Elvinném a dokinkhoz, vizsgálja meg, jól van-e?
Viccet félretéve (pedig komolyan mondtam) megijednék, hiszen ez nem jellemző rá, hogy ilyet mondjon. Másrészt megijednék amiatt is, mert utálok dönteni, ráadásul egy életre szólóan? (Bármennyire is szeretem) Akármennyire is bízom a kapcsolatunkban, félek, hogy valamelyikünket hatalmába keríti az az érzés hogy...
És lehet akkor is megálljt parancsolni, csak nem jobb-e megelőzni az ilyesmit
Meg ott van a példa, hányan mondtak már holtodiglan-holtomiglant, azt mi lett belőle? 2 -3 év?

[Szerkesztve]

Az elkötelezettség és a felelősségvállalás komoly dolog.

''szeretném tudni, mi a mozgatórugója ennek a dolognak.''

Szerelem, szeretet, osszetartozas.

( normal esetben )

Akármennyire is bízom a kapcsolatunkban, félek, hogy valamelyikünket hatalmába keríti az az érzés hogy..
Akkor nem bízol eléggé.

Ne másokat figyelj, és ne másokat vedd példának. Ennek ehhez semmi köze.

Hat igen, bizni kell. Anelkul nem csak a hazassagot, a kapcsolatot is b*szhatjak...

Szerintem a házasság már korántsem egy olyan dolog mint mondjuk volt 50-100 évvel ezelőtt.
A környezetemben látok elég sok féle példát, válást pár év után (mondjuk ez főleg azokra jellemző, akik fiatalon házasodtak és még nem élték ki magukat eléggé), boldog házasságot, tökéletes együttélést papír nélkül tizenéve gyerekekkel együtt...

Akinek van igénye rá, az tegye nyugodtan, mondjuk meggondolatlanul hülyeség beleugrani...

Az esküvő meg nagyon jó és nagyon drága buli.

Te nem dönteni utálsz, hanem felelősséget vállalni.

Minden döntésnek vannak következményei, a kérdés az, hogy mennyiben vállalható a kockázat. 10 év után békében elváltunk, megpróbáltuk, jó volt... nagyon jó, és mégis kifújt a dolog. Utána viszont megtaláltam azt akivel még jobb. Évekig éltünk együtt, évekig távkapcsolatban (még csak nem is egy kontinensen), de tavaly mindketten úgy éreztük, hogy házasodjunk össze, mert ettől ugyan nem változik semmi, de mégis jobb. Viszont mi egy cseppet sem voltunk bizonytalanok a döntésünket illetően. Ezért aztán januárban Afrikában össze is házasodtunk egy anglikán néger pap, és két Rasztafári vallású fickó előtt. És most még jobb!

No akkor eljutottunk arra a szintre, hogy ha egy kapcsolatban két tagja jól érzi magát a kapcsolatban, de a kötöttségektől is fél, meg ugye -ahogyan te írod- nincs teljes bizalom, no nem egymásban (mert az megvan), hanem abban, hogy mit hoz a jövő, akkor az a kapcsolat már el van b@szva?
A Kidus, meg a te hozzászólásodat próbáltam egybegyúrni.

aesir: hát leginkább mindkettő. Dönteni is , felelősséget vállalni is. Megkérdezhetem , mi adja a pluszt?

[Szerkesztve]

hm
jó topik, nőügyek után kissé specifikusabb közeg
engem mostanában kezdett el érdekelni a házasság mint dolog, bár még nagyon gyerekcipőben vagyok korban stb, de maga a gondolat tetszik, családcentrikusabb vagyok annál semmint mondjuk egy pár éves kapcsolat után ne tudnám kbökni a kérdést, és őszintén szólva már kicsit foglalkoztat is milyen kreatív megoldással élnék adott helyzetben...persze ehhez kellene némi egzisztencia is, aminek megteremtéséhez remélhetőleg minél előbb hozzá tudok látni, de nemhiszem hogy olyan költségeket jelentene amik huzamosabb ideig kibúvót solgáltathatnak arra hogy mért is nem ejtik meg a párok, drága mulatság, tény, de ha nagyon akarja az ember akkor kompromisszumokkal akár de megoldható, ha cska az anyagi vonzatát nézem egy ilyen ''bulinak''

Nem, elbaszva nincs, csak nincs meg az a mélyebb bizalom, ami egy komolyabb döntést eredményezne.

