Egyetértek. Ha most "nincs kedvem" megcsinálni valamit, ami pl tényleg fontos - buta példa: a könnyen romló kaját kidobni -, akkor nem lehet biztosíték arra, hogy nem fogja érdekelni az anyukát az, hogy a gyerek a magas mászókára mászott és leesik-e épp vagy pláne korábban hogy sír ("hadd sírjon, kell az is" alapon), illetve hogy éhes ("legalább nem lesz kövér gyerek").

Én aláírom, hogy most tényleg nem vagyok egy házitündér semmi esetre sem (otthon szülőkkel nem is kezelik az embert felnőttként), amikor azonban albérletben laktunk exemmel, hamar kialakult az a rend és rendszer, ami mindkettőnknek jó volt. Ki mikor milyen házimunkát csinál meg (amúgy általános és elfogadott nézet volt köztünk, hogy aki hamarabb hazaért, az nyerte meg a főzést, a másik akkor mosogatott "cserébe". A 7végi takarítás nagyjából együtt ment. De ha valaki többet dolgozott azon a napon vagy héten - ő is vállalt néha plusz munkát, ahogy nekem is az estéim és a 7vége egy része gép előtt ülve halad el felettem -, úgy a másik zokszó nélkül megcsinálta amit kellett.
Számomra ez ettől volt jó. Hogy nem volt az, hogy te vagy a nő, ez a te feladatod, ő meg leül meccset nézni pl.
Az ő ujjáról sem esett le a képzeletbeli gyűrű, ha meg kellett vmit csinálni, ahogy nekem se. Max morgás volt, hogy pihenés helyett ez meg az van, de együtt röhögve, ökörködve még a takarítás is külön programnak minősülhet.

Na és akkor most jöhet a nehézség, megtalálni 8.5 év kapcsolat után azt, akivel szintén ez összehozható, ami a kölcsönösségen és egymás segítésén alapul. A buta kispolgári vágyakról nem is beszélve (kis ház, kis kert, két gyerek, blabla). Nehéz lesz...

(A "modern" nő klasszikus értékekre vágyna? Könnyen lehet. )