A klasszikus éra

2002-ben elkezdtem az egyetemet, mindeközben apukám lecserélte a 8210-est, egy 8310-esre, így én megörököltem azt a becses telefont. Ez a telefon bár akkor már öreg volt, még mindig nagyon drága kütyünek számított, még használtan is 80 körül árulták őket, igazi presztízstelók voltak, szóval mindenki a csodájára járt. Hogy milyen kicsi, meg szexi.

Elég megbízható modell is volt, tekintettel kicsiny méretére, anyukám kétszer is kimosta a farmerekkel együtt, egyszer aksi (5000 Ft), másodjára mikrofon (6000 Ft) cserével megúszta a kütyü.
Sajnos később viszont térerő hibás lett (minden bejövő hívás megszakadt pár másodperc után, bezzeg a kimenők nem... ingem-gatyám ráment a visszahívásokra), így meg kellett tőle szabaduljak. Térerő hibásan persze senki nem vette be, így rásóztam egy használt GSM-esre, aki korábban már átvert egyszer valamivel. 20 rugót kaptam érte, mikor használtan még 60-ért árulták őket. Lehet azt hitte a boltos, hogy megint jól átvert, de igazából fordítva történt, én csak törlesztettem neki. Tudom, gonosz volt. :)

A kultikus 8210 után ismét egy első következett.
Az első színes kijelzős telefonom. Hú, arra talán még jobban vágytam, mint magára a mobiltelefonra, anno.

2002 körül jelentek meg az első színes kijelzős mobilok, méghozzá elég combos áron. Megint csak igazi prémium termékekről beszélünk. Apukám persze azonnal ráharapott a témára, és vett magának egy színes kijelzős Nokiát. Nem tudom, hogy ki hogyan emlékszik arra az időre, de ez volt az első alkalom, hogy a Nokia kicsit gödörbe került. A konkurenciához képest picit lemaradtak, de legalábbis tudásban nem nyújtottak semmi kiemelkedőt. Leszámítva a színes kijelzőt, amit viszont a konkurencia is tudott, igaz ők is borsos áron.

Én persze úgy terveztem, hogy ha fater lecseréli a 8310-et, akkor megöröklöm azt is, de nem így lett, mivel fater inkább eladta a telefont, hogy az árát beletegye a színes kijelzős mobiljába. Akkortájt 130-160 körül árulták ezeket a Nokiákat, nálunk végül egy 6100 landolt.
A lényeg, hogy faternak lett színes kijelzős telefonja, én pedig majd meghaltam egy olyanért, de hamar le lettem hűtve, hogy nem kapok 130 rugós mobilt.
Szerencsére nem kellett sokat várni, talán fél évet, hogy a piacot elöntsék az olcsóbb modellek, így került hozzám életem legmeghatározóbb mobilmárkájából az első.

Egy SonyEricsson T300. Zöld.

Vodás feltöltőkártyával 31-32 ezer forintért. A vodás kártya nem jött be, jóval hamarabb eltűnt róla a pénz, mint az elvileg drágább westeles kártyámról, szóval állandóan spórolnom kellett, de megérte, mert bár a T300 egy dög lassú telefon volt, színes volt, végre színes.
Emlékszem az első nap, mikor hazavittem, még éjszaka is azt nyomkodtam, Spawn maszkos háttérképet, meg mátrixos kijelzővédőt telepítettem a telóra, a takaróm alá bújva. Istenem, mekkora élmény volt. Színes, világító, változó kép az ember kezébe. Maga volt a sci-fi.

Emellé a telefon mellé tartozik még egy érdekes story. Már említettem, hogy ekkortájt már egyetemre jártam, és már akkor is kocka-type voltam, mint az egyik évfolyamtársam, aki azóta is az egyik legjobb haverom, hívjuk csak Mister Cs.-nek. Szóval Cs. úrral témázgattunk a telefonokról (mi másról is témázgathatna két egyetemista kocka, mint telókról, PC-kről, game-ekről, kocsikról és persze harci repülőkről), és együtt határoztuk el, hogy beszerzünk egy-egy ilyen telefont. Egyszerre mentünk el megvenni a boltba, és két totál egyforma telót vettünk, még viccelődtünk is, hogy csak össze ne keverjük. Eszméletlen nagy poén volt, az elején mindketten imádtuk a telót, de úgy istenigazából egyikünk sem tudott hosszú távon megragadni mellette. Volt pár dolog, amivel nem tudtunk megbékélni, nekem az volt vele a legfőbb bajom, hogy elképesztően lassú telefon volt, és igazából ez sem volt egy prémium darab, hiányzott belőle a "vagi-faktor".

