Sziasztok!

Elmesélem én is a mandulaműtétem történetét: 25 éves nő vagyok, sajnos augusztus elején kialakult egy tüszős mandulagyulladásom, ami magas lázzal, fájdalommal járt, viszont 3 levél antibiotikum beszedésére sem múlt el, valamint kövek is kialakultak a manduláimon, nyilvánvaló volt, hogy el kell távolítani. Amint ezt meghallottam, mintha leforráztak volna, nagyon megijedtem és utána is nagyon féltem, minden nap úgy keltem, hogy lemondom a műtétet, annyira félek. Közben megcsináltattam a műtét előtti kötelező vizsgálatokat és amikor láttam, hogy az eddig mindig tökéletes vérképemen 3 érték is kiugróan magas -és mindhárom gyulladást jelez-, akkor egyértelművé vált, hogy ez nem tréfadolog, komoly hatást gyakorol az egész szervezetemre. Amikor kiderült, hogy mandulaműtét lesz, akkor a doktornő kedvesen, de egyértelműen a tudtomra adta, hogy az én döntésem a műtét, viszont ha nem távolítják el őket, számítsak vese és nőgyógyászati problémákra, hajhullásra stb., de ez mind olyan távolinak tűnt, amíg tényleg kézhez nem kaptam ezt a rossz vérképet. Ezután megembereltem magam, de továbbra is nagyon féltem.

A műtét szeptember 16.-án volt, reggel korán felvettek a kórházba, befeküdtem egy kórterembe, olyan reggel 8 óra körül kaptam egy altatót, amitől egyik percről a másikra elaludtam. Gondoltam, hogy mire felébredek, már meg is lesz a műtét, de nem így lett. Olyan 9:30 körül keltem fel a még meglévő manduláimmal, meg is voltam lepve. Ezután pár percre jött egy műtős úr és betoltak a műtőbe, itt intravénásan elaltattak. Emlékszem, hogy álmodtam is, hogy egy virágos réten futkározom boldogan, így mondhatom, hogy habár nem emlékszem a műtétre, pozitív élmény maradt Halvány emlékem van arról,ahogyan felkelek, hogy visszatesznek a kórtermi ágyra, de utána ami már tiszta, hogy fekszem oldalra fordítva, a fejem alatt nincs párna, csak ilyen papírtörlők, a nyakamon vizes borogatás. Amint magamhoz tértem, hirtelen egyből felültem, vártam, hogy belém hasítson a fájdalom, de nem így történt, nem fájt semmi egyáltalán és azonnal tudtam beszélni. Két órán keresztül még csorgattam a véres nyálat kifelé, de sokkal durvább dologra számítottam, alig volt véres. Szóval a félelmeim ellenére nagyon pozitív érzésekkel keltem fel a műtét után:túléltem, megvolt az összes fogam, nem repedt fel a szám, egyáltalán nem fájt, nem vérzett nagyon és tudtam beszélni. Az első kellemetlenség a fájdalomcsillapítós víz megivása volt, ugyanis az első pár korty nem volt vészes, viszont utána egy kis víz ment konkrétan a sebágyba -hát, mintha savat ittam volna! Azt hittem ott pisilek be, el is döntöttem, hogy oké,akkor olyan keveset fogok inni, amennyire csak lehet, csakhogy bejött egy nővér és elmondta, hogy szuper lenne, ha a vízből amit hoztam olyan 3 litert meginnék estig Viszont újabb pozitívum, hogy még egyetlen egyszer volt ilyen fájdalmas a kortyolgatás, utána nem. Estig simán lement a 3liter és nem is fájt. Szóval így éltem túl a műtét napját, másnap reggel haza is engedtek.

