jó esetben csak valamelyik rádiós műsor segítségével tehettünk meg.

A kérdés az, hogy mindez jó-e, milyen irányba halad, szükségszerű-e? A válasz egyértelműen az, hogy jó, és szükségszerű. Az már más kérdés, hogy mindez milyen irányban halad. Ha azt próbáljuk összevetni, hogy mi minden jó és hasznos, adott esetben szó szerint életmentő információhoz juthatunk a világháló segítségével, ugyanakkor mennyi hamis és káros adathalmazra bukkanhatunk, nem beszélve az egyenesen gyűlölködő vagy éppen gusztustalan információkról, akkor már nehezebb a dolgunk. Sajnos, ezek szűrésére már központi ellenőrzést nem lehet létrehozni. Elkéstünk.

Senki nem gondolta, hogy ilyen mértékben fog fejlődni a kibertér körülöttünk. Jó esetben a munkahelyen bízhatunk a rendszergazdában, otthon meg saját magunknak kell biztosítani a saját és családtagjaink, gyermekeink védelmét. Ez még sok embernek jelent problémát, mert hála a Microsoft programozóinak, az átlagos felhasználó vajmi keveset tud a rendszer működéséről, a védelmi mechanizmusokról, a megtehető óvintézkedésekor. Az egyszerűen „csak katt” világ jött el reánk…

Úgyhogy ezt a kulturális ágat már nem kerülhetjük meg, nem menekülhetünk előle, legfeljebb úgy, hogy kihúzzuk a konnektorból a gépet, lemondjuk az internet-előfizetésünket, és lemegyünk a parkba egy jót beszélgetni a szomszéddal, akinek eddig a nevét sem tudtuk.

Visszatérve a személytelenné váló kapcsolatokhoz. Sokak számára feltűnt már, hogy felhasználók ezrei gyűjtögetik az ismerősöket az erre szakosodott oldalakon, ahol is jó esetben csak a felét ismeri jól az illető. A másik fele csak felületes ismerős, vagy olyan régi kapcsolat, akikkel talán nem is
beszélt, találkozott évek óta. Mire is jó ez? Mert így szélesebbé tehetik ezek az egyének a „barátság-listát”. Így a többiek előtt ismertebbnek állíthatják be saját magukat. Ez is egyfajta menekülés a való világ zavaros mivolta elől.

A másik vetületet se hagyhatjuk ki: ez pedig a játékok világa. Ki ne szeretett volna hős lenni, híres focista, autóversenyző, profi katona, életmentő tűzoltó, mozdonyvezető? Egyértelmű, hogy mindenkinek vannak álmai, megvalósulatlan álmai. Ezekre egyfajta ajzószer, egy újabb menekülési lehetőség a számítógépes játékok világa, ahol azzá válhatunk, amivé talán soha. Itt is két tábort találunk, az egyik a fanatikus játékosoké, a másik meg az effajta élvezeteket ellenzőké. A játékosok azt vallják, hogy így élik ki a napközben eltűrt fáradalmakat, munkahelyen átélt stresszhelyzeteket, illetve így léphetnek a korábban említett hősök népes táborába.

Az ellenzők meg azt a nézetet képviselik, miszerint az erőszakos játékok erőszakot szülnek, ezért idegesebbek a gyerekek az iskolában vagy otthon, ezért lesznek egyesek bűnözők. Japánban készült egy felmérés, ahol kiderült, hogy a férfiak 80%-a rendszeresen játszik valamelyik számítógépes játékkal. És nem nő a bűnözés aránya, legalábbis nem emiatt. Az ellenzők nem számolnak egy igen fontos ténnyel: már a Pacman is erőszakos játék volt! Hiszen a menekülésünk ára az volt, hogy „megöljük”, megegyük a ránk támadó harapós kedvű ellenséget…

A lényegen már semmi nem változtat. Az informatika mindennapi életünkbe való burjánzása, és az ezzel járó szabadság és szorosan vele együtt a bezártság már mindig kisérteni fog minket. Mert talán már nem is ellenkezünk. Mint egy rossz kormányintézkedés után, most is azt tesszük, legyintünk, és élünk tovább. És káromkodunk, ha áramszünet van, vagy a szolgáltató üzemzavara miatt nem tudunk felmenni valamelyik közösségi oldalra, hogy az elvesztett pókerjátszmáról ne is beszéljünk.
Talán már én sem tudom, mit is szerettem volna mondani. Hiszen aki ismer, az tudja, mennyi időt töltök el a billentyűzetem és a számítógépem társaságában. De szakítok időt a családomra, a barátokra, egy-egy kirándulásra, kiállításra. (Pl. Dostalgia kiállítás – nekünk, az oldal látogatóinak kötelező!)

Szóval, a gépünkbe zárt lélek lassan már eggyé válik velünk. Itt mindenkinek lehet egy másik énje. Ahol a hangulatjelek mögé bújva hol kedvesebbek, hol gúnyosabbak, hol imádni valóak, vagy épp őrültek lehetünk. Új korszak ez. Amit egyfelől ránk erőltettek, másfelől meg nem is igazán akartunk ellenkezni ellene. Mert – és ez is fontos –, ebben a világban a gyengék hősökké válhatnak, az elveszettek megtaláltatnak, a sebzettek meggyógyulhatnak, a szegény gazdag, a félénk szívtipró lehet…bárki bármilyen tulajdonsággal rendelkezhet, ami részben annak is köszönhető, hogy a Földön ma a népesség nagy része nem azt az életet éli, melyet szeretne vagy éppen megérdemelne, hanem egy másikat, ahol nem mindig fehér a fehér, a fekete meg pláne nem fekete.

A szociológusok jelen pillanatban is lázasan dolgoznak, hogy ezt a problémát hogyan is ültethetnék bele a saját rendszerükbe, mely annyira gyorsan fejlődik, hogy mire megírnak egy tanulmányt, kezdhetik az újat elölről.

A cikk végéhez közeledvén azonban felsejlik előttem, hogyan lehetne az emberiséget jobbá, barátságosabbá, kommunikatívabbá tenni. A legtöbb sci-fi filmben a ránk támadó idegenek hatalmas űrhajókkal, egész flottákkal érkeznek, és lerohannak minket ádáz ütközetekben, vagy valamilyen vírust hoznak magukkal, hogy így aprítsák a bolygó népességét. Én ezt másképp képzelem el. Az idegenek egyetlen űrhajóval jönnek. Nem lőnek, nem fenyegetőznek. A parancsnokuk unottan, fejét félrefordítva csak ennyit mond az első tisztnek:

– Vedd el tőlük az áramot!

Utóirat:

De nem szaporítom a szót tovább, mert mennem kell a Facebook-ra, utána meg a Prohardver fórumra, az e-mailjeimről nem is beszélve. Ja, és megyek egy kört valamelyik Crysis szerveren, hátha végre nem lő hátba a csapattársam…

Forrás:

Statisztika 2010

Z. Karvalics László: Információ, társadalom, történelem