A házassághoz még nem kell egzisztencia. Amikor összeházasodtunk, albérletben laktunk, és hátravolt még egy évem a főiskolán, illetve előttem volt a le nem töltött sorkatonai szolgálat. Ha mindig csak vársz még valamilyen feltétel teljesülésére, az nem tervezés, hanem halogatás. Persze ezen a szinten nem is érdemes kapkodni, ha bizonytalan vagy magadban, akkor inkább halogasd is, ha eljön az idő, akkor úgyis biztos leszel benne, hogy ez a helyes.

A lánykérés nálunk is egy pillanat elhatározása volt, másnap megvettük a gyűrűket. Kb egy éve voltunk együtt akkor. És ennek már több mint 8 éve.

p

Hiszek Istenben, bár nem gyakorlom a hivatalos vallásom (rk). És kimondhatatlanul jó érzés volt mindkettőnknek egy 90%-ban muszlim országban, egy olyan romlatlan lélek előtt mint Charles atya, talán az egyik legtisztább vallás követőinek tanúskodásával, körben csupa-csupa muszlimmal felesküdni Isten előtt napkeltekor, az Indiai-óceán partján. Azóta a páromat is máshogy látom, mert olyan lett a kapcsolatunk, mintha lenne egy közös titkunk egymással és Istennel közösen, csak hármunknak. És itt nem a papír meg a jogi bla-bla a lényeg, hanem az az érzés amit mindketten érzünk, de megfogalmazhatatlan, mert Isten szeretetével párosul irányunkban. Allah Akbar

Nem vagyok egy szenthurka, sosem voltam, de akkor és ott nagyon intenzíven, azóta pedig szinte mindig érzem Isten tekintetét. Ettől persze a szex még ugyanolyan mocskos, és nemcsak a nemzést szolgája

Költői kérdés következik: miért van szükség egy életre szóló ígéretre? Mi a garancia arra, hogy 5-10 év múlva nem kopnak meg az érzések, vagy nem lángol fel az egyik, vagy netán mindkét fél más irányába?

Nem vagyok házasság ellenes, csak az egész intézménynek az alaplogikáját érzem instabilnak. Amikor igent mondok - akarva, vagy akaratlan - akkor abban a pillanatban bebörtönzöm az egyik legkorlátlanabb, legszebb érzést a világon: a szerelmet. Mert hol van az megírva, hogy nekem életem végéig egyetlen emberbe kellene szerelmesnek lennem? Ki mondja meg, hogy kit szerethetek és kit nem?

Bízom magamban, de nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap. Az a szép az életben, hogy változatos és mindig mutat valami újat magából. Amikor önként és dalolva bólintok rá valamire, amit nem is ismerek igazán, akkor az élet egy hatalmas szeletét utasítom el. Mégis megtenném, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy közös létben olyan csodák várnak rám, amiket egyedül soha nem élhetnék meg. Viszont azt is tudom valahol mélyen, hogy mindkettő létformára szükségem van, és az érzéseimet csak egy darabig irányíthatom ésszel.

Egy párkapcsolat alapja a szeretet. A szeretetnek mint érzésnek viszont nincs se iránya, se mértéke. Egész egyszerűen csak van és árad belőlünk elapadhatatlanul. Ellenben amikor házasodok, akkor ennek az érzésnek irányt és mértéket szabok. Egy életre...

