Nagyon chill. Imádom az ilyen alkalmakat / helyeket. Kiszakadni kicsit a technika világából, a folytonos rohanásból. Képernyők nélkül.
Én köszönöm szépen, hogy megosztottad!
( És olyan emberekkel is barátkozz, akik érdemesek rá, hogy megoszd velük az ilyen pillanatokat is )

Nem tudtam, hogy ha lesz hozzászólás, akkor az vajon milyen lesz. De, azt hiszem, hogy pontosan ilyesmire vártam....

Gyakran érzem én is így, hogy egyedül vagyok, és gyakran látom a tavat is, hiszen itt nőttem fel. Ezekben a pillanatokban szerintem nem is lehet nem egyedül lenni. Itt az az emelkedett, gyönyörű állapot az emberen belül jön létre, akár egy istenépmeny. Valami ilyesmi oka van annak, hogy szeretem a hosszú sétákat is. Leválhatsz a saját sorsodról pár órára, teljes béke vehet körül. Most nincs motorom éppen ami üzemképes, de azt is pont ezért szeretem.

Már nem ott laksz?

Az a baj az ilyen pillanatokkal, hogy hiába küldöd el bárkinek is, az soha sem fogja azt érezni, amit te. Akármennyire is lenne bennsőséges a kapcsolatotok, akármennyire is ismerne. Hiányzik hozzá a tér többi része, ami nincs rajta a képen. Az illatok, a szél, a hőmérséklet, annak a 6 percnek az összes ingere, ami téged akkor ért. Ez csak egy kép marad. Manapság az ember millió ilyennel találkozik szerte a világhálón. Lehet a legcsodálatosabb, díjnyertesebb natgeo kép egy Alpok csúcsról, nekem akkor is csak egy kép marad, mert nem tudok semmilyen élményt hozzákötni, pláne nem a fotósét.
Én is jártam már A Tó partján, hiszen zalai vagyok, nincs messze. Látom a képet, emlékszem valamennyire az én utolsó hasonló pillanatomra, de az akkor sem ugyanaz. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha te is visszanézed ezt a képet fél/egy év múlva, már magad sem ugyanúgy emlékszel (ha egyáltalán) a pillanatra. Lehet, hogy azt mondod, "Á, csak egy szokásos tóparti fotó, semmi extra nincs rajta.", és már törlöd is. Nem biztos, de lehet. Töröltem már pár képet, aminél nem emlékeztem, hogy miért csináltam anno.
Hogy őszinte legyek, a leírásod sokkal jobban átadja a pillanatot, mint a mellékelt fotó. Mégpedig azért, mert a leírás lassabban építi fel az érzéseket, aki olvassa, lassan éli bele magát, nem egy pillanat alatt, mint amikor rápillant egy képre. Sőt, ha volt hasonló helyzetben, akkor a saját élményeit idézi fel, ergo sokkal mélyebben képes hatni a szöveg, mint a kép. Ebben az esetben a kép nem ér többet ezer szónál. Számomra legalábbis.