Az utána következő napokra nem emlékszem kristálytisztán, de ami biztos, hogy a műtét utáni reggel ehettem először. Itt ért az első csalódás, ugyanis akármennyire voltak addig jó tapasztalataim, amik reményt adtak, még a brutál erős fájdalomcsillapítóval sem tudtam megenni egy egész pohár pudingot, egyszerűen nem tudtam nyelni. Arról ne is beszéljünk, hogy a kenyérbéllel is megpróbálkoztam, na az sem ment. Szóval nekem a beszéd, ivás simán ment, de az evés,na az nem. Rájöttem, hogy nem maga a sebágy fáj, vagy a nyelés, hanem a nyelvem mozgatása, egyszerűen nem bírtam forgatni az ételt a számban, vagy a nyelvemmel a torkomig juttatni a falatot. Hála istennek ez is csak pár napig tartott, a 3. napon már tudtam enni tökfőzeléket üresen, a 4. napon pedig kenyeret. Azt el kell mondanom, hogy aki ilyen műtéten van túl, ne is gondoljon olyasmikre, hogy gyümölcs, paradicsom, ilyesmi, mert ismét visszajön a pokoli fájdalom. Egyszer ittam egy korty narancslét, egyszer pedig ettem egy darab paradicsomos tésztát, nagy hülyeség volt!! Ennek ellenére szépen lassan úgy egy hét után, ha fájdalomcsillapítóval is, de rá tudtam térni normálisabb, kissé szilárdabb de nem darabos ételekre (puha csirkehús, borsófőzelék, ilyesmik).

Az első napokban folyamatosan javult az állapotom és emiatt a közérzetem is,habár minden nap 4 cataflamot vettem be (pedig csak hármat lehetett volna és tudtam volna még többet is a fájdalom miatt, de négynél nem mertem többet) értékeltem az apró kis javulásokat, hogy kísérő nélkül ki tudok menni a konyhába, tudok csinálni egy rántottát és meg is tudom enni, elmúlt az első napokban jellemző hőemelkedés ilyesmik, szóval egyre jobban voltam. Aztán 22.-én hajnal 4 óra felé úgy keltem, mintha egy kést állítottak volna a torkomba, pokoli volt a fájdalom, a cataflamos vizet is alig bírtam leküzdeni, mintha tömény savat ittam volna, pedig előtte semmi bajom nem volt az ivással! Nagyon megijedtem, de nem volt vérzés, csak ez a pokoli fájdalom. Itt eljutottam a mély pontra. Tényleg addig igyekeztem értékelni, hogy javulok "rosszabbul is járhattam volna", de ez, hogy hajnalban a poklok poklára keltem, és már egy hete nem tudok normálisan enni, aludni, vagy csak létezni cataflam nélkül -na itt egy kicsit beleroppantam az egészbe. És sajnos ez a pokoli fájdalom még 3 napig végigkísért, ugyanúgy napi 4 cataflamon éltem.
Aztán valahogy egyre jobb lett, már csak az evéshez kellett a bogyó, egyébként nem fájt, majd a műtét után olyan 13 nappal eldöntöttem, hogy én nem vagyok hajlandó több gyógyszert szedni. Az elején fájt a nyelés, de utána szépen lassan elmúlt. Most már lassan 3 hét telt a műtét óta és azt mondhatom, hogy visszatértem régi önmagamhoz. Habár fűszeres, mustáros, csípős dolgokat még nem próbáltam enni, probléma nélkül le tudok küldeni már szilárdabb kajákat, simán tudok nyelni, rágni (bár darabos ételeket még mindig nem fogyasztok). Persze fizikailag még mindig kímélem magam, de jó tudni, hogy közel vagyok a teljes gyógyuláshoz

Tudjátok, nagyon sokat olvastam én erről a műtétről, de magától a műtét részétől féltem igazán, pedig visszagondolva az semmi nem volt. Viszont amiket olvastam, hogy "2 hét tömény pokol" valahogy nem hittem el, hiszen basszus, kisgyerekek viháncolva túlélik ezt, nehogymár én ne! Hiszen kaptam két hét szabit, végre kipihenhetem magam! De azt kell mondjam, sajnos ez igaz, két hétig az ember ki van vonva a forgalomból, és fájdalomcsillapítón él. És el kell, hogy mondjam, akire vár ez a műtét, az mindenképpen úgy intézze, hogy legalább az első napokban legyen mellette valaki, aki kitámogatja a fürdőbe, megmelegíti az ételt, vagy csak egyszerűen ott van - nekem legalábbis ez nagyon sokat segített!

Habár nem volt túl kellemes, soha többé nem lesznek gondjaim a mandulámmal és nagyon sok későbbi betegséget megelőztem most ezzel! Azóta a vérképem is visszaállt. Nekem nagyon megérte!