Szerencsére nem is voltam túl sokáig ráutalva, mert hamarosan megkaptam életem nagy szerelmét.
Alig egy évvel később jelent meg a piacon a T610. Az első pillanattól kezdve beleszerettem, ahogy képeken megláttam.
Talán hozzá tartozik a szerelemhez, hogy ez már egy beépített kamerás telefon volt, amiért abban az időben szintén meg voltam veszve.
Bár a T300-hoz is lehetett kamera modult kapni, drága volt, nagy, bumszli, kevés volt az üzemideje, és nagyon gyenge képeket csinált.

Nem úgy a T610, ami prémium kategóriás telefon volt, és olyan 160 körül vesztegették. Természetesen ezt sem kaptam meg a szüleimtől és kiröhögtek, mikor előálltam az ötlettel. Mivel azonban hetekig pörögtem a témán, és mindenkinek erről beszéltem, ki hitte volna, névnapomra megkaptam a szüleim egyik ügyfelétől. Afféle repi ajándékként, a jobb üzletek reményében. Én a fellegekben voltam. Bár eredetileg az ezüstszürke verziót szerettem volna, egy kék színűt kaptam, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát.

A kis T610 majd három évet húzott le velem, és a szemem fénye volt. Az első teló volt, amit tokban hordtam, a farmerjaim állandóan kikoptak emiatt, de megérte. Imádtam a telót, életem egyik legjobbja volt, még mai szemmel is. A fém készülékház, a prémium alkatrészek, és összeszerelés, a Nokiánál sokkal jobb menü, amit már a T300-ban is imádtam, csak itt még gyors is volt. Kamera... Ahhh... minden megvolt, ami kell.

A velem töltött majd 3 év után a kis szépség még anyukámnál is lehúzott vagy 2 évet, ahol is egy 3310-est váltott, és anyu is szerette. Bár később visszatért a Nokiához.
Mint ahogy apukám is megragadt a nyomógombos Nokiák világában.

A T610-et egy még nagyobb szerelem váltotta. D750. Szintén csúcs gép, csak máshogy. Ez már inkább üzleti masina volt, és erre is nagyon vágytam. Igazából eredetileg egy K700 volt a vágyam az MP3 lejátszó miatt, de a kevés memória miatt annyira nem törtem össze magam, hogy legyen egy olyanom. Ellenben, mikor kijött a D750 a maga bővíthető memóriájával, elkezdődött az "apazaklatás".

Hát, meg kellett dolgoznom érte, de végül fater kötélnek állt, és az egyik céges számunkra vett nekem 144 ezerért egy D750-et. Emlékszem, a Hősök terén kaptam meg a kütyüt, az egekben jártam. Persze rögtön vettem is bele egy 1 GB-os Memory Stick Pro Duo-t vagy 20 ezerért, ami jó 2 év után be is mondta az unalmasat. Az utódja 2 gigás volt, és csak 7 ezer forintba került, de az se bírta sokkal tovább, nem sokkal a garancia lejárta után az is eldurrant.
(BTW azt a memóriakártyát, kíváncsiságból szétkaptam, és ott vigyorog benne egy apró flash memória, óriási SAMSUNG felirattal. Dupla annyiért, mint az akkor kapható Samsung SD kártyák. Köszi, Sony!! :) )
Az is igaz persze, hogy elképesztően sokat fényképeztem, videóztam, és MP3-aztam az alatt a 2 év alatt.
Hihetetlenül imádtam a D750-et, még akkor is, ha igazából az anyaghasználat nem volt túl fényes. Műanyag, ami 5 év alatt lekopott és megvetemedett. De nem érdekelt. Talán még évekig húzta volna nálam a kütyü, ha a joystick gombja nem lesz hibás. Elkezdte nem érzékelni a lefelé görgetés parancsot.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!