Szép és jó az ekranoplán. Csak több a korlátja és hátránya, mint az előnye.
Gyakorlatilag csak sík terület felett képes repülni. Minimális hullámzást visel el, szárazföld felett meg kis egyenetlenségeket. Emelkedőre már használhatatlan.
A maximális repülési magassága nem haladhatja meg a szárny húrhosszát.
Lassú egy normális repülőgéphez viszonyítva.
Hiába repül alacsonyan, a legegyszerűbb akusztikus és optikai rendszerekkel is felderíthető, akár több ezer kilométerről is (a víz nagyon jól vezeti az alacsony frekvenciás hullámokat).
Ha az emelőerejének akár csak ~10-15%-át elveszti teljesen repképtelenné válik.
Jelentősen magasabb a szerkezet terhelése, mint egy hagyományos repülőgépé, emiatt jóval alacsonyabb a fajlagos élettartama, vagy hasonló élettartam mellett jelentősen nagyobb a szerkezeti tömege (drágábban előállítható).
Mindezek miatt csak aránylag nyugodt időjárású beltengereken alkalmazható. Az Atlanti-óceán felett pl esélytelen lenne használni. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag csak az oroszok foglalkoztak komolyabban vele, Ők is alapvetően egy helyen használták a pár legyártott példányt. A cikkben linkelt képen látható példány feladata a rakétahordozás volt, aminek éppen értelme nem sok volt, pont az SSB(N)-ek miatt. Csak ugye a szovjetek több szálon futtatták a témát, mert fogalmuk sem volt róla melyik fog beválni. (Ma már tudják, hogy az SSBN, a legtöbb országban ezt egyből tudták. Kitérőnek csak az SSG(N)-ek voltak (rakéta/robotrepülőgép hordozók), osztályként külön ezt gyakorlatilag csak az oroszok fejlesztették. Az amerikaiak a Halibut-ot gyártották csak erre a feladatra eredendően, a további példányok csak átalakított SSN-ek voltak, illetve a START II szellemében négy Ohio osztályú SSBN került még átalakításra. Az amerikaiak inkább a torpedóvető csövekhez méretezték a robotrepülőgépeiket, majd később az SSN-eket eleve erre szolgáló VLS-ekkel építették).
A Projekt 629 (Golf) nem az első "rakétalövős tengeralattjáró". Eleve a kifejezés is elég érdekes, maradjunk annyiban, hogy ballisztikus rakéta hordozó tengeralattjáró (nemzetközileg elfogadott és használt jelöléssel SSB(N) (az N a nukleáris hajtásúak esetén alkalmazott), franciáknál SNLE, mert ugye ők mindenben különcködnek). Szóval nem az első volt, maximum az első eleve ennek készült tengeralattjáró. Az első ilyen kísérleteket még a németek végezték 1944-ben. A világ első SSB-je az a hat Projekt 611 (Zulu) volt, amiket erre a célra átalakítottak. Voltak persze problémák velük, pl csak a felszínről tudtak rakétát indítani (R-11FM Zemlja, vagy ha jobban tetszik SS-N-1 Scud-A), amelyek tüzelő- és oxidálóanyaggal való feltöltése jó másfél órát vett igénybe, addig a tengeralattjáró bizony igencsak sebezhető volt, mert nem igazán manőverezhetett. A Golf-ok esetén is fennállt ez a korlátozás. Szóval elsők voltak, csak éppen egy kb használhatatlan rendszer, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az R-11FM hatótávolsága kemény 150km volt, szóval a feltöltési procedúrát az potenciális célország orra előtt kellett volna végrehajtani. Az R-13 rendszeresítésével ez valamelyest javult (600km hatótávolság), de a Golf 1966-ig csak a felszínről tudott rakétát indítani, utána rendszeresítették az R-21-et, ami már felszín alól is indítható volt, a hatótávolsága kezdetben 1300km volt, amit egy későbbi fejlesztés során 1650km-re növeltek. A DE hajtás hátrányai viszont végig megmaradtak, szóval SSBN-ként meglehetősen használhatatlan volt a rendszer, pláne a korlátozott rakétamennyiség miatt (3db...). Szóval jó dolog elsőnek lenne, csak jelen esetben értelme nem volt.