Semmi gond ezzel az érzéssel (vagy komplexussal, sőt, még inkább komplexusrendszerrel), viszont alapvetően két fontos dolgot elárul rólad:

1. Még nem vagy elég érett a házasságra.
2. Még nem találtad meg az igazit.



p

most még nem foglalkoztat, de tudom magamról, ha valakivel mondjuk 1-2 évet eltöltök, akkor előbb utóbb ugyis kibukik belőlem a kérdés, elgalábbis tut nem vagyok oylan aki még 5-10 év után sem teljesen biztos abban hogy mi is van...egzisztencia meg, hát...én már szeretném teremtgetni, most ott tartok hogy ha 5 helyett 6 év is lesz suli de valami melót kéne találni mellé, nálam pont az a korszak van hgy kezdek agyilag is felnőni ezekhez a dolgokhoz és szeretnék ott tartani már hogy én is iylen szempontból hasznát látom anak amit eddig letettem az asztalra
főképp azért zavar a dolog mert bár egyidősek vagyunk, bnőm msot fejezte be sulit, nekem még 2 év, és azért előbb utóbb nem lenne rossz egy közös albérlet vagy ilyesfajta dolgok és ahhoz meg szeretném már magam előteremteni a pénzt, szóval szeptembertől amint van órarend valami melókajtatás aztán kitudja, ha akd meló akkor ilyen magasztosabb célokra is félre lehet tenni legalábbis én utálnám ha a dolog, ha már mindketten szeretnénk, hosszú éveket ilyenen csúszna mint pénz

[Szerkesztve]

miért van szükség egy életre szóló ígéretre? Nincs szükség. Ez nem szükség kérdése.

Mi a garancia arra, hogy 5-10 év múlva nem kopnak meg az érzések, vagy nem lángol fel az egyik, vagy netán mindkét fél más irányába? Nincs garancia. Ezt előre nem lehet tudni. De ha így érez vki az elején, akkor ne is házasodjon meg.

Amikor igent mondok - akarva, vagy akaratlan - akkor abban a pillanatban bebörtönzöm az egyik legkorlátlanabb, legszebb érzést a világon: a szerelmet. Mert hol van az megírva, hogy nekem életem végéig egyetlen emberbe kellene szerelmesnek lennem? Ki mondja meg, hogy kit szerethetek és kit nem? Miért korlátoznád be? Miért szab gátat és határt az, ha vki megházasodik? Nem érted a házasság intézményét, csak a logikáját keresed.
Egyébként nem mondja meg senki, hogy egy embert kell(ene) szeretned. Ismételten megjegyzem, ha ilyen kétségeid vannak házasodás előtt, akkor inkánn ne nősülj meg.

Az élet akkor is változatos és szép, ha ott van veled életed párja. Vagy ha éppen nincs is veled fizikailag, akkor is tudod, hogy ő van neked, és emellett együtt és néha külön-külön is élvezhetitek az életet.

A házasság lényege pont ez: A szeretetnek mint érzésnek viszont nincs se iránya, se mértéke. Egész egyszerűen csak van és árad belőlünk elapadhatatlanul.

[Szerkesztve]

Ok, mi a házasság lényege? Mi az a plusz amit ad? Aesir néhány hozzászólással korábban vázolta, hogy neki mit jelentett és jelent, ami mondjuk még tetszett is.

peterkeT: köszi, helyre tetted az önbecsülésem...

A házasság lényege az, hogy együtt élsz valakivel, aki nélkül úgy érzed nem tudnál létezni sem, és bármilyen messze tekintesz előre a jövőbe, tökéletesen el tudod képzelni, hogy ott álltok együtt, és mit fogtok érezni; amikor megszületnek a lurkók, amikor óvodába, iskolába mennek, aztán szépen felnőnek; el tudod képzelni az otthonotokat, hogy milyen lesz együtt 10-20-30-40-50 év múlva. Persze lehet hogy nem úgy lesz, de a koncepció a lényeg, nem a konkrétumok. Ha már azt nem tudod elképzelni, hogy jövő ilyenkor hogyan és mit fogsz érezni, akkor nyilván teljesen más helyzetben vagy.

Az önbecsülésedet pedig bármikor rám bízhatod.

p