Ez túlzott leegyszerűsítése a pénzügyi válságnak - az USA-ban a bankmentés kevésbé a bankokról szólt, hanem a mögöttük levő eszközökről, ami nem volt más, mint a lakosság jelzáloghiteleiről szóló értékpapírok. Volt Joe-nak egy lakáshitele egy 0,5 M $-os kaliforniai ingatlanra, de másnapra kiderült, hogy a házikó nem ér csak 100.000 $-t. S nem azért ért annyit, mert a bankárok voltak rosszak, hanem mert ingatlanár buborék volt, mindenki azt hitte, hogy majd még drágább lesz az a lakás (ez is tekinthető egy spekulációs-bizalmi válságnak, de nem a pénzügyi rendszer részéről). Az amerikai jegybanknak két választása volt: vagy hagyja a hitelét bedőlni és akkor a bank is csődbe megy és Joe is mehet csövezni a híd alá, vagy megveszi a hitelt és megmenti mindkettőt. Ergó ez elméletileg 100%-os tőkefedezet mellett is bekövetkeztetne. Részben mondjuk azért, mert az akkori jelzáloghitel értékpapírosítás pont arról szólt, hogy a hitelt minél gyorsabban kiírják a bankmérlegből, hogy még több hitelt adhassanak ki - ami egy joggal elítélt gyakorlat volt - de nem látom, hogy miként védene jobban az árbuborékok ellen egy ilyen rendszer, mint egy bázeli követelményekre alapozó.

(#4) szakatsa: Hosszú távon egy fejlett pénzügyi kultúrával rendelkező gazdaságban megtalálnák az alternatív finanszírozási csatornákat: a vállalatok kötvényt bocsátanának ki amit a lakosság megvásárol, nőne a befektetési banki szolgáltatások igénybevétele, a ker. banki hitelezés pedig a kisvállalkozások és háztartások körére koncentrálna. Viszont az is alternatíva, hogy a svájci vállalkozó átmegy a határon és osztrák, francia vagy olasz bankban vesz fel eurós hitelt az ott alapított kapcsolt vállalkozására (ami ugye Svájcnak és a svájci bankrendszernek nem jó). Szóval én kevésbé a magas kamatokban látom a rizikót, mintsem a kreatív szabálykerülésben. Amíg mindenki más a bázeli rendszert alkalmazza, addig öngyilkosság szigorúbb szabályozással a széllel szemben hugyozni, még ha a mögöttes etikai kérdések valahol azért jogosak is.

[ Szerkesztve ]