Az első már majdnem használható orosz rendszer a Projekt 658 (Hotel) volt (1959), az már legalább megszabadult a DE hajtás korlátaitól, de továbbra is csak három rakétát vitt magával. Azokat már előre feltöltve helyezték el a hajón (a kellően agresszív tüzelő- és oxidálóanyag miatt viszont rövid volt az élettartamuk), de indítani továbbra is csak a felszínről lehetett. A három rakéta indításához 16 percre volt szükség.
Az első valójában is alkalmazható orosz rendszer a Projekt 667A (Yankee) volt, 1968-ban. 16db R-27 Zib, amiket alámerülve is indíthatott, és 2400km volt a hatótávolsága. Viszont továbbra is alacsony élettartamú a folyékony tüzelő- és oxidálóanyag miatt. A szovjetek első szilárd üzemanyagú SLBM-je (Submarine Launched Ballistic Missile) az R-31 volt, ami 1980-ban állt szolgálatba a Projekt 667AM fedélzetén. Viszont annyival nehezebb volt az R-27-nél, hogy a rakéták számát 12-re kellett csökkenteni az egyensúly megőrzése végett.
Az amerikaiak teljesen más utat jártak be. Eleve azzal kezdték, hogy kifejlesztettek egy víz alól is indítható, hosszan tárolható szilárd hajtóanyagú rakétát, ami UGM-27 Polaris néven állt szolgálatba. 1000mi hatótávolság, 13t tömeg, egy hajón elfért belőle 16 db. Az alkalmazott hajótest a Skipjack osztályú SSN-ektől lett átvéve, amibe beletoldották a rakétaszekciót (természetesen egyéb módosításokat is végrehajtottak). És ezt állították rendszerbe 1959-ben, George Washington néven. Majd a további fejlesztések során gyakorlatilag csak javult és növekedett a rendszer kapacitása és harcértéke (az oroszoknál többször is történt visszalépés). Az amerikaiak soha nem adták 16 siló alá hajónként, így épült meg az Ethan Allen (Polaris A-2, módosított Washington test, az SSN-es örökségek teljes eltávolításával, alapból SSBN-nek építve) és a LaFayette osztály is (A James Madison és a Benjamin Franklin osztály nem tekinthetőek önálló osztályoknak, a LaFayette továbbfejlesztett változatai, amelyek leginkább az alkalmazott rakétákban tértek el. A Madison volt az első, amelyik megkapta a Polaris A-3-akat, majd az UGM-73 Poseidon (C3)-okat. Ami az utóbbiban érdekes, hogy minden tekintetben nagyobb volt, mint akár a Polaris A-3, mégsem kellett új hajót tervezni hozz, mert a LaFayette hajóteste eleve jókora rátartással lett megtervezve, a Franklinek közül hat megkapta az UGM-96 Trident I (C4)-öket is, amik a Polaris A-2 tömegének több mint kétszeresét nyomták (32500lb helyett 73070lb)! Az Ohio osztály esetén pedig ugye alapból 24-re növelték a silók számát, és eleve úgy tervezték meg őket, hogy mindenféle átalakítás nélkül képesek legyenek fogadni az UGM-133 Trident II (D5)-öket, amelyek a C4-ek tömegének 1,77x-ét nyomták, emellett 3,2m-rel hosszabbak, az átmérőjük pedig 0,31m-rel nagyobb (a C4 tervezésekor alapvető követelmény volt a méretkompatibilitás a C3-mal).
Szóval az amerikaiak építettek összesen három jelentésen eltérő hajótestet (az Allen azért annyira komolyan nem tért el a Washingtonoktól), míg az oroszok lényegében azonos idő alatt nem kevesebb, mint kilenc félét! Látható, hogy az amerikaiak mennyire a praktikusság irányából közelítették meg a témát. Az oroszoknál szinte semmi sem volt kompatibilis semmivel.
Azt hiszem a végére nem gyengén eltértem a